Binder Károly - A jazz csak dialektus

Binder Károly zeneszerző és zongoraművész, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára napjaink egyik meghatározó kortárs- és jazz-zenésze. Nagy formátumú muzsikus, aki tehetségét az új zenei irányzatok, eltérő zenekultúrák, kompozíciós rendszerek szintézisének szolgálatába állítja. Pályafutásának húsz éve alatt huszonnyolc nagylemezen szerepelt, általában zenekarvezetőként vagy domináns személyiségként. Számos nemzetközi díjat nyert. Legújabb, Retropolis című albuma néhány napja kapható a boltokban.

Fotó: Bartos Ádám

  • Miért nem szereted, ha jazz-zenésznek, vagy jazz-zongoristának tartjanak?

Túlzás, hogy nem szeretem, de nem érzem pontosnak. Amióta zenével foglalkozom, illetve a gondolataimat hangokban próbálom megfogalmazni, számomra csak a nagybetűs zene létezik. A jazz ezen belül mindössze dialektus, előadási forma, zenei gondolkodásmód. Mindig olyan muzsikát szerettem volna játszani, amelyben az összes általam szeretett és bennem mély barázdákat hagyó zene egyszerre szólal meg. A magyar népzene éppúgy, mint a fekete jazz vagy a klasszikusok. Életem egyes szakaszaiban a legkülönbözőbb zenei világokba ástam mélyre magam. 1979-80 táján például az egzotikus, távol-keleti - indiai, gamelán és japán - népzenék érdekeltek a legjobban, és természetesen az afrikai dobzene. Mindezek a hatások akkor erőteljesen befolyásoltak az alkotásban, igaz, műveimben a kötőanyag változatlanul a mi európai diatonikus kultúránk maradt. Hiszen végső soron ebben nőttünk fel, erre vagyunk a leginkább érzékenyek.

  • Az új lemezed merész és szokatlan vállalkozás tőled. Egyrészt eddigi legpopulárisabb, legnaprakészebb munkád, másrészt archaikus, időtlen népdalfelvételeket használsz benne kötőszövetnek. Miért érezted ma fontosnak a két világ összeillesztését?

Legalább száz népzenei albumot hallgattunk végig, majd hosszas rostálás után két magyar népdalt tartottunk meg, de a lemezen található több népzenei idézet, például egy baskír szólóének. Zenésztársaimmal elsősorban arra törekedtünk, hogy ezeket az ősi értékeket, kincseket valahogy eljuttassuk a mai fiatalokhoz. Afféle népművelői feladat ez, ebben a formában talán a diszkókba is eljuthat ez a zene, ahol a technóhoz szokott tizenéves fiatalok szembesülhetnek a székely népdallal. Ez a CD erősen etno jellegű, a többi anyagomhoz viszonyítva valóban ez a legaktuálisabb. Nem véletlenül készült hozzá klip, mely az érintetlen és szűz természetből a városba induló idős parasztemberről szól, aki szembesül az urbanizációval. Mondhatnám azt is, hogy pokolra kerül, aztán felébred.

  • Köztudott, gyermekkorodban klasszikus zongoraművésznek, majd orvosnak készültél, később mégis a jazz felé fordultál, még ha a klasszikus zenei hatások ma is érződnek műveiden.

Való igaz, hogy rengeteg klasszikus zenét játszottam életemben, úgy is mondhatjuk, azon nőttem fel. Klasszikus muzsikával a mai napig aktívan foglalkozom, a tanítványaimat is erre sarkallom, mert abban minden, ami a zenében lényeges - hangszertechnika, gondolkodásmód, harmóniarendszer, összhangzattan, motivikus építmény, melódia - benne van. A jazz jóval szimplifikáltabb zenei formákra épül, és minőségét elsősorban az előadó vagy szólista egyénisége, zenei tehetsége határozza meg. A jazz engem először a hetvenes évek közepén érintett meg, amikor véletlenül kezembe került McCoy Tyner egyik lemeze. Feltettem és számomra felfoghatatlan muzsikával találkoztam. Egyrészt hihetetlenül gyors tempóban játszott, másrészt nekem teljesen ismeretlen zenei világban. Engem egyébként is addig izgat valami a zenében, amíg meg nem fejtem. Amíg még kicsit misztikus és megfoghatatlan, ugyanakkor lelkileg és érzelmileg erősen befolyásol. Abban a pillanatban, amikor kezdem áthallani a lényeget, hogy az előadó mit és hogyan játszik, milyen akkordot fog le és hogyan fűzi egymás után azokat, az egész elméleti síkon a helyére kerül. Ez persze nem jelenti azt, hogy a továbbiakban nem élvezem, csak másképp hallgatom. Tulajdonképpen ma is arra az élményre és érzetre vágyom, hogy valami olyat halljak, amit még korábban sosem. Sajnos, egyre kevesebb ilyen zenével találkozom.

  • Első igazán jelentős munkás, az 1989-ben megjelent Kontinentspiel - sokak szerint az ars poetikád lehetne.

Ez a darab valóban fontos állomás az életemben: itt tudtam először igazán megmutatni, hogy a jazz és az egyéb zenék milyen szintézisben élnek bennem. A kompozíció ötletét Zalán Tibor barátom Sztravinszkij álma Bartók Béláról című verse adta. A megfáradt, meggyötört öreg Bartók ott ül a végtelen óceán partján, szeméből könnyek potyognak, és kalapjával rendületlenül meri a vizet. Hátha a földrészek és ezáltal a különböző kultúrák elkezdenek egymáshoz közeledni. Ez a kép nagyon meglódította a fantáziámat, és elkezdtem az eltérőnek tartott vagy vélt zenei világokat egymáshoz közelíteni. A darabban az európai fül számára megszokott dallamvilágba egzotikus népek zenéi - például gamelán zene, tibeti lámaista szertartás vagy afrikai dobzene -, valamint különböző hanghatások keverednek. És persze ott van benne a jazz.

  • Ez egyben első szólóanyagod is.

Igen, a lemez akkor született meg, amikor a kvartettem feloszlott - de mondhatom azt is, otthagytam a zenekart -, emiatt nagy űr keletkezett körülöttem. Minden tekintetben magamra maradtam, komplex mélyrepülés volt. Ezzel együtt belül, lelkiekben, úgy érzem, nagyon megerősödtem. Eleinte kevésnek éreztem a zongorát és magamat ahhoz, hogy megpróbáljam visszaadni mindazt, ami bennem kavargott. Éjszakánként különleges zenekarokról álmodtam, a legelképesztőbb és legelképzelhetetlenebb összeállításban, ugyanakkor azt is beláttam, hogy mennyi anyagi és emberi problémát kellene megoldanom ahhoz, hogy ezt létrehozhassam. Az "álomzenekar" helyett tehát maradt a zongora, amelyet - mivel a hangzása nem elégített ki - elkezdtem preparálni. Tudom, ezzel előttem - John Cage-től Szabados Györgyig - már sokan kísérleteztek, de mindannyian másként közeledtünk a témához. Én olyan rendszerekben próbáltam preparálni a hangszert, amelyekben úgy tudtam improvizálni, mintha gongokon vagy dobokon játszanék. Így született meg a Kontinentspiel.

  • Ma is vannak hasonló álmaid?

Folyamatosan. Nagyon régóta tervezem például, hogy valamilyen zongoraversenyszerű művet írok. Szándékosan nem azt mondom, hogy zongoraversenyt, mert arról mindenkinek Bach, Mozart vagy Csajkovszkij jut az eszébe. Inkább úgy fogalmaznék, egy zongoracentrikus nagyzenekari művet, bár lehet, hogy a nagyzenekar is tizennyolc tablából, húsz szitárból, egy gyerekkórusból és egy vonószenekarból fog állni. Ezeknek a terveimnek a körvonalai hol élesebbek, hol homályosabbak, de mindig érzékelhetőek.

  • Nagyszabású terveidhez - az anyagi korlátok áthidalására - nem lenne érdemes szintetizátort használod? Vagy idegenkedsz az elektronikától?

Néha, különösen a filmzenéimhez használtam már szintetizátort. Valójában az a tény, eddig még soha nem volt felesleges pénzem rá. Először a zongorámra gyűjtöttem, aztán kinőttem a 28 négyzetmétert, s most az új, 58 négyzetméteres lakás részleteit törlesztem. Való igaz, nem szeretem az elektronikus hangszereket, de belátom, nagyon sokban megkönnyíthetik a munkámat. A közeljövőben biztosan nem veszek szintetizátort, de tudom, ez egyszer elkerülhetetlen lesz.

  • Mi az oka annak, hogy a kvartett 1980-as feloszlása után a későbbiekben - egyetlen rövid periódust leszámítva - csak szólóban vagy duó formában játszottál? Jobban szeretsz egyedül dolgozni, vagy nem találsz megfelelő társakat?

A kérdésben részben benne a válasz, ugyanakkor az első perctől kezdve tudtam: az embernek elképesztő mennyiségű idő- és energiamennyiséget kell befektetni ahhoz, hogy létrehozzon és eltartson egy nagyzenekart, próbákat és koncerteket szervezzen, biztosítsa a tagok megélhetését. Mindez a zenétől, az alkotástól vonja el az időt és az energiát. Működésünk első évében, tehát 1978-ban majd háromszáz levelet küldtem szét az ország legkülönbözőbb jazzklubjaiba, s összesen két (!) helyről érkezett érdeklődő válasz. Majd az volt a kérdés, hogy 300 vagy 400 forintos gázsiért játsszunk-e. Abban az időben még nem volt fénymásoló, fax meg egyéb technikai segédeszköz, hanem ültem otthon és egyenként gépeltem a leveleket, illetve az ajánlatokat. Akkor még fiatalok voltunk, vitt bennünket a lelkesedés, a hit a zenében, a lendület, de aztán jöttek az elkerülhetetlen egzisztenciális, művészi és személyi konfliktusok. S bár a keletkező feszültségeket próbáltam a lehető legjobban mederben tartani, végül is a válás mellett döntöttünk. A most megjelent lemezem vállalkozás, sokáig éheztem rá, végre összejött, volt szponzori támogatás, bátran hívhattam zenészeket a felvételekre. Végre csak a lemez művészi részével foglalkozhattam. Az albumon Borbély Mihály, Bruzsa Gábor, Csepregi Gyula, Fekete Kovács Kornél, Juhász Endre és Szőke Szabolcs működik közre, a komputerzenei részek pedig tanítványom, Faltay Csaba érdeme.

  • Úgy tartják, nehezen alkalmazkodó alkat cagy. Talán nem véletlen, hogy nem a megszokott utat jártad végig a szakmában: fiatalon csatlakozol egy zenekarhoz, évekig sztárok mellett játszol, majd egy idő után - lévén kiugró tehetség - kinövöd magát, keresed a kísérő zenészeket. Te viszont a kezdetektől saját zenekarban gondolkodtál.

Bizonyos szempontból valóban nehéz a természetem. S az is igaz, hogy bár életem során sokféle formációban zenéltem, elsősorban a magam dolgait szeretem megvalósítani.

  • A legtöbb jazz-zenész élete során készít olyan nagylemezt, amelyen csak standardeket játszik. Te sosem éreztél erre késztetést?

Dehogynem. Legalább öt éve tervezem, az anyag azóta is folyamatosan csiszolódik. Van, amikor összeáll, sokat foglalkozom vele, aztán az élet elsodor másfelé. De - mint minden más tervemhez - ehhez is időről időre vissza-visszatérek.

  • Pályafutásos húsz éve alatt huszonnyolc hanghordozón szerepeltél, általában zenekarvezetőként, zeneszerzőként, minden esetben meghatározó személyiségként. S különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ezek az albumok stílusukat tekintve is rendkívül változatosak, azt hiszem, nem panaszkodhatsz.

Amikor még a jazztanszakra jártam, reggeltől késő estig megszállottan csak a zenével foglalkoztam, szigorú beosztás szerint - négy óra klasszikus, két óra jazz, előtte egy óra technika. A nap fennmaradó részében pedig komponáltam. Később ez a magamnak felállított rend kezdett felbomlani, mert amikor a klasszikusokat gyakoroltam, egy idő után azt vettem észre, hogy már improvizálok és azokat gyorsan lejegyeztem. Aztán volt, hogy megfordult a dolog: amikor leültem komponálni és megakadtam, kikapcsolódásként klasszikust játszottam. Ebből adódóan a fiókomban rengeteg olyan anyagom, néhány ütemes ötletem hevert, amely soha nem hangzott el. Mindez akkor tudatosodott bennem, amikor ki kellett töltenem a Szerzői Jogvédő Hivatal évenkénti formanyomtatványát, amelyre rá kell írni az adott évben alkotott műveket, hogy ha valahol elhangzik, nyomon tudják követni. Azon vettem észre magam, hogy már az Opus 138-as darabnál járok, és ebből addig mindössze nyolc jelent meg lemezen. Volt persze közte néhány tévéfilmzene, néhány - Zalán Tiborral készített - rádióhangjáték, de amikor a kilencvenes évek elejétől tágultak a lehetőségek a kiadás területén, ezek a fiókban heverő anyagok végre kompozíciók formájában testet ölthettek.

  • Mint zenész és mint tanár, hogyan látod a műfaj  és az utánpótlás helyzetét?

Volt szerencsém Európa számos helyen megfordulni, s mindenhol azt tapasztaltam, hogy 18 éves muzsikusok elképesztően magas szinten játsszák az amerikai jazzt. Ez a jelenség nagyon elgondolkodtatott. Végül is ez egyfajta nyelvezet, játékmód, amit ugyan meg kell ismerni, és meg kell tanulni, de az utánzása nem lehet cél. Ezt a zenét az amerikaiak sokkal jobban adják elő, náluk ez valóban életjelenség, ebben nőnek fel, míg Európában ez átvett muzsika. Bartók műveit például Kocsis Zoltán jobban szólaltatja meg, mint kedvenc zongoristám, Glenn Gould, akinek játékmódja ugyan maga a tökéletesség, az ő előadásából mégis hiányzik valami. Valószínűleg azért, mert ő Kanadában élt és nem itt a Balkán peremén. Mi olyan kohóban, húsdarálóban élünk itt, a Kárpát-medencében, ahol naponta molekulákra őrlik az embert, mégis egészben kell tartanunk magunkat. Nekünk nem érdemes amerikai jazzt játszani, hisz New Yorkban, a Hatodik utca sarkán van tizennyolc olyan zongorista, aki csak úgy mellesleg úgy játszik, mint Chick Corea, de nem volt szerencséje, nincs menedzsere, vagy egyszerűen nem is érdekli őt annyira az egész. Magyar zenész ezen a téren mindig csak epigon marad. Úgy érzem, a világ zenéjében magyar jazz-zenész csak úgy képes nyomot hagyni, ha fel tudja mutatni azt a pluszt, amit csak mi tudunk, ami bennünk él, amelyből mi táplálkozunk.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Binder Károly: Retropolis >> - 303 magyar lemez, 2008

Binder Károly - Mélyebbre a gyökerekhez >> - interjú, 2001. július

Binder Károly - A jazz csak dialektus >> - interjú, 1998. október

Binder Károly: Egyesek kilóra vásárolják a zenét >> - interjú, 1996. október

A weboldal megjelenítésével és működésével kapcsolatos kérdéseivel, problémáival forduljon az oldalakat karbantartó webmester-hez.
 shs webdesign www.erelversoft.hu custoMMade by eReLverSoft 2016