| Forgács Péter - Magántörténelem, videón |
| Megjelent: Magyar Hírlap |
| 1990. november 10. szombat, 00:00 |
|
A Hágában nemrég megrendezett IX. World Wilde videofesztiválon jelentős magyar siker született: a Balázs Béla Stúdió és a Magyar Televízió Fiatal Művészek Stúdiójának közös produkciójában készült, Apa és három fia című alkotás, Forgács Péter rendezésében elnyerte a fesztivál fődíját. A siker értékét talán növeli, hogy a díjat tavaly Jean-Luc Godard kapta.
Több éve dolgozom ezen a munkán, s úgy éreztem, valamikor be kell érnie. Talán azért is, mert kívül esik minden olyan divathullámon, amelyik a videózásban a könnyű megoldások híve lenne. Ráadásul pengeélen táncoló műfajról van szó, amely a fikció és a dokumentumfilm között játszik. Olyan, a második világháború előtti és utáni amatőr filmekre alapozódik ez a munka, amelyek a kor különös lenyomatát adják, amennyiben a nem hivatalos történelmet tükrözik.
A szovjet felszabadítás és megszállás elpusztított hihetetlen sok értéket, többek között amatőr filmeket is. Nemcsak a kastélyokat és a levéltárakat fosztották ki, hanem a civil szféra mindennapi élete és értéktárgyai is veszélybe kerültek, A második csapást erre a magánkultúrára az ÁVH és a kommunista kultúrdiktatúra mérte, hiszen a filmezéssel foglalkozó családok egyértelműen „reakciósokká” váltak.
Nem, tulajdonképpen középosztálybeli emberek, akiknek az életszínvonala nem sokban különbözött a korabeli európai középosztályétól, és az ideáljaik messze esztétikusabbak, színvonalasabbak voltak, mint mondjuk a mai konzumáló középosztály, a lumpenburzsoázia nívója.
Így is lehet mondani, de talán kifejezőbb a „mikro-történelem”: tehát bizonyos családok, embercsoportok, emberi kultúrák történelme, amelyet nem a politikusok gesztusai, a seregek csatái vagy a tőzsde-krachok jellemeznek, hanem az életnek az a szövete, amelyet mindannyian megélünk. Egy ember kameráján keresztül követünk egy családot harminc éven keresztül, és így láthatóvá lesz a rejtett történelem. Láthatóvá lesz valami, amit az eddigi filmkészítés nemigen tudott megragadni: az idő ábrázolása. Rémes, drámai és ugyanakkor csodálatos látni egy fiatal arcot megöregedni; átélni, amit ő átélt.
Nem, egyáltalán nem tervezzük. A régi amatőr filmek készítői - a nyersanyag drágasága miatt - takarékosak voltak. Háromperces, felhúzható vagy rugós kamerákkal dolgoztak, tehát meg kellett gondolniuk, mit hogyan forgatnak. A videokamerák másfél-háromórás terjedelmük miatt áttekinthetetlen és gyakorlatilag üres járatokkal teli anyagai számunkra érdektelenek. A legtöbbször olyan családi rituálékat ábrázolnak, amelyeknek nincs több mondanivalójuk, mint az, amit látsz. Azok a régi filmek viszont, amelyeket kettőszázötven órányi gyűjteményből kiválogattunk, sokkal többet mondanak az emberről. Ahány filmes, annyi világkép, és ebből a sok-sok világképből, ebből a sok-sok szubkultúrából épül fel a magyar kultúra, és azt hiszem, hogy ez toleranciára tanít bennünket. Az a család vagy ez a család, az az ember vagy ez az ember így vagy úgy gondolkodik, éli át ugyanazt a történelmet, amit én is átélek. A privát és a nyilvános történelemnek ez a hullámzása, egybe-folyása és egymásra hatása érdekes ellenpontokat ad. Például amikor X. úr a feleségével sétál a Duna-parton, látja a náci csapatokat, amint vonulnak Jugoszláviába, és látja az integető budapesti magyarokat. Egy évtizeddel később X. úr elviszi a gyermekeit a május elsejei felvonulásra, és ott szintén integetnek.
Ezt én is így látom. Ezért van festészet, ezért van film, ezért van irodalom egyáltalán. Tehát amikor azt mondjuk, hogy polgári kultúra, akkor ezzel a legmagasabb rendű értéket tulajdonítjuk neki, mert szocialista kultúra nincs. Van Ceausescu-kultúra, vagy Brezsnyev-kultúra, vagy Kádár-kultúra, de mutass nekem olyan, úgynevezett szocialista kultúrát, amely nem az elnyomáson alapul. A polgári kultúra viszont nem mások elnyomására épül; épülhet a kivételezettségre, egyfajta intoleranciára, de sokkal inkább a toleranciára, és főként egy furcsa, a fölösleget megfizető civilizációs magatartásra. Bárcsak a polgári kultúra és civilizáció normái minél hamarabb ismét gyökeret vernének Magyarországon. Azt hiszem, csak a nemzeti, és talán a filmjeim által is elősegített emberi önismeret az egyetlen út, amely hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy újra európaiak legyünk. |
