Mindig jut hely az alternatívoknak (Csider István Zoltán interjúja)

Háromszáz oldalas könyv fekszik előttünk, a címe Sziget – 20 év HÉV. Már a terjedelem alapján is úgy tűnik, ez a fesztivál valami nagy dolog lehet. De tényleg ennyire komoly az ügy?

– Tényleg. A ’90-es években három fesztivál segített a túlélésben: az egyik a Mediawave volt, a másik Kapolcs, illetve a Művészetek Völgye, és persze a Sziget – válaszolja Jávorszky Béla Szilárd újságíró, számos zenei tárgyú kötet szerzője. Az említettek közül egyébként csak a Mediawave maradt önazonos, fűzi hozzá. Kapolcs úgy 1996–1997 táján „szigetesedni” kezdett, a Sziget meg olyan lett, amilyen. De milyen? Jávorszky szerint a legnagyobb magyar fesztivál két évtizedes története során nagyon nagy utat tett meg.

– Baráti alapú kivonulással kezdődött az egész. Ami nagyon fontos: Gerendai Károlyék nem egy már meglévő európai mintát követtek, nem a Glastonburyt szerették volna Magyarországra hozni, hanem önmagukat akarták kitalálni, állítja. Az alakuláskor, vagyis 1993-ban már a múlté volt a szocializmus, ahogy az egész ideológiával átitatott ifjúsági táborozáskultúra, a hagyományos tömegrendezvények időszaka is, de még nem jöttek létre ezek helyén az újabb fontos generációs találkozási pontok, művészeti találkozóhelyek, amelyeknek az első fecskéje éppen a Sziget volt.

Az akkor a Sziámi menedzsereként is dolgozó Gerendai együtt járta a zenekarral az országot, s látta, hogy nemcsak Budapesten, de mindenfelé sok a csellengő fiatal, akire nem nagyon figyelnek a szülei, s akinek nincs hova mennie. Ezeknek a srácoknak akart társaival valamiféle „sűrűsödési pontot” létrehozni. Kicsit persze hályogkovács módjára csinálták, viszonylag kevés szervezési tapasztalattal.

Volt viszont egy víziójuk, amelyet Müller Péter foglalt szlogenbe: kell egy hét együttlét. Meg volt még az a fél millió forint, amit Gerendai kapott a szüleitől, hogy vegyen végre egy önálló lakást. Végül nem az lett belőle, hanem a Sziget Kft. Már a második alkalommal komolyra fordult a dolog: a ’94-es fesztivál kiváltott némi nemzetközi figyelmet. Ebben az évben volt huszonöt éve, hogy megrendezték a legendás Woodstock fesztivált, s a „hivatalos” helyszín mellett egyetlen város volt csupán, amely komoly emlékbulinak adott helyet: Budapest. Erre felfigyelt a nyugati média is, a Music Television (MTV) élőben közvetített is a Hajógyáriról.

– A szigetes rendezvény ráadásul woodstockabb lett az amerikai Woodstock Revivalnél is. Hiszen míg az utóbbira aktuális sztárokat hívtak meg, hogy a fesztiválnak a korabelihez hasonlóan amolyan showcase-jellege legyen, a budapesti helyszínre a túlélőket hozták el a szervezők. Legalábbis ugyanannak a generációnak a tagjait. Eric Burdont, Frank Zappa csapatát vagy a Jethro Tullt például – mondja Jávorszky. Azt ugyan nem lehet mondani, hogy ezzel felkerültünk volna a nemzetközi fesztiváltérképre, hiszen ehhez majdnem egy évtized kellett még, de azért villantunk egyet. Attól kezdve egyre többen jöttek külföldről, kalandvágyó nyugati fiatalok, hogy megnézzék, mi is ez az egész. Eleinte biztos, hogy nem sokat értettek belőle.

A Sziget szervezői meg az első szigetelők nagyjából azonos kultúrkörből, mondjuk, a nyolcvanas évek undergroundjából, a kilencvenes évek alterock szcénájából eredeztetik magukat. A könyvben sokan megszólalnak ebből a körből, s kiderül az is, mit szóltak hozzá, hogy a kezdetben „földalatti” fesztivál lassan átalakult profi programgyárrá. Annyit mondhatunk: ez sokaknál kiverte a biztosítékot. Az átalakulás folyamatos volt. Lassan kicserélődött a stáb is, az első Sziget-gárdából 1998–1999-re szinte senki sem maradt, jöttek viszont mások. Jött a menedzserszemlélet. A Sziget-menedzsmenttől anyagilag és szerkesztési szempontból is teljesen függetlenül készült könyvben bőven szó esik az irányváltásról, az átalakuló célokról, a folyamatosan változó programkínálatról, a kulisszatitkokról is, ezeket az egykor és most a Sziget körül dolgozók, fesztiválozók, újságírók osztották meg Jávorszkyval.

Nem mintha nem lennének saját élményei: egyetlen kivétellel az összes Szigeten kinn volt, így testközelből kísérhette figyelemmel a változást. Látta, hogyan lett az először „még csak” 43 ezres táborból mára átlagosan 380 ezer körüli; miként találta meg a külföldi fiatalokkal is a hangot a szervezés, és milyen emberi viszonyok alakították a Sziget történetét. Valamint azt, hogy hogyan lett a kezdeti vízióból egyedülálló fesztivál, ahol legalább ugyanakkora figyelem összpontosul a vendéglátásra, a körülményekre, mint a programokra. Vélhetően ezért is választották nemrég Európa legjobb nagyfesztiváljává. Persze van itt bőven tömegcikk is, de Jávorszky szerint nem szabad elfelejtenünk, hogy a magyar állam után mégiscsak a Sziget költi a legtöbb pénzt minőségi kultúrára – s mindezt egyetlen hét alatt.

És hogy miért szerethető ez a talán túl nagynak és túl heterogénnek tűnő tábor még ma is? Jávorszky szerint egyebek mellett azért, mert Gerendai ma sem felejti el, honnan jött. S hogy emiatt a pénzügyesek és a marketingesek képtelenek kiszorítani a kultúrosokat. Mindig jut hely az alternatívoknak, az anyagi szempontból gyakorlatilag tuti bukással kecsegtető összművészeti programoknak, helyszíneknek. Még akkor is, ha az Ügy ma már kevésbé Ügy, hiszen a Szigeten a hangsúly régóta a bulin van.

Csider István Zoltán

A cikk eredetije >>

* * *

Kapcsolódó anyagok:

Húsz év Sziget (Könyvhét folyóirat - Laik Eszter interjúja) >>

Mindig jut hely az alternatívoknak (Népszabadság - Csider István Zoltán interjúja) >>

Nagy port kavart (HVG - Szablyár Eszter interjúja) >>

Hír TV (Paletta - riporter: Turda Adrienn, 14:00-tól) >>

Miért nem lettünk kínaiak (Népszabadság - Papp Sándor Zsigmond) >>

Húsz év együttlét (Funzine - Kónya Orsolya) >>

A Sziget 20 meghatározó pillanata (Recorder - Dömötör Endre) >>

 

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016