Mindhalálig Gastroblues

Egyidős a Szigettel, miközben makacsul megmaradt annak, aminek, bluesszívű barátok borban oldott évenkénti találkozójának. Persze az elmúlt szűk két évtizedben a paski Gastroblues Fesztivál is folytonosan bővült, térben, időben, kitekintésben, de a cél 2010-ben sem volt más, mint 1993-ban: az anyagi lehetőségeikhez képest felmutatni, mi érdekes e nemzedékeken és országhatárokon átívelő műfaj múltjából, jelenéből. Ráadásul a nyári fesztivál esszenciáját télre CD/DVD formátumban is elérhetővé teszik, alkalmat adva némi nosztalgiázásra és kritikai visszatekintésre. Egyben megerősítve azt, amit régóta tudunk: a Gastroblues Magyarország bluesbarométere.

Ian Anderson (Jethro Tull)

 Ezúttal is csurig nyomták a dupla DVD-t, huszonhét formáció hatvanhét dalát préselték össze rá, közel hét óra terjedelemben. Hozzá ötvenkét oldalnyi életrajz, kép, infó, ahogy kell. Matricaként pedig ott virít a figyelmeztetés: „igazi élő felvétel”. Azaz mentes mindenféle utólagos rájátszástól, hangfelvarrástól.

A mindenkori felhozatalnak megfelelően persze a legutóbbi Gastrobluest is húzza a múlt súlya, az aranykorának tekinthető hatvanas évek hatvansokéves előadóinak dominanciája. Pikírten mondhatnánk, bluesmatuzsálemek találkozója ez, megengedőbben meg azt, tipikus negyvenplusszos rendezvény. A húzónévnek hívottak közül Roger Chapman 68, Ken Hensley 65, Ian Anderson 63 éves, a hazaiak közül Benkó Sándor 70, Berki Tamás 64, de a DVD-borítóra feltett tizenhárom művész között a benjámin Éles Gábor is túljutott a harmincötön. Ami persze nagyjából egyezik a nemzetközi trendekkel, de azért közel sem biztos, hogy üdvözlendő.

A mostani kiadvány - legalábbis részleteiben - mégis szerethető. Jobbára ugyanis épp azt demonstrálja, hogy ez a műfaj vagy életérzés mennyire generáció- és korfüggetlen. Esetleg fordítottan korfüggő. Mint az óbor: minél öregebb, annál nemesebb.

Az eltéveszthetetlen hangzásvilágú Jethro Tull például megszámlálhatatlan koncertet adott eddig Magyarországon, profi extázist és hakniszagú csalódottságot egyaránt okozva, de aktuális produkciójukat sosem életkoruk befolyásolta, mint az, hogy milyen passzban voltak. Legutóbbi glóbuszturnéjuk paksi állomásán jobbára kijött nekik a lépés, s ha látványban időnként a Muppet Showt idézik, a fülünk mindent helyre tesz, ott tényleg minden ott van, ami kell.

De nemcsak Ian Andersonék győzték meg a publikumot, hanem a néhai Family frontember, Roger Chapman is, kinek kellőképp agyondohányzott, agyonviszkizett hangja változatlanul borzol és karistol. Ahogy a Uriah Heep klasszikus korszakának szerző-billentyűse, Ken Hensley szintén hozta a maga kiszámítható, de  kétségkívül hatásos zenei világát. Miközben itt van Popa Chubby, ez a széttetkózott felékszerezett bronxi blues Buddha, akinek döbbenetes méretű teste döbbenetesen finom blueslelket rejt. Vagy az apró termetű texasi Kellie Rucker, kinek arcát rendesen felszántotta az idő, mégis, irigylésre méltó vitalitással énekel és szájharmonikázik. Vagy a szerb Texas Flood trió, mely nevéhez mérten vérbeli bicepszes bluesrockot nyom, kellő szigorral, szilajsággal és színpadiassággal. S persze itt sorakoznak a hazaiak, a Cry Free-től Pribojszki Mátyásig, a HársHegy Bandtől a Syrius emlékzenekarig, a Tűzkerék xT-től Éles Gáborig. Egytől egyik megerősítve azt, hogy ez a műfaj vagy életérzés tényleg generáció- és korfüggetlen.

 

----------------------

 

 

Kapcsolódó anyagok:

Mindhalálig Gastroblues >> - cikk, 2011. január

Gárdai Kaktusz György: Paks, blues, halászlé >> - interjú, 2008. július

Bluesbarométer >> - cikk, 2003. január

Bluesos paksi halászlé >> - cikk, 1996. november

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016