Mintha halottasházban játszanék - fakad ki az egyik zenész, de azért teszi a dolgát. Wagner, Schumann, Bartók és Brahms műveiből húzza az előírt részleteket, helyenként kimondottan szárazan, szenvtelenül. A paraván túloldalán a héttagú nemzetközi zsűri tagjai jobbára szintén szenvtelenek, húzzák a strigulát, kanyarítják a számokat, időnként isznak rá egyet.

Hetedik napja sorjáznak a zenészek, nyilván nagyon unják már, nyilván nem csak ők. A meghallgatásnak azonban folytatódnia kell, június végéig a minősítést feltétlen be kell fejezni, ellentmondást nem tűrően előírja egy miniszteri rendelet. A tét mindkét oldalon komoly, a kulturális kormányzat több százmillió forintot pumpál a továbbiakban a zenekarba, a zenészek pedig a bennmaradásért, a biztos és mostantól igen jól fizető állásért küzdenek.

Dermesztő méretű kulturális tőkeinjekcióról van szó, érzékeltetésül álljon itt néhány száraz adat. A jelenlegi 120 ezer forintos zenekari átlagbért 300 ezer forintra emelik, a megemelt költségvetésből évi 150 millió forintot költhetnek hangszerekre és egyéb eszközökre. A külföldi sztárok fellépéseire 400 ezer dollár keretet biztosítanak, méghozzá öt évre előre, államilag garantáltan. Ebből 6-10 igazi világsztárt - mondjuk Rosztropovicsot, Pollinit vagy Perlmant - lehet meghívni vendégművésznek.

Cserébe viszont a tárca azt mondja, jó, de akkor nézzük is meg, hogy ezt az irdatlan pénzt mire és ki fordítjuk, kiknek a zsebét béleljük vele. Ezért hát e kötelező minősítés, e kötelező kínos helyzet. Tiszta beszéd: aki teljesíti a minimumot, az a jóból is részesül.

- Száztizenhetes szám, cselló tutti - közli a hórihorgas titkár a hallgatag zsűrivel. Budapesten élő angol fiatalember ő, valószínűtlen termetével, csónaknagyságú cipőivel, esetlen zakójával, méretes szemüvegével a meghallgatás üde színfoltja. Ő itt az abszolút kívülálló, se a zenekarból, se a zsűriből nem ismer senkit, ez a viszony ráadásul kölcsönös. Kovács Géza igazgató éppen ezért kérte fel e tisztségre, gondolta, ideális alany a jó szándék, a pártatlanság vélelméhez.

- Cselló, ó-ó-ó - zökkennek ki egy pillanatra tíz körül a sorozathallgatásból a zsűritagok. Persze nem ez az oldott hangulat jellemző, de azért időnként ilyesmi is kicsusszan. Mint ahogy a kötelező szigor ellenére mégiscsak muzsikusok ők, akik az elhangzó zenei részletek közben maguk is be-beintenek, jelzik a tempót, mozdítják fejüket, teszik a széles mozdulatokat.

- Négy zenerészletet kérünk a következő sorrendben: Csajkovszkij, Beethoven, Brahms, Sztravinszkij - közli Kocsis Zoltán zeneigazgató, ez esetben a zsűri elnöke a paraván mögé érkező csellistával. Kimért hangon, jól artikuláltan mondja mindezt, szinte tapintható szavaiban a kötelező távolságtartás és a konzekvens akarat. Rövid végső hangolás és a muzsikus belekezd, játéka közben csak a légkondicionáló morajlik.

A paraván látványát nem tudom megszokni, az amúgy is hervasztó hangulatú, ablaktalan és fantáziátlan ÁHZ-próbateremben ez csak tovább nyomasztja a jelen lévőket. A név nélküli meghallgatásnak azonban, úgy tűnik, ez a két méter magas és hat méter széles térelválasztó elengedhetetlen eszköze. A Kolibri Színházból kérték kölcsön, valójában bábosok használják, a célra tökéletesen alkalmas: a résztvevők számára átláthatatlan, ám a hangot alig szűri meg.

Az időnként már-már komikus kínnal pártatlanságra törekvő szándék az egyéni meghallgatások részletes rendjében eredetileg egyébként még azt is előírta, hogy a művész a paraván mögött semmilyen beazonosíthatóságra alkalmas jelzést nem adhat. Ha esetleg véletlenül mégis tüsszentene, köhögne vagy krákogna, akkor a "művésszel azonos térfélen elhelyezkedő zongorakísérő köteles azonnal az önkéntelen cselekvést végző művész által keltett hanghatással megegyezőt hallatni". Ezt a tervezetben sokáig szereplő passzust aztán a végleges változatból szerencsére kihagyták, mi több, a zongorakísérő szerepe is elfelejtődött. Maradt hát az egyedüli kiállás.

A zsűri az első körben tehát a láthatatlan és beazonosítatlan zenészt, az ismeretlen muzsikust igyekszik számokba önteni, tíz szempont szerint pontozni, játékában tetten érni többek között a tónust, az intonációt, a pontosságot és a szerző által előírt jelek betartására való hajlandóságot. Aztán jön a második kör, amikor paraván nélkül, szemtől szembe történik ugyanez. A zsűri felkészültségére és odafigyelésére legyen mondva, a pontozásban mindkét esetben meglehetősen következetes.

Persze nem akárkik ők, a Bécsi Filharmonikusok, a Londoni Szimfonikusok és a Royal Filharmonikusok nemzetközileg megbecsült vezető muzsikusai. Itt van például Ivan David Gray, akinek kürtjátékát szinte az egész világ ismeri - ő fújja a Csillagok háborújának főcímzenéjét. De itt van John Georgiadis is, szintén Londonból, világjárt muzsikus és koncertmester, az ilyen jellegű zenekari meghallgatásokra gyakorta felkért szakember. Michael Chapman, Douglas Cummings, Walter Barylli vagy Gerhard Kaufmann szintén nem ma kezdte a pályát. A zenei élet egyfajta jedi lovagjai ők, mindent láttak, hallottak, tapasztaltak, tökéletesen tudják, mi az, ami ebben a szakmában nemzetközi szinten elvárható.

- Bátran állíthatom, a világ legjobb muzsikusai Magyarországon születnek és nevelődnek - mondja a szünetben Georgiadis, érezhetően nem csak udvariasságból. - Megértem a filharmonikusok érzéseit, nehéz lehet nekik ez a kötelező megmérettetés. Nem ehhez vannak hozzászokva. De hát a világ változik, és a zenésznek vele kell változnia. Miközben mindenhol anyagi gondokkal küszködnek a zenekarok, a magyar kormány most tett egy fantasztikus gesztust, érthető hát, ha ezért valamit kér is cserébe. A négy nagy londoni zenekar egyébként kizárólag szabadúszó muzsikusokból áll. Teljességgel saját maguk urai, de ebben az is benne van, hogy pénzt csak akkor kapnak, ha játszanak. Nincs havi fix. Csak a BBC-szimfonikusoknál. De náluk érezhetően más az atmoszféra. A "szabadúszó" zenekar szerintem sokkal élettelibb, sokkal egészségesebb, mert a zenében ott van az érzés, hogy együtt csinálják, hogy ez az ő zenekaruk, és hogy a világon a legjobbak akarnak lenni. Minden egyes alkalommal.

A mostani meghallgatáson, illetve az ezt megelőző, nagy nyilvánosságot kapott vitában persze azért nem csak erről van szó. Hanem Kocsis Zoltán és a zenészek ki tudja, mekkora része között, ki tudja mióta feszülő nézetkülönbségekről. A muzsikusok érdekvédelmi szervezetei Kocsis vezetői stílusát kifogásolták, a zeneigazgató meg azt, hogy ők mindenbe beleszólnak. Romló hangulat, javuló hangzás - ez az állítás különösen márciusban volt igaz, azóta valamelyest csillapodtak a kedélyek, közvetítők révén még tárgyalni is hajlandóak voltak.

- Úgy vélem, a hegedűs az, akinek mindent el kell tudnia játszani, amit hegedűre írtak - magyarázza Kocsis. - A szakszervezet meg nem így gondolja. Szerintük a muzsikusokon csak a "közalkalmazott feladatkörébe tartozó művészi tevékenység" kérhető számon. Könnyű megbújni a tuttiban és reszelgetni valamit zenélés címén, de egy szólam attól lesz jó, ha egységes az intonáció, a hangképzés, a vonások minősége. Ha valaki ritmustalan, hamisan intonál, az együttes játékban mérhetetlen károkat okozhat.  Ebben az esetben az angol vagy a német kritikus jogosan írja le, hogy az egész prímszólam rossz. Lehet, hogy csak egy játékos tévedett, de ezzel tizenöt ember munkáját teszi tönkre. Ezért kell tehát ez a próbajáték.

- A nemzetközi zsűri most magára vállalta, hogy a Zoli szempontjainak nem megfelelő muzsikusokat segít kitenni a zenekarból - fogalmaz egyenesen az egyik  meghallgatásra váró zenész. Meglett, tapasztalt arc, kérdés persze, muzsikusnak is az-e. Több mint húsz éve a zenekar tagja, úgy tűnik, nem feszítik indulatok. Mint mondja, legfőbb vágya, hogy profi produkciókban vegyen részt. Azt is tudja, áldozatok nélkül ez nem megy. Rendkívül kellemetlen számára ez az egész eljárás, különösen a függöny mögötti meghallgatás. Közönség előtt szeret inkább játszani, ahol nem azt figyelik, ki mikor hibázik, hanem hogy az összhatás, az összbenyomás milyen.

- Köszönjük! - zárja le közben Kocsis az első kört. Az ember szinte várja a klasszikus folytatást (Majd értesítjük!), a zeneigazgató hanghordozásában azonban nyoma sincs gúnynak vagy lekezelésnek, amilyen kimért, távolságtartó hangon nevezte meg az elején a feladatot, ugyanabban a hangfekvésben vet annak véget.

- A zenész számára a gyakorlás olyan, mint a levegő. Mindennap szüksége van rá - elmélkedik Kocsis, miközben bontják a paravánt. - Ha holnap is ugyanannyit akarok tudni, mint ma, akkor két órát kell gyakorolnom. Ha többet, akkor többet.

A zenészek számára egyébként kereken harminc nap állt rendelkezésre, hogy a próbajátékra felkészülhessenek. Sokan eközben is hakniztak, adtak koncertet, jártak lemezfelvételre. Kovács Géza igazgató szintén úgy látja, mintha a muzsikusok nem gyakoroltak volna eleget. Mintha még az utolsó pillanatban is abban reménykedtek volna, hogy a szakszervezetnek sikerül az egészet megfúrnia.

Nem sikerült. Igaz, a miniszteri rendelet egyes kitételei miatt az érdekvédelmi szervezet másfél héttel ezelőtt az Alkotmánybírósághoz fordult jogorvoslatért. Ott nyilván egyszer majd megvitatják. Talán még ítéletet is mondanak valamikor. Közben pedig a szakszervezetiek torzításoktól sem mentes, alapjaiban Kocsis-ellenes felhívásokat küldözgetnek más zenekarokhoz, szolidaritást remélve. Néhány ilyen erkölcsi támogató levél már érkezett, főként hazai társulatoktól, ha jól hallottam, többek között a MÁV Szimfonikusoktól, az operaháziaktól, a szombathelyiektől és a debreceniektől. Sok gyakorlati haszna persze ennek most nincs, a meghallgatás tényét és eredményét vélhetően nem fogja megváltoztatni, de hát ilyen a magyar virtus.

- Nos, számodra is elérkezett a nyaktiló pillanata - tréfálkozik egyik muzsikus a másikkal, miután a hórihorgas titkár a társát szólítja. Látszólag tréfálkoznak, belül azonban remegnek, mint mondják, a kijelölt anyag speciális, igen nehéz zenei részletekkel van tele. Talán ezért is játszanak időnként szárazan, szenvtelenül, ha a kötelezőt nem is hideg fejjel lenyomva, de önmagukat jobbára kihagyva belőle.

- A próbajátékon hallottakkal tulajdonképpen elégedett vagyok - reflektál  a nap végén Kocsis, - hisz kiderült, a zenekar nagyobb része egyáltalán nem rossz. Más szimfonikus zenekarokhoz hasonlóan a leginkább náluk is a vonósokkal vannak gondok. Biztos vagyok abban, hogy a muzsikusok nagyobb része marad, de abban is, hogy az az erkölcsi, művészi, emberi hozzáállás, amellyel a zenekar harminc évig élt, illetve visszaélt, nem mehet tovább. Lehet, csupán véletlen, hogy nekem kellett kezdeményeznem a megújulást. Mint ahogy az is lehet véletlen, hogy az én politikafelettiségem szerencsésen összetalálkozott bizonyos, politikába burkolt művészi szándékokkal. De egy biztos, a korábbi gyakorlat hosszú távon sem a magyar zenei életnek, sem az általános zenekultúrának nem használt volna. Az országról kialakult képhez az is hozzátartozik, hogy annak első számú zenekara minőségében is az első legyen. És erre most megvan minden esélyünk.

- Ebből a helyzetből igazán senki sem keveredhet ki győztesként - lamentál Kovács Géza igazgató egy órával korábban. - A fejlemények hallatán a szponzorok is óvatosak lettek, néhány lépést hátrafelé tettek. Ők végül is a sikertörténeteket szeretik támogatni, nem a feszültségeket.

A meghallgatásnak azonban, tudjuk, folytatódnia kell - június végéig a minősítést feltétlen be kell fejezni. Az énekkar tagjai már túl vannak mindenen, a hetvenkilenc kórustag kivétel nélkül megszerezte a bennmaradáshoz szükséges 300 pontot. Kovács Géza szerint mindez Antal Mátyás karigazgató nagyvonalúságát és a magyar zsűri megértő türelmét jelzi.

Hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekar tagjai esetében ez az arány hogyan alakul, nehezen megjósolható. A nemzetközi zsűri láthatóan igen komolyan veszi a szerepét, nemzetközi mércével mér, tulajdonképpen úgy, ahogy kell. A sokat vitatott "vizsgaidőszakban" most két hét szünet következik, a még meghallgatásra váró 20 muzsikus június végén mérettetik meg.

Eredményt valószínűleg július 5-én hirdetnek. Új zenekari összeállítást meg majd hetekkel később.

----------------------

Kapcsolódó anyagok:

Kocsis Zoltán - Békültem eleget >> - interjú, 2004. november

Filharmonikus blues >> - cikk, 2000. június

Kocsis Zoltán - Stílust szeretnék adni a zenekarnak >> - interjú, 1997. október

Kocsis Zoltán: Az az érvényes, ami megszólal >> - interjú, 1996. december