| Paulius Normantas - Megtapasztalni, mi a Gulag |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1992. április 25. szombat, 00:00 |
|
Paulius Normantas nem fér a bőrébe. Hosszú évek óta járja a világot és fényképez. Többségében eltűnt, eltűnőben lévő, illetve eltűnésre ítélt népek, népcsoportok fokozatosan kihűlő nyomait. Megközelíthetetlen, eldugott, elfelejtett falvakat, embereket, szokásokat. Negyven-negyvenötezer megismételhetetlen pillanatot. Az észak-litvániai Kalniskiuban született, ma negyvenhárom éves művész legutolsó expedícióján készült fotóiból, Emberek, akik között Körösi Csorna Sándor élt címmel április 16-án nyílt kiállítás Budapesten a Vigadó Galériában.
Diákkoromban orosz és litván másként gondolkodók, Szolzsenyicin, Bukovszkij, Tomasz Venszlova, Jozef Brodszkij műveit olvastam, s ezek az írások megmutatták, hogy az akkori Szovjetunióban mégiscsak van valamilyen perspektíva, hogy igenis kell harcolni - emlékezik Paulius. - Ezek után személyesen szerettem volna meggyőződni róla, hogy mit jelent a GULAG.
Ez téveszme. Volt ugyan egy körülbelül ötven kilométer széles határsáv, ahova szigorúan tilos volt belépni, de egyébként viszonylag szabadon közlekedhettél. Úgyhogy az egyetem elvégzése után hat év alatt bebarangoltam a birodalmat, Jack Kerouac koncepciója alapján télen a déli, nyáron az északi és a távol-keleti területeket jártam. Még a külvilágtól szigorúan elzárt Kuril-szigetekre is eljutottam, persze külön rendőrségi engedély, meghívó és számos más papír kell ahhoz, hogy beengedjenek, de rutinnal minden megszerezhető. Három alkalommal jártam ott, s mielőtt visszaadják a japánoknak, szeretnék visszamenni elbúcsúzni. Talán idén nyáron, s akkor ősszel vagy télen a japán követséggel közösen rendezhetnénk egy kiállítást.
Csak a temetők árulkodnak róluk. Jelenleg a katonákon csak néhány úgynevezett „verbovannij” halász lakik arrafelé. Amolyan GULAG-törzsek.
A Kuril-szigeteken halászként kerestem a kenyeremet, az Aldan folyó mentén - itt volt az egyik legnagyobb GULAG-tábor - kubikosként földet ástam, Szamarkandban fotólaboráns, az Altáj hegyekben fafaragó voltam, Nahodkában - a legnagyobb keleti szovjet kereskedelmi kikötőben - dokkmunkásként dolgoztam, esténként pedig a helyi kosárlabdacsapatot irányítottam. (A kosárlabda Litvániában abszolút nemzeti sport - JBSZ.) S bár a táborokba nem juthattam be, azért sok helyen a rabokkal együtt dolgozhattam, így volt alkalmam empirikusan megismerni a GULAG világát.
Elvettem egy magyar lányt, ideköltöztem Nyíregyházára. Megpróbáltam összekötni a kellemest a hasznossal. Mikor jöttem, a finnugor téma volt a csúcs. De senki sem tudott eljutni ezekhez a népekhez. Én részben ismertem azokat a területeket, ugyanakkor újra vándorolhattam, újabb kihívások álltak előttem, s anyagilag támogattak. Sikerült például a vótokhoz eljutni. Pétervártól kétszázharminc kilométerre az észt határ felé található Kingisep, amely a tenger közelsége miatt szigorúan tiltott zóna. Próbáltam engedélyt szerezni, elmentem a rendőrségre, majd a KGB-re, ahol közölték, hogy hét, azaz hét (!) miniszterhelyettes aláírása kell hozzá. Néhányat beszereztem, a többi hamis volt, de elintéztem, volt tapasztalatom. Tudtam, hol, mit lehet blöffölni. Így jutottam el a vótokhoz, ahol sikerült számos mesét és legendát felkutatnom.
Nem szeretem a könnyű kenyeret. S ott bizony meg kell harcolni érte. Az egyik kritikus barátom azonban valamelyik finnországi kiállításom alkalmával számomra is megdöbbentő módon azt írta, hogy a képeimet nézve az az érzése: tudat alatt a halálomat keresem. Ezek a népek ugyanis haldokolnak vagy meghaltak. Keresem az extrém helyzetet, s ez állítólag a vizuális művészetemben is megjelenik.
Néha igen, de ezt csak egyedül lehet csinálni. Annak idején, amikor a zürjénekről készítettem könyvet, dolgoztam Vorkuta környékén. Amikor ezt a Fekete Doboz megtudta, megkerestek, hogy nem mennék-e ki velük. Én azonban nem szeretek többedmagammal vándorolni. Egy ember - két vélemény, két ember - minimum három, s ha csoport, akkor bolondokháza. Egyébként is csak olyannal érdemes menni, aki profi. Nemrég Tibetben például találkoztam egy német genetikussal, Nikolai Klemm professzorral. Kilencvenhat országban járt már. Kemény figura. Úgyhogy vele elmennék, de mással nem nagyon.
Először is minimum két-három hónap utánaolvasást. De a legfontosabb, hogy találj profit, akik járt ott. A leghasznosabb információkat csak tőle tudhatod meg. Nepálban és Ladakban ötezer méter magasságban kristálytiszta források vannak. A víz azonban gyakran tele van baktériumokkal. Ha „nyersen” iszod, meghalsz, ha felforralod, nem. Szibériában Tyumenyben, a legnagyobb olaj- és gázkitermelő vidéken a folyók halainak legalább a kilencven százaléka férges. Ha nyersen eszed, vagy csak épp átsütve, te is férges leszel. Legalább fél órát kell főzni, hogy ehető legyen. Az ott élő osztjákok és vogulok többsége férges is.
Elég ha megnézed azokat, akik éveken keresztül járják a világot. A hátizsákjuk maximum nyolc kiló. Nekem csak a kamerák és a filmanyag (legutóbb háromszáz tekercs) tizennégy kiló. Úgyhogy minden grammon gondolkodnom kell. Élelmiszert például tilos vinni. Tudni kell spórolni. Persze előfordul, hogy éhezik az ember. Van, hogy reggel egy adag rizs, és kész. Végül is önfegyelem kérdése.
Ázsia külön világ. Arrafelé semmi garancia nincs arra, hogy megígért busz meg is jön. Meg kell tanulni türelmesen várni. És minden lehetőséget meg kell ragadni. Nem szabad hinni senkinek. Az ottani emberek számára az idő relatív fogalom. Ha azt mondják, holnap jön, lehet, hogy csak egy hónap múlva érkezik meg. Más életritmus. Ázsia.
Természetesen. Most Körösi Csorna Sándor halálának százötvenedik évfordulója tiszteletére szeretnék elmenni Iránba és Irakba, s azután elmondhatom, bejártam az ő útvonalát. Júniusban Klemm professzorral Kamcsatkába készülünk, majd - valószínűleg jövőre - szeretném megvalósítani régi álmom, a tibeti Szent hegy, Kailas meghódítását. E négy ország - India, Nepál, Pakisztán és Tibet - határán húzódó 6650 méter magas hegyvonulat jelenleg minden oldalról lezárt katonai terület. Tudtommal senkinek sem sikerült bejutni oda. Talán majd nekünk. Innen ered a négy legnagyobb indiai folyó, s a műholdfelvételeken jól látszik, hogy az egész olyan tökéletes elrendezésű, mintha fából faragták volna ki. Ez nem véletlen. Tíz évvel ezelőtt gyakorló buddhista voltam. S minden expedícióm során megbizonyosodtam, hogy csak egyetlen isten létezik. Fiatal koromban csak abban hittem, amit láttam. Ezek a hosszú vándorlások aztán segítettek megtalálni Istent. Legutolsó utam alkalmával jártam a híres fügefánál, ahol Buddha meditált, majd megvilágosult és Isten lett. Én is ültem ott. S nyolc hónapi út után az utolsó kockát éppen ez alatt a fa alatt csináltam. Elfogyott a film. S bár vehettem volna másikat, megértettem, hogy vége az expedíciónak. Hazajöttem. ------------------------------------ Kapcsolódó anyagok: Paulius, a vándor >> - cikk, 1995. március Paulius Normantas: Megtapasztalni, mi a Gulag >> - interjú, 1992. április |
