Április derekán volt ötven éves a rock and roll, mely azonban csak az egyik, bár kétségkívül legnépszerűbb megjelenési formája a háború után felnövekvő amerikai nemzedék "másként gondolkodásának". Egy hete a rock and rollhoz kapcsolódó új tinédzser-szubkultúrát taglaltuk, ezúttal pedig azt igyekezünk bemutatni, hogy ez a fajta lázadás miként jelenik meg a művészet különböző ágaiban.

Mindenekelőtt a beat irodalomban, mely egyben a hatvanas évek elején jelentkező újabb zenei hullámának, a beatnek is részben keresztapja. Maga a szó eredetileg legyőzöttet, (le)vertet, fáradtat jelent, a második világháború idején jazz-zenészek és csavargók használták rossz közérzetük, fáradtságuk, deprimáltságuk kifejezésére. Az addig elsősorban zenében használatos fogalmat - más szavakkal társítva (beat-up, dead beat) - először Mezz Mezzrow jazz-zenész írta le Really The Blues című könyvében. A későbbi beat generáció tagjai körében William S. Burroughs junkie barátja Herbert Huncke ismételgette gyakran a szót, s általa ismerkedett meg vele Ginsberg és Kerouac, utóbbi később a latin beatitude-ból származtatta a kifejezést: az ő értelmezésében a beat üdvözült, boldog, a gyönyör állapotában lévő embert jelent.

A beat generáció szóösszetétel szintén Kerouac-hoz kötődik, a Hemingway műveiben szereplő Lost Generation kifejezésre reflektálva alkotta meg 1948-ban. A fogalom 1952-ben került be a köztudatba, amikor a New York Times Magazine-ban Kerouac barátja, John Clellon Holmes novellista nagy beharangozó cikket írt This Is The Beat Generation címmel. A beat generáció a francia impresszionistákhoz hasonlóan kezdetben kis létszámú csoportosulás volt, amelynek azonban később jelentős kulturális és társadalmi szerep jutott az ötvenes-hatvanas évek Amerikájának átformálásában. Tagjait fiatal írójelöltek, művészek, a társadalom peremére sodródott intellektuelek, nem ritkán kétes egzisztenciák alkották, akik képtelenek voltak beilleszkedni, elfogadni a mainstream kultúra kereteit, értékeit.

Másként gondolkodtak az irodalomról, a művészetekről, a társadalomról, radikális, lázadó, nonkonformista elveket vallottak, műveikkel, kritikájukkal, életformájukkal egyaránt megkérdőjelezték, támadták az adott irodalmi kánont, társadalmi kereteket, esztétikai normákat. Eleinte ösztönösen, majd mind inkább tudatosan egy új társadalmi-művészi látomást igyekeztek művekké, cselekvéssé formálni, ennek érdekében tanulmányozták a keleti vallásokat, folytattak experimentális kísérleteket a drogokkal, felvállalták a századelő avantgárd hagyományait, zenében pedig mindenekelőtt a jazz modern formáihoz vonzódtak. A beatnek ez az új ethosza később visszhangzott a diáklázadások jelszavaiban, de "újításai" a pszichedeliától a punkig számos szubkultúrára voltak ösztönző hatással.

A beat-költőket és írókat amúgy már az ötvenes-hatvanas években sokkal inkább elismerték Európában, mint szülőhazájukban. Az olyannyira nyitottnak hirdetett amerikai társadalom idegenkedve, sőt gyűlölködve szemlélte a hagyományokat, esztétikai-erkölcsi normákat tagadó "lázadókat". Akik életformájukban és művészetükben egyaránt mindenre nemet mondanak. Nem kell a hagyományos értékrendet szolgáló iskola, nem kell a hatalom mások felett, a pénz, a nyakkendő, a reggeli háromnegyed-hetes kelés, a borotválkozás, a vasalt ing, a gőzölgő kakaó, a reggeli újságolvasás. Nem kellenek a nagy reményekkel kecsegtető polgári hivatások, a tudálékos főnők, a meghunyászkodás; a teniszpartik, a tollaspartik, a koktélpartik; a rituális pár- és családkapcsolatok, a kelletlen vasárnapi ebédek, a jólnevelt hétvégi kirándulások. Kis túlzással és cinizmussal úgy is fogalmazhatnánk: mindenkit megvetnek, aki összefüggően tud beszélni, aki öt percig nyugton bír ülni, aki képes komolyan venni egy nőt, egy munkát, egy eszmét.

Jack Kerouac 1957-ben megjelent, a nemzedék bibliájaként is számon tartott regénye, az Úton a beat életmód és beatideológia modelljének is tekinthető. Az út, az utazás az élet jelképe, amelynek célja, hogy minél jobban megismerjük a világot, amelyben élünk. Amelyben kénytelenek vagyunk élni. Szüntelen "úton levés", értelmet keresés ez, ami viszont sosem a külvilág felé irányul, hanem mindig befelé - önalakító, időnként önpusztító énkeresés ez. A lélekben akarnak forradalmat, nem a társadalomban. Előbb tegyünk rendet a fejekben, aztán esetleg jöhet a többi is - hirdeti Kerouac mellett többek között Allen Ginsberg, Williams S. Burroughs, Gary Snyder, Gregory Corso és Lawrence Ferlinghetti.

Persze ahányan vannak, annyiféle módon. Hisz a beat-költők és -írók valójában sosem képviseltek egységes irányzatot, inkább alkotók laza szövetsége voltak, akik fittyet hánytak a társadalmi konvenciókra és tabukra. Akiknek prózája asszociációkat halmozó zabolátlan szózuhatag. Akiknek költeménye lélekzetvételnyi spontán sorok tengere. Akik az alkotásmód megzavarhatatlan “automatizmusát" hirdetik: felesleges és káros tartalommal, formával, stílussal, jellemábrázolással, tudatos cselekményvezetéssel törődni. Mindezek csak rontják a mű hitelét - vélik ők.

Ez a "mindent-szabad-nincsenek-korlátok"-hozzáállásba persze sok minden belefért, vélhetően ezért sem került a beat-irodalom a mai napig igazán a helyére. Pedig a modern Odüsszeiaként is emlegetett Úton mellett Ginsberg (amúgy túlírt) Üvöltés (1956) című versfolyama igazán plasztikusabb metszetet ad az ötvenes évek amerikai társadalmáról. Williams S Burroughs kábítószeres Meztelen ebédje (1959) művészek sorára hat a mai napig (sokat idézett sora: "Csak a hulla és a kábítós nem izgatja magát, ők ugyanis utolérhetetlenek"), Gary Snyder "révült közönye" vagy Gregory Corso kamaszos elvágyódása szintén időtálló. A sok kiváló mű mellett viszont nagyságrendekkel több az érthetetlen, kusza mondatok halmazát felölelő írás, melyeket ugyan javarészt kirostált az idő, de azért máig rontják a mozgalom hitelét. Mégha ez a szüntelen vándorlás, az állandó kalandkeresés, a folyamatos “ráindulás", “rámozdulás" (érdekes, hogy az argójukban a szavak nagy része mozgással kapcsolatos) eszméje kétségkívül igen vonzó a mindenkori fiatalok számára.

A beat irodalomra jellemző énlázadás és személyesség dominál az ötvenes évek közepén megjelenő új amerikai filmes nemzedék, az úgynevezett harmadik avantgárd munkáiban is. Míg elődjeik alapvetően társadalmi gyökerű komplexusokat és defektusokat igyekeztek feltárni, addig az ő alkotásaik inkább vallomások, személyes üzenetek. Ahogy egyikük megfogalmazza: a részekre szedett világból az alkotók egy másikat kívánnak teremteni, hogy az nagy intenzitással hasson magukra és/vagy baráti körükre.

Az első igazi beat-film a fényképész Robert Frank Pull my Daisy című 39 perces "alkotása", ami tulajdonképpen Kerouac egyik darabjának egyik részlete, rögtönözve, csak az általános alapeszméből kiindulva. A film alapjában utasítja vissza a társadalom által előírt, illetve engedélyezett magatartásformákat, és - akár saját abszurditása árán is - arra törekszik, hogy megvilágítsa a valós érzelmek intim szféráját. A filmben a vitázó Gregory Corsot, Allen Ginsberget és Peter Orlowskit figyelhetjük, miközben a kamera minden zugba elkalauzol bennünket: láthatjuk a hálószobát, a szennyvízlefolyót, az asztalt, a poloskákat. Az eredetileg hang nélkül rögzített filmet a stúdióban aztán Kerouac kommentálja szabadon, átszellemülve, egyfajta költői transzban.

Ugyanez a spontaneitás jellemzi az új független filmes vonulat többi munkáját is - közülük a legismertebb Jonas Mekas 1961-es Guns of the Trees című filmje -, mindenütt improvizálnak, mindenütt a közvetlen érintkezést keresik a valósággal, személyes megfigyelésen keresztül próbálják bemutatni a való életet.

A kísérletek néha egészen szélsőséges megoldásokba torkollnak. Stanley Brakhage Desistfilm (1954) című alkotása például már magának a felvevőgépnek a felszabadítása: többnyire kézben tartott 16 mm-es kamerával egy “wild party"-n minden előzetes elgondolás nélkül veszi fel a különböző jeleneteket és  ez a technika lehetővé teszi számára, hogy hűen visszaadja a “party" légkörét és ritmusát, még a legbolondabb és legmellékesebb részleteiben is. Egészen máshová jut el az irányzat talán leghírhedtebb, “legőrültebb" alakja, Jack Smith. Flaming Creatures (1963) című filmje tulajdonképpen Fellini Édes életének smithi értelmezése: a normális és biszexuális örömökben lángoló lények már képtelenek “visszatérni a természethez", képtelenek a normális emberi cselekedetre.

A film abszolút személyessé válása amúgy a pop-festőként híressé vált Andy Warhol korai kísérleti (időnként a blöff határát súroló) filmjeiben a leginkább tetten érhető. Kínosan amatőr szellemű művek ezek, melyeket ad hoc helyzetet és karakter-, illetve cselekménynélküliség jellemez. Minden újszerűségük mellett azonban ezek a művek gyakorlatilag műként élvezhetetlenek, és nehezen tudok elképzelni olyan fanatikust, aki mondjuk egy ültő helyében meg tudná nézni például az 1964-ben "forgatott" Empire State Building című filmet, melyben nyolc órán át szemlélhetjük, ahogy a híres New York-i épület a sötétségből, a ködből kibontakozva, a fény változása közepette előtűnik.

Elvben az ötvenes évekbeli amerikai művészeti "lázadás"-hoz szokás sorolni, szellemiségében azért kilóg onnan az évtized végén, illetve a hatvanas évek elején kiteljesedő pop-art. A már emlegetett Andy Warhol mellett mindenekelőtt Roy Lichtenstein, Claes Oldenburg és James Rosenquist voltak azok, akik az egyre inkább kifáradni látszó amerikai absztrakt expresszionizmusba friss energiát hoztak. Az irányzat előfutáraként leginkább Jasper Johnst lehetne megjelölni, akinek Amerikai lobogójában (1958) például már fel lehet fedezni a popfestőkre később olyannyira jellemző rideg, szenvtelen, helyenként cinikus hozzáállást. Ez a zászló ki van szakítva megszokott környezetéből: nem lóg rúd végén, nem fújja semmiféle szél, a művész minden érzelmi és politikai belemagyarázást kiküszöbölve akarja a maga hideg valóságában megjeleníteni. Akár egy popfestmény.

A popfestészet témái - innen az elnevezés - banálisak és közönségesek, általában hétköznapi és haszontalan dolgok szerepelnek rajta. Amerika mindennapi jelképei. Személytelenek és standardizáltak. Coca-Colás doboz, Marilyn Monroe, esetleg Elvis Presley mint westernhős, illetve ismert képregényfigurák és népszerű Campbell's leveskonzervek láthatók mindenhol. Úgy uralják a vásznakat, ahogy az átlag amerikai életét.

Warholék az ábrázolást a végsőkig leegyszerűsítik, lemondva a tulajdonképpeni festői eszközökről, a személyiség-jegyekről. Nincsenek színárnyalatok, nincsen improvizált vonalvezetés, nincsenek a művészre jellemző ecsetvonások, gesztusok. Olyan, mintha a gyári futószalagról gördülne le. Nem kommentálnak semmit, nem kritizálják a reklámot és a fogyasztói társadalmat, csupán hangsúlyozni kívánják e tárgyak állandó jelenlétét életünkben. De egyben arra is rávilágítanak, hogy a nagyvárosi ember szinte pontosan olyan mechanikusan él, mint amilyen mechanikusan gyártják a Campbell's leveskonzervet, vagy amilyen mechanikusan Andy Warhol kezeli az ecsetet.

Szintén az ötvenes évek "hozadéka" a több művészeti ágat átfogó - némi pátosszal: a totális művészetért síkra szálló - kezdeményezés, a happening. Az első ennek nevezhető esemény 1952-ben a Black Mountain College-ben zajlott le, ahol John Cage kompozícióira, Robert Rauschenberg festményeire és két fiatal költő verseire Merce Cunnigham táncolt, miközben filmeket, diapozitíveket vetítettek a falra. A művészetek ilyenfajta fúziója jó darabig nem talál követőre, mígnem 1958-ban néhány fiatal képzőművész - mindenekelőtt Allen Kaprow, Jim Dine és Claes Oldenburg- felkereste Cage-et, aki megismertette velük Duchamps, Artaud, Satie és a zen-buddhizmus eszméit. A totális, nemcsak a beszédre, hanem a gesztusokra és mimikákra, a mozgás drámájára és az aktív közönségre épülő színház tanát.

Kaprow hamarosan elkészítette első assemblage-át, majd ezeket szobanagyságra kivetítve első environment-kiállítását, Városi totemek címmel. A falakat kollázsok, ezüstfóliák, újságkivágások, durva, kusza firkálások, állatokra és emberekre emlékeztető jelek borították. Ez a káosz, akárcsak a pop-festőknél, a város erőszakosságát, nyersességét árasztotta magából; Kaprow szavaival élve: a városi események leírhatatlan mocsarát és forgatagát.

Kaprow, Dine és Oldenburg 1959-ben a New York-i Reuben galériában mutatják be első happeningjüket. A három részre osztott helység "szobái" hangulatunkban, méretükben különböztek, és áttetsző falak választották el őket egymástól. Teljesen mindegy volt, hogy a szemlélő - aki természetesen része a műnek - melyik szobában tartózkodott, mert érzékelnie kellett a többi helységben folyó eseményeket is. És hogy ennek, illetve az ilyen jellegű törekvéseknek mi volt tulajdonképpen az értelme? Ahogy Peter Brook, a Theater of Cruelty vezetője megfogalmazta: "a happening bárhol, bármikor, bármilyen hosszan történhet: semmi nincs előírva, semmi nem tabu. A happening lehet spontán, lehet eltervezett, lehet anarchikus, lehet egyszerűen csak energiával teli. De minden Happening mögött ott van a kiáltás: ÉBRESZTŐ!".

(Jávorszky Béla Szilárd, Sebők János)

Amikor felharsant az Üvöltés

A beat generáció első közös fellépésére 1955. október 7-én San Fransiscoban, a Fillmore Street-en, a Six galériában került sor. Egy helyi intellektuelnek, Kenneth Rexrothnak támadt az az ötlete, hogy a kiállított szürrealista szobrok között felolvasó estet rendez az irodalmi babérokra vágyó barátainak. Az esten öt költő (Philip Lamantia, Michael McLure, Philip Whalen, Allen Ginsberg és Gary Snyder mutatkozott be a mintegy 150 fős baráti közönségnek. Kerouac - prózaíróként - nem vállalta a megmérettetést, de pénzt kalapozva a vendégektől, három kancsó jóféle kaliforniai burgundy-val mégis ő gondoskodott az est alaphangulatáról. A szenzációit Ginsberg felolvasása jelentette, aki Üvöltés című poémáját adta elő, aminek itt volt az ősbemutatója. Zsidó kántorhoz hasonlóan szinte énekelte a költemény sorait, és szuggesztív előadásmódja valósággal elvarázsolta a jelenlévőket. A már kissé kapatos Kerouac a pódium szélén ülve, ütemes Go!Go! kiáltásokkal fokozta a sodró élményt, amely alól mások sem tudták kivonni magukat. Az est rendezője könnyezve gratulált az új irodalmi sztárnak, s másnap friscoi művészkörökben is az új hang születéséről beszéltek.

A társaság is igyekezett megünnepelni a nem várt nagy sikert. Összedobott dollárjaikból előbb egy kínai étteremben vacsoráztak, majd átvonultak törzshelyükre, a The Place-be, ahol a "hajnali részegség" című költeményhez gyűjtöttek élményanyagot. A felolvasóestet később számos alkalommal megismételték, s az Üvöltés - ahogy a Rock Around The Clock a középosztály fiatalságát - hamarosan fellármázta tespedtségéből, konformizmusából az intellektuális Amerikát.