A világhírű színész, Danny Kaye néhány éve sokak meglepetésére kiállt a pódiumra és vezényelt. Nem egészen úgy, ahogy a nagy karmesterektől megszoktuk, de frenetikus sikerrel. Látva ezt a Duna Szimfonikus Zenekar tagjai, elhatározták, keresnek egy művészt, akinek van zenész múltja, jó hallása és nem utolsósorban humora. Gondolták, jöhet a Koós.

Fotó: Bánhalmi János

• Nem ért váratlanul ez a felkérés?

Olyan volt, mint derült égből a villámcsapás. Mint megtudtam, azért esett rám a választás, mert Zeneakadémiát végeztem, klasszikus zenében járatos vagyok, zenészként olyan karmesterek keze alatt játszottam, mint az időközben sajnos elhunyt Ferencsik János, a ma New Yorkban élő Melles György, Mura Péter vagy Lukács Ervin, az Operaház vezető karmestere. Emellett, gondolták, tán még humorom is van. Először 1996. november elején keresett meg Deák András, mondta, Katalin-bál lesz a Duna palotában, szeretnék meglepni a résztvevőket, vezényeljem én a zenekart. Három hét álmatlan éjszaka következett. Szemem előtt lebegett Danny Kaye produkciója, vigyázni kellett, ne legyen olyan. Még akkor sem, ha azt szokták mondani: jó helyről lopni nem szégyen.

• Milyen szempontok szerint válogattad ki a darabokat?

Elsősorban azokat vettem elő, amelyeket annak idején magam is végigjátszottam. Amikor a repertoár egyben volt, át kellett gondolnom, mit lehet ebből kihozni. Melyek például azok a helyek, ahol a legjobban ülnek a poénok. Mi az, amitől ez más lesz, mint a többi koncert. Így jött létre a szimfonikus buli, és szerénység nélkül állíthatom, hogy az emberek annyira jól érezték magukat, hogy szabályosan őrjöngtek. Az estről készült amatőr videofelvételt megmutattam Szilágyi János barátomnak, aki közölte, lehetetlen, hogy ebből csak egyetlen előadás legyen. E mostani sorozatnak ő a producere.

• A frakkos Koós János egy szimfonikus zenekar élén önmagában is mulattató. Nem csoda hát, hogy a premier helyszínére, Székesfehérvárra még meg sem érkeztek a plakátok, az előadásra már minden jegy elkelt. Ezek az emberek elsősorban rád és nem a zenére voltak kíváncsiak.

Ebben az előadásban valóban a show-n van a hangsúly. Mint ahogy a címe is mutatja: szimfonikus buli. A közönség igen heterogén volt, a tizennyolc és hetven évesek egyaránt váltottak rá jegyet. Kicsit megdöbbentek persze, amikor frakkban megjelentem, kezet fogtam a koncertmesterrel és belekezdtünk Rossini Tolvajszarka nyitányába. De az első poén után már senki sem bírta nevetés nélkül. A koncerten vannak tenorista paródiák, hatféle karmestert mutatok be, és itt már elszabadul a pokol. Az én művészi pályafutásomnak ez a sorozat lehet a koronája.

• Annak idején énekesi pályád miatt nem diplomáztál le a főiskolán. Utólag nem bánod?

Nem. A diplomakoncertet meg szerettem volna tartani, de a sors közbeszólt. Elhatároztam, három hónapig keményen gyakorlok. Kitisztíttattam a hangszert, megnézettem a párnákat, hogy mindegyik jól takar-e, beraktam a kocsiba, majd indultam haza. Útközben beugrottam az Omnia presszóba, mire kijöttem, feltörték a kocsimat és ellopták az oboát. Annyira tragikomikus volt az egész, hogy nem vettem újat. Ha megtartom a diplomakoncertet, akkor is énekes lettem volna.

• A zenekar játék közben mennyire tudja fékezni magát?

Kifejezetten kértem, ha úgy érzik, nyugodtan teli szájjal nevessenek. De nem kell őket bíztatni, dőlnek maguktól is, pedig már tudják, mi fog történni. Miközben zeneileg hibátlanul játszanak. A zenekar mindenben partner, a Monti csárdás közben például a koncertmester is besegít a kolbászevésbe, az egyik hölgy pedig direkt ezért megtanult magyar nótát hegedülni.

• Hangszeres szólistaként nem szándékoztál fellépni? Itt azért minden belefér.

Nem, csak úgy van értelme, csak úgy van benne humor, ha az gyönyöruen szól. Ahhoz viszont legalább három hónap kemény gyakorlás kellene. Ha a turné végére érek, a vezénylést mindenképpen szeretném tovább folytatni, a sorozatot kétévenként megismételni. A klasszikus zenében még rengeteg poén van.