Egy horvát szigeten, a háború kellős közepén, éjszaka, a csillagos égboltot bámulva találkoztam először a Szigettel.

A hozzá vezető médium: egy egyszerű drót, műanyagba burkolt rézhuzal, többé-kevésbé karikába hajtva. A szakadt Ladán ezt csúfoltuk világvevő antennának.

Az istennek sem akart beállni, folyton félrecsúszott, aztán úgy este tíz körkor beindult a mozgás, a surrogás, érkeztek az első hangfoszlányok, majd váratlanul Sziámi szólalt meg az éjben. És miközben a háború miatt kihalt Cres szigetén a feleségemmel a tejút általunk korábban sosem látott teljességében gyönyörködtünk, egy nagydarab szőke hang, abban a rozzant, sistergő rádióban nagy álmokról, gigantikus házibuliról meg a csillagokról mesélt.

Delejező vízió, szimpatikus elszántság, merész ötlet. Akkor, 1993-ban még persze nem tudtam, hogy a Sziget 2002-re olyan lesz, amilyen; hogy e baráti alapú kivonulás professzionális programgyárrá, e civil kezdeményezés lassan nemzeti intézménnyé válik. Persze nem feltétlen tudatosan történt ez így, inkább az emberi, a társadalmi, a politikai környezet, illetve ezek nagymértékű hullámzása és átalakulása formálta ilyenné. És avatta mindenekelőtt az egész térség egyik legjelentősebb, legsokszínűbb, egyben legellentmondásosabb kulturális eseményévé. Ahol tényleg megtalálja mindenki azt, amire vágyik, legyen szó szakadt punkról, köldöknéző bölcsészről vagy szórakozni vágyó bankvezérről.

Ez a könyv a tizedik Szigetről kifordulva az elmúlt kilenc évet igyekszik minél több irányból megragadni, annak legfontosabb eseményeivel, jelenségeivel, vetületeivel. Hogy miként indult el ez a kezdetben bájos történet, miként váltott véresen komollyá, különösen az elmúlt három évben; hol a helye ennek az egy hét együttlétnek a külföldi és hazai fesztiváltörténelemben; milyen technikai, infrastrukturális és egészségügyi hátteret igényel; mit lát a biztonsági főnök, az ifjúságkutató, a kommunikációs részleg és a fellépő művészek szeme; milyen sztárok, sztorik, szteroidok kötődnek hozzá; meddig jöttek a személyes kedvencek és mikortól indult be a szavazógép; hogyan hullámzott a Sziget és a politika kapcsolata; miként épül ki szép lassan a Sziget „birodalom”, legyen szó gazdaságról, rendezvényekről, médiáról; mikor, mit, milyen előjellel írt a sajtó, és mit ír ma hét prominens, a Szigetet a kezdetektől végigélő, számomra hiteles kolléga. Objektív könyv persze nincs, legfeljebb arra törekvő, én mindenesetre megpróbáltam ebből a sok mozaikból, sok képpel egy kötetre valót a Tisztelt Olvasó elé tárni.

Levezetés

Ennyi szöveg után, amúgy levezetésképp, nehéz bármi összegzőt írni, esetleg vizionálni perspektívákat, lehetséges kifutásokat, irányváltásokat.

Teljes képet senki sem lát. Se az, aki szórakoztat, se az, aki dolgozik, se az, aki könyvet ír róla.

De azt látni, hogy a Sziget látogatóinak száma a kilenc év alatt éppen a kilencszeresére nőtt. A költségvetése a negyvenszeresére. A programok száma és minősége meg nagyjából a kettő között.

Az is egyértelmű, hogy az egykor kívülállónak számító vagy gondolt Sziget mára abszolút a mainstream része lett, nem csak jelenség, de egyben társadalmi lakmuszpapír és marketingesemény is. Egyfelől zajlik a tömegkielégítés ezerrel, másfelől igazán nívós, veszteség-orientált kulturális programok biztos terepe.

Majd ha kevesebb lesz a fű, mint az ember, akkor lesz itt jó – mondta Sziámi még 1993-ban, de abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ma tényleg olyan jó a sok kitaposott fű, meg ez az embertelen tömeg. Tudom, a magam 1965-ös évjáratával már a kezdet kezdetén sem álltam a célkeresztben, de nekem már régen nyomasztó ez a helyszűke. Miként az átláthatatlan programdömping is. Egyfelől persze pozitív, hogy valami ennyire ezerszínű, ezerarcú, ezerszintű, de azt hiszem, nem vagyok vele egyedül: hiába látok-hallok-szagolok-élvezek valamit, sokszor fog el az érzés, hogy közben lemaradok valami másról. Hogy milyen jó lenne egyszerűen szétszakadni, és testrészeimet a Sziget négy égtájára szétküldeni körülnézni. Ezért is döntök egyre gyakrabban úgy, hogy jobb, ha ki sem megyek.

Nekem sosem volt karórám, miként pénztárcám vagy bankkártyám sem, és a Szigeten sosem kapcsolom be a mobiltelefonom. Nem kenyerem a nosztalgia, de régen, ott, a vashídon túl, tényleg kizökkent az idő, tettünk a világra, hevertünk a fűben, jól éreztük magunkat és a másikat. Ma odabenn is minden pörög, aki belassul, azt kérlelhetetlenül elsodorja a tömeg. Sarkosan fogalmazva, a vashídon túl ma programban, kultúrában, fogyasztásban ugyanaz a daráló dominál, mint a vashídon innen, legfeljebb közel sem olyan élesben, annyira véresen komolyan.

Ezek persze csak gyarló humánus nyafogások, a Sziget jelentősége 2002-ben ezen messze túlmutat. Egyik barátom mondta: ő abból tudja lemérni, hol tartanak Gerendaiék, hogy nézi, miként változnak körülöttük a viszonylatok. Érdemes lenne dokumentálni, hogy a politikai-gazdasági-közéleti elitből kikkel, mikor, mennyi időt beszélhettek, kiktől mikor milyen ajánlatot kaptak és mit kértek. Hogy a kilencvenes évek derekán a szárszói találkozón a vezető politikai nagyvadak miként hajtották el őket kedvesen, félrészegen, és hogy 2001 nyarán a kampány előtt ki kért tőlük tanácsot és segítséget. És hogy az, akinek előszobájában anno hosszasan várakozhattak, miként érezte tavaly megtiszteltetésnek, hogy megadhatja a telefonszámát.

A Sziget tehát ma már komolyan vehető és veendő hatalom, nemcsak gazdasági vagy marketingszempontból, de társadalmi súlyát tekintve is. A kétségeim vele kapcsolatban persze változatlanok. Miként a reményeim is.