Gonda János - Vonzások és választások

Zeneszerző, zongoraművész, zenetudós, szervező és nem utolsósorban pedagógus. 1962-ben megalakította a Qualiton együttest, mellyel egy évvel később elkészítette a Modern Jazz lemezsorozat első albumát. 1965-ben a Jazztanszak megszervezője, elindítója és mentora. A jazz című, Magyarországon alapvető, történettel és elemzéssel foglalkozó könyv szerzője. 1972 és 1984 között a Nemzetközi Jazzföderáció alelnöke, azóta a szervezet oktatási ügyeinek intézője. 1993-tól pedig az általa létrehozott tatabányai Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet vezetője. Művészi munkásságát 1974-ben Erkel-, 1987-ben Pro arte-díjjal, 1992-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el.

  • Életútja és tevékenysége meglehetősen szorosan összefonódott a jazz hazai életútjával. Az elmúlt évtizedek alatt gyakorlatban is átélhette a műfaj kálváriáját a tiltástól a tűrésig, illetve a társadalmi befogadásig.

Amikor az ötvenes években ösztöndíjas zeneakadémiai növendék voltam, csak a legnagyobb titokban hallgathattam a Voice Of America-t, mely nekünk, fiataloknak olyan volt, mint a Biblia, Nem tudtam, hogy a szomszédom besúgó volt vagy nem, de mindenesetre féltem tőle, így az ócska rádiómra pokrócot tettem, alábújtam, úgy hallgattam. Köztudomású ugyanakkor, hogy a Magyar Rádió Tánczenekarában, ha egy muzsikus a szünetben leült és elkezdett jazzt játszani, azonnal kirúgták. Ezeket a dolgokat akkoriban nagyon komolyan vették. Még a hatvanas években is elég erős volt a hivatal ellenállása, s biztos vagyok benne, hogy a jazztanszakot soha nem tudtuk volna létrehozni, ha éppen abban az időszakban nem következik be hatalmas fellendülés a hazai zeneoktatásban.

  • A maguk által 1965-ben létrehozott jazztanszak, ha jól tudom, akkoriban Európában is kuriózumnak számított.

Valóban, ebben az időszakban - bár Prágában és Varsóban már rendeztek jazz-találkozókat - a környékünkön egyedül Grazban működött hasonló intézmény. Ma viszont a legtöbb, magára valamit adó akadémián vagy főiskolán folyik jazzoktatás, tanár-, illetve művészképzés. Így a magyar jazztanszak megalakulása akkoriban nagy eseménynek számított, s talán mondanom se kell, hogy rengetegen felháborodtak és támadtak bennünket, mondván, hogy itt pezsgősüvegek fognak durrogni, s a táncosnők rázzák magukat a katedrán. Aztán eltelt néhány év, s mikor látták, hogy olyan emberek tanítottak nálunk, mint Pernye András vagy C. Nagy Béla, s látták, hogy ellenponttól kezdve magyar és nemzetközi népzenéig mindent tanítunk, rájöttek, itt másról van szó. A nagy tiltakozási hullám hamar elcsendesedett.

  • Ennek ellenére egészen 1990-ig kellett várni ahhoz, hogy a konzervatórium főiskolai rangot kapjon.

Már a hetvenes években lehetett látni, hogy a jazzoktatás területén is a három - alsó, közép és felső - fokozatú képzés lenne a leghatékonyabb. A jazz időközben egyre népszerűbb lett, minden vonatkozásban - klub, koncert, fesztiválok, együttesek - terjeszkedett, ugyanakkor a jazztanszakról kikerült tanárokat nem lehetett az iskolákba státuszba venni, mert nem volt diplomájuk. Egyszer egy álmatlan éjszakámon összeszámoltam: körülbelül nyolcvan különböző dolgozatot, tervezetet, beadványt irogattam, amíg a főiskolai rangra emelés 1990-ben megvalósult. Magyarországon - és ezt már sokan elmondták - messze a legnagyobb érték a szürkeállomány, s a Nobel-díjas tudósok mellett a zene az egyik legnagyobb exportcikk. A jazz nyelvezete pedig kifejezetten nemzetközi. Számtalan magyar muzsikus került külföldre és ért el jelentős sikereket zenei versenyeken, köztük olyan kiváló zenészek, mint Gárdonyi László, aki megnyerte az amerikai jazz-zongoristák versenyét, s huszonnégy órán belül a világ legnagyobb zenei intézményének, a Berklee School of Music-nak lett a tanára, vagy Lakatos Antal, aki a Miles Davis dobosával csinál felvételeket, vagy Süle László és Gritz Péter. Arról nem is beszélve, hogy voltam olyan lengyel jazz-zongoraversenyen, ahol az első három helyen csak magyarok - és hozzá kell tennem: jazz-tanszakosak - végeztek. Azért nem kis dolog, hogy ebben a viharos időszakban egy viharos műfaj oktatása, s ennek révén a jövő előadóművészete felnőtté és nemzetközi színvonalúvá vált.

  • Maga klasszikus képzésben részesült, zenetudományi és zongoraművészi diplomát szerzett. Miért választotta mégis a jazzt?

Az improvizáció mindig érdekelt, s Bárdos Lajos volt az, aki megerősítette ezirányú érdeklődésemet, miközben magam is szerettem improvizálni. Öt-hat éves korában minden gyerek szeret rögtönözni, ha nem zenében, akkor mozdulatokkal, gesztusokkal vagy szavakkal. Nálam megmaradt ez a hajlam. Jazzt baráti körben hallgattam, s ami a legjobban felháborított, hogy összekeverték a tánczenével. Pedig a slágerzene, a hagyományos tánczene és a jazz külön világ. Tény persze, hogy a big band-korszak fura átmenetet jelentett, mert az Amerikában a harmincas években játszó 200 nagyzenekar közül valószínűleg 185 kereskedelmi célú, kommersz zenét játszott. De azért, aki ért hozzá, tudja, hogy Count Basie, Tommy Dorsey, Duke Ellington és Benny Goodman a big band formációban is meg tudták őrizni a jazz szellemét. A zenében a műfajokat nem szabad tudományosan behatárolni és a gyakran mesterségesen létrehozott skatulyákra rátenni a címkét, mert abból mindig baj lesz. Elsősorban - közgazdasági fogalommal élve - a végtermék érdekes, hogy jó vagy rossz zenét játszik-e valaki, de hogy az milyen stílus, hova tartozik, legfeljebb a kritikusoknak és egyéb elméleti embereknek lehet jó téma.

  • Azért véleményem szerint a jazz bizonyos fokig behatárolható.

Igen, de ezek igen tág határok. S a jazz éppen ott a legizgalmasabb, ahol átlépi ezeket a határokat. Improvizatív eszközei lévén szinte szemtelenül, de legalábbis gátlástalanul dolgozza fel és alkalmazza azokat a zenei elemeket, amelyek a huszadik században általában a levegőben vannak. Ezért a jazzbe nagyon sok minden „begyűrűzik” a tánczenéből, rockzenéből, népzenéből és a kortárs zenéből. S ez így van jól.

  • Egyszer azt mondta: meggyőződése, hogy minden improvizáció szilárd struktúrán alapszik.

Amikor leülök zongorázni, különböző beidegződések, pszichológiai szakkifejezéssel élve motorikus sztereotípiák, zenei sztereotípiák, zenei emlékek jönnek elő az emberben. Teljesen mást nem tudunk játszani, mint ami a tudatunkban valamilyen módon elraktározódott. A magas fokú zenei rögtönzés viszont hosszú és küzdelmes folyamat eredménye. Az improvizáció gyakorlatilag tükre a komponálásnak, csak az egyiket ceruzával és radírral hosszabb ideig írom papírra, az improvizációban pedig adott pillanatban kell a fejemben összetenni a dolgokat. Beszélni is akkor tudunk, ha a magyar szavakkal és a magyar nyelvtan elemi szabályaival tisztában vagyunk. A beszéd is egyfajta rögtönzés. S úgy gondolom, ha egy gyerek zenében improvizálni kezd, akkor rajzban is szebben fog rögtönözni, sőt valószínűleg a mozgása is kultúráltabbá válik. Úgy gondolom, a pedagógiai nevelésnek azzal kellene kezdődnie, hogy egészen különleges és csak gyerekben meglévő kreatív hajlamokat segítse kibontakoztatni, a személyiséget fejleszteni, s sokkal kevesebbet kellene a gyereket az órákra, padsorokba ültetni, s a legkülönbözőbb iskolai feladatokkal terhelni. És ha az ember kicsit körülnéz a világban - és most nem csak a magyar Waldorf-iskolára és a hasonló kísérletekre gondolok - azt hiszem, ebben az irányba mozdul a pedagógia.

  • A maga kezdeményezésére és vezetése mellett 1993-ban Tatabányán létrejött a Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet. Mindez egyfajta koronáját jelentené pályájának? Hiszen ebben az intézményben végül is megvalósult az a stílus és műfaji nyitottság, amiről eddig beszélgettünk.

Egész életem során, hol jobban, hol kevésbé, de folyamatosan éreztem a műfaji beskatulyázás és a műfaji diszkrimináció kárát, illetve mérgező hatását. Törvényszerű volt, hogy rájöjjek: az improvizáció nem a jazzel kezdődik. Jelen van a folkklórban éppúgy, mint a kortárs zene fontos irányzataiban. Vele kapcsolatban a civilizáció és művészet alapvető kérdéséről, a kötöttségről és a szabadságról van szó. Aztán rá kellett jönnöm, hogy rögtönzéspedagógia jazztől függetlenül is létezik. A gyerekek fantáziáját, spontaneitását, szerkesztési készségét, logikáját, kreativitását, mozgáskézségét, vizuális kultúráját ugyanis csak így lehet hathatósan fejleszteni. Miért kell tehát ezeket egymástól olyan élesen elhatárolni, mint azt például a jazzmuzsikusok teszik. Ha ez megvalósulna, akkor valószínűleg az egész hagyományos zeneoktatás nem lenne akkora bajban, s nem hagyná annyi gyerek ott a zeneiskolát, mint amennyi ma otthagyja. Mindenfelé nyitottnak kell hát lenni: a rockzenében ugyanúgy észre kell venni az artisztikus és igényesebb produktumokat és művészeti tendenciákat, mint a kortárs zenében vagy a pedagógiának legkülönbözőbb irányzataiban. S ha ez a zenepedagógiai intézet nem is a koronája, de mindenképpen logikus állomása életutamnak.

  • Tatabányán nem csak zenepedagógia intézet, de - 1980 óta - minden nyáron jazztábor is van, amely Debrecen mellett egyike hazánk nemzetközileg jegyzett találkozóinak.

Ez a tábor kapcsolódik az eddig elmondottakhoz. Volt olyan tanítványom, aki azt mondta, tanár úr, ez többet ér, mint egy év az iskolában. Mert itt nem szigorú rend szerint folyó órákra járunk, hanem tíz napig össze vagyunk zárva, s reggeltől éjfélig muzsikálunk, közben beszélgetünk, vitatkozunk, játszunk és megintcsak játszunk. Azt hiszem, hogy a középkori festők is így adták át a tudást a tanítványaiknak. A nagy görög filozófusok szintén kertben sétálva és beszélgetve mondtak el a fiataloknak fontos dolgokat. Egyéni kapcsolatfelvétel és egyéni ráhatás formájában. Ezeket a dolgokat nem lehet bagatelizálni, s nem lehet rá azt mondani, hogy igen, de ma más korban élünk. Azért az igazán nagy művészek mégis így tanulták meg a mesterséget.

  • Sok tanítványa van?

Nagyon sok, s közülük ma már sokan többen aktívabb és többet koncertező muzsikusok, mint én. De hát ez az élet rendje. Különösen azokra vagyok büszke, akik egy életre elkötelezték magukat a műfaj mellett, és nem csak diplomát akartak szereznek. Ugyanakkor a második vonalat is becsülöm, akik nem szerepelnek annyit nyilvánosan, de veszik a fáradtságot, s éjszakánként száz-kétszáz kilométereket utaznak, hogy egy-egy vidéki művelődési házban fillérekért játszanak. Miközben elmennek tanítani is. Nélkülük a jazz nem ott tartana, ahol tart. S azokat is becsülöm, akik a könnyűzene, a rock, a musical világában tevékenykednek, Lerch Istvántól  Gerendás Péteren át  Várkonyi Mátyásig, akik hozzánk jártak, s egyfajta kultúrát és képzettséget és műveltséget vittek át arra a területre, amely nekik jobban fekszik, s amelyben jobban megtalálták a helyüket.

  • Élete során elég sok mindennel foglalkozott. Alkotóművész, előadóművész, zenetörténész, szervező és pedagógus. Melyik tevékenységét tartja a legfontosabbnak, ha egyáltalán lehet fontossági sorrendet felállítani?

Kérdés, hogy ezek közül társadalmi vonatkozásban melyik a hasznosabb és fontosabb, vagy pedig melyik okozott számomra nagyobb örömet, belső kielégülést? Meg kell mondanom, hogy a szervezési munka, amely majdhogynem rám testálódott, roppant kevés örömet okozott és okoz ma is, a pedagógiai munkában sok öröm, de sok gond is van, s a legnagyobb boldogságot természetesen az jelentette, amikor közvetlen formában lehettem kapcsolatba a zenével. Január végén indult a Magyar Rádió Márványtermében egy jazz-sorozat, s első alkalommal engem kértek fel. Három év után újra leültem a zongorához és ismét közönség előtt muzsikáltam. Soha nem tudnék elszakadni a hangszeremtől, de más dolog, amikor az ember nyilvánosan játszik. Egyfajta exhibicionizmus kell hozzá. Amikor nem vetődik fel az emberben a kérdés, hogy kell-e és hasznos-e, amit csinálok. Nem magam, hanem a hallgatóközönség szempontjából.

  • Nem érzi úgy, hogy túlságosan elaprózza magát? Nem lett volna-e jobb, ha csak zongoraművész, jazzkutató vagy kritikus lenne?

Szakmai szempontból elfogadom az életemet olyannak, amilyen. Nyilván a belső késztetések és a külső körülmények, a közeg, amelyben leéltem az életem, valamilyen módon közösen alakította ezt az életpályát. De úgy gondolom, talán nem működtem eredménytelenül, hiszen a zeneiskolákban van jazzoktatás, tanárképzés, van Magyar Jazz Szövetség, Magyar Jazz Alapítvány és van Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet. Ezek sok energiát és alkotóórát vettek el az életemből, de ennek dacára egy pillanatig sem mondom, hogy sajnálom.

  • A nyolcvanas évek közepéig rendszeresen koncertezett. Azóta szinte visszavonult.

Az emberben ma is van egy kis nosztalgia, hogy jó lenne megint többet játszani. Talán most megint aktivizálom magam.

  • Belső késztetés hiányzott eddig?

Nemcsak. Egyrészt azok közé tartoztam, akik - a közismert okok miatt - nem akartak a Magyar Rádióban játszani. Másrészt Tatabányán létrehozni egy teljesen új intézményt, mindezt a mai világban, ahol régi, komoly tradíciókkal rendelkező és különböző bástyákkal körülvett intézmények is alig működnek... azt hiszem, nem kell mondani, mennyi energiát emésztett fel. A főiskolán is még nagyon képlékenyek a dolgok. S én már abban a korban vagyok, hogy fel kell mérni, mi az, amit bírok és mi az, amit nem.

  • De azért valamilyen rangsort kell felállítani. Mi az, ami számára most a legfontosabb?

Régóta dolgozom egy munkán, melynek ideiglenes címe: A rögtönzés műhelye. Félig zeneszerzői, félig pedagógia munka, kicsit a zenetörténészi tevékenységem is benne lenne, s nem csak jazztanszakon, hanem klasszikus zeneoktatásban is jól lehetne használni. Több kötetből álló kottakiadvány lesz, benne sok improvizációs és zeneszerzési lehetőséggel. S benne érvényesülne a sokat emlegetett nyitottság. Szívességi alapon néhány részt odaadtam különböző iskolának, amelyek szívesen használják, úgyhogy élő valóságról van szó. Ezt feltétlenül szeretném befejezni. Ugyanakkor jó lenne, ha a tatabányai intézetből valóban nemzetközi hírű és tevékenységű kreatív zenepedagógiai intézet lenne. Aztán jöhetnek a fiatalok, szögre akaszthatom a lantot, a feladatokat pedig fokozatosan átadhatom a következő generációnak. S akkor már egyedül arra koncentrálhatok, ami számomra a legfontosabb.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Gonda János: Az improvizáció a kapocs >> - interjú, 2002. január

Gonda János: A rögtönzés világa >> - interjú, 1997. február

Gonda János: Választások és vonzások >> - interjú, 1995. május

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016