| Ki tudja, meddig húzzák (A szórakoztatózenészekről) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2000. szeptember 23. szombat, 00:00 |
|
Húsz évvel ezelőtt Budapesten, csak a Nagykörúton, a Dunától a Dunáig minimum hatvan helyen szólt a "vendéglátó". Cigányzene, szalonzene, sramli, ötórai tea, hagyományos szórakoztató zene, revü, zenés komédia. Lehetett szeretni, lehetett gyűlölni, netán átsiklani felette, de az elmúlt évtizedek magyar valóságának szerves része volt. Ma viszont mindez jobbára történelem, az élő zene a vendéglátásban egyre inkább háttérbe szorul, illetve részben átalakult, pubokba, rockkocsmákba, új idők új zenés tereibe tevődött át. Jómagam már vastagon ahhoz a hetvenes-nyolcvanas években szocializálódó nemzedékhez tartozom, amelynek fülében a vendéglátó zene kifejezés rendkívül rosszul csengett. Ha meghallottuk, mindig ugyanaz a kép villant be: lepattant szocreál presszókban üveges szemű bárzongoristák játszottak szentimentális pároknak, felejtésre vágyó középkorúaknak vagy régmúlt ifjúságukat visszasíró öregeknek bárgyú örökzöldeket. Aztán ahogy nőttünk, úgy nőtt a toleranciaszintünk, beláttuk, sokaknak enélkül nem megy, ráadásul a színvonal tekintetében sem szabad elhamarkodottan általánosítanunk. Nem csak azért, mert idővel megismertük Tabányi Mihály, Beamter Bubi, Chappy vagy Solymossy Lulu munkásságát, hanem azért is, mert a magyar vendéglátó zenészeket még a hetvenes-nyolcvanas években is elég magasan jegyezték Európa - különösen Németország, Ausztria és Skandinávia - szórakoztatóiparában.
Több ezres repertoár "Sajnos a szakmában manapság rengeteg kategória nélküli zenészt alkalmaznak. Olyanokat, akik soha nem szerepeltek az étlapon. Gyakran pár száz forintért is képesek egész este játszani, és ezzel a gázsival egy képzett muzsikus igazából nem versenyezhet" - kesereg Burai Sándor (55), A-kategóriás cigányprímás. Tipikus muzsikus, hamisítatlan zenészcsalád sarja, nagyapja, Nagy Dezső például a Károlyi grófok házimuzsikusa volt. 1960-ban került be a Rajkó-zenekarba, majd következett a Zeneakadémia, de nem végezte el, mivel jöttek a gyerekek, és valamiből a családnak is élnie kellett. 1968-ban az ORI- és OSZK-vizsgán kiemelt A-katergóriát és zenekarvezetői minősítést kapott. Előbb a Béke és Olimpia szállóban muzsikált esténként, majd következtek a csavargás évei. Játszott New Yorkban, Nizzában, Monacóban, és a luxemburgi hercegnő születésnapján is. A tizenhat éves Száztagú cigányzenekar alapító ás vezetőségi tagja. Amire viszont talán a legbüszkébb: 1986-ban az ausztráliai Wollongong város díszpolgárává választották, 1996-ban pedig szólistaként köztársasági bronz érdemkeresztet kapott. Idén május elsején, költségcsökkentésre való hivatkozással, mégis elbocsátották az Astoria bárból. Jelen pillanatban sehol sem játszik, hivatalosan munkanélküli zenész, szebben fogalmazva szabadúszó muzsikus. Pedig emlékei szerint valamikor legalább 150 helyen szólt a fővárosban a cigányzene. Nem csak az éttermekben, hanem az előkelő szállodákban is, többek között a Hiltonban, a Royalban, a Palace-ban, a Metropolban vagy a Parkban. Ma két kézen meg lehetne számolni ezeket a helyeket: Gundel, Mátyás Pince, Fortuna, Király étterem, a Mágnás és a Margit kert. Burai több ezres repertoárral rendelkezik, ha kell, a magyar nóták és cigány dalok mellett elhúzza a betétdalokat a Schindler listájából, az Operaház fantomjából vagy a Keresztapából éppúgy, mint a Csárdáskirálynőből vagy a Volt egyszer a vadnyugatból. Ha viszont azt kérik, Bachot vagy Strausst is szívesen játszik. Mint mondta, régebben volt igény ezekre a művekre, ma gyakorlatilag egyáltalán nincs, de érzése szerint ezt a zenei világot még vissza lehetne a vendéglátóiparba, a szórakoztatóhelyekre hozni. Kérdés, az ő generációjának lesz-e még módja azt a tudást, azt a zenei, erkölcsi hozzáállást átadni, amit még ők kaptak meg a szüleiktől és az idősebb generációtól. Kocsmai műfaj Pedig a hazai városi szórakoztatózene kezdete egyértelműen a cigányzene. Mint kocsmai műfaj az írott forrásokban először az 1800-as évek elején jelenik meg. Esetleges kocsmai, italmérési helyeken persze korábban is szólt a zene, de akkor még az kifejezetten a tánchoz kötődött, a 19. század elején viszont az úgynevezett hallgató nóta külön műfajt jelent. Nem azért húzzák, hogy legyen mire ropni, hanem azért, hogy a bor mellett legyen mire odakönyökölni. Az első városi szórakoztatózenei feljegyzések a 19. század eleji jurátus kávéházakhoz kapcsolódnak, tudjuk, hogy a pesti Fehérhajó fogadóban például a kor híres hegedűse, Bihari János játszott, Berzsenyi Dániel is ott hallotta először az ő játékát. Ahogy Saly Noémi, a kávéházak történetével foglalkozó irodalomtörténész hangsúlyozta, a forradalmi ifjúság számára a cigányzene a magyar identitás, a rebellisség egyik megnyilvánulása volt. Az 1848/49-es szabadságharc idején a cigányzene szerepe tovább erősödött, Kónyi Manó országgyűlési gyorsíró például igen lelkendezve írt arról, hogy Patikarius Ferkó milyen kitűnően játssza a Rákóczi-indulót vagy a Kossuth-nótát. A világosi fegyverletétel után sem változott ez a helyzet, ahogy például Podmaniczky Frigyes írta 1852-ben: "Olyan időket élünk, amikor a cigányzene képezi lehangolt kedélyünk utolsó menedékét." A múlt század közepén-végén a cigányzene mellett egyes vendéglőkben német szórakoztató zene, elsősorban sramli szólt, máshol délszláv zenét játszó tamburazenekarok működtek, a nagyobb kerthelységekben pedig katonazenekarok fújtak rendszeresen. Nem csak marsokat, de keringőket, ländlereket is. A televízió mostani székházában, a Tőzsdepalotában található City kávéházban például vasárnaponként a bosnyák gyalogezred zenekara szórakoztatta a vendégeket, de szóltak a rezek a Gradó, a Rimini, a Wampetics, a Weingruber vagy a Hangli kávéházakban is. (Saly Noémi emlékei szerint egyébként még 1961-ben a Várkert kioszk teraszán vasárnap délután is játszott egy kisebb katonazenekar.) A legnagyobb megbecsülésnek viszont tagadhatatlanul a cigányzenészek örvendtek. Érzékeltetésnek álljon itt Blaháné 1896-ben írt néhány sora: "Ti, akik annyi mosolyt varázsoltatok az ajkakra, annyi könnyet fakasztottatok a szemekbe, ti, akik zokogó hegedűitekkel annyi századon át megosztottatok a nemzet minden bújával és bánatával, minden örömével és dicsőségével, ti méltán megérdemlitek, hogy írásban és képben is megörökítsenek benneteket és kedveseinek legjobb emlékei között őrizzen a magyar." A cigányzenészeknek a huszadik század elején már saját országos szervezetük is volt: Brassói Kozák József kezdeményezésére, Radics Béla elnökletével 1918-ban alapították meg a Cigányzenészek Országos Egyesületét. Radics akkoriban már mindent elért, amit muzsikus elérhetett, magas állami kitüntetéseket, hírnevet, dicsőséget. A régi mulatós Magyaország címmel külön könyv jelent meg "80 elhalt és 320 fővárosi és vidéki a prímásról és zenekarról", melynek szerzője, Markó Miklós - az előszó szerint - "a magyar nemzet legdrágább kincsét, a muzsikát és annak művelőit, a cigányzenészeket kívánja megismertetni". Az úgynevezett muzsikus cigányréteg kialakulása szintén erre az időre tehető, hiszen a kávéházakban, nagyobb polgári eseményeken rendszeresen fellépő zenészek családjukkal együtt idővel teljesen asszimilálódtak. Ápoltak voltak, elegáns, társadalmilag elfogadott ruhában jártak, gyerekeiket iskoláztatták és általában belőlük is muzsikusokat neveltek. Az ebből a rétegből kikerülő újabb és újabb cigánymuzsikus generációk vannak ma igazán gondban, hisz ezt a sajátos cigányzenei stílust, nyelvezetet, úgy tűnik, nincs kire örökíteni. Ahogy Saly Noémi hangsúlyozza, valahol ugyanaz a sorsuk, mint a falusi népzenészeknek, azzal a különbséggel, hogy az ő játékukat még a néprajzosok sem örökítették meg.
Személyről személyre A 20. század elején a cigányzene fogalma erősen kibővült, a hagyományos cigányzenén kívül a szalonzene, az operett, a népszerű klasszikus művek átiratai éppúgy beletartoztak, mint a Magyarországon is elég hamar megjelenő jazz. A József Főherceg Szálló bárja például már 1920-ban így hirdetett: "Hallotta-e már Csorba Gyula cigányzenekarától a legújabb ragtime-okat?" Szintén a tízes-húszas-harmincas években kerültek Kálmán Imre, Lehár Ferenc vagy Ábrahám Pál eredetileg színpadra írt dalai a vendéglátóhelyekre. Az operett betétdalait mindenki szívesen hallgatta az asztal mellett is, emellett vastagon hódított a magyar nóta, Murgás Kálmán és társai csak úgy ontották a romantikus, a magyar mentalitáshoz illő dalokat. A harmincas-negyvenes években egyre több magyar nyelvű zenés darab került a színpadokra (főképp Eisemann Mihály, Zerkovitz Béla, Lajtai Lajos tollából), majd a negyvenes években már a népszerű hangosfilmek betétdalait (például Buday Dénes, Fényes Szabolcs szerzeményeit) is egyre inkább igényelték a szórakozni vágyók. A különböző hanghordozók ekkoriban még nem igazán terjedtek el, így a muzsikusok a népszerű dalokat, dallamokat maguk vitték ki a városi életbe, a népszerűsítés gyakorlatilag személyről személyre történt. A magyar szórakoztatózenei ipar kétségkívül a negyvenes-ötvenes években élte virágkorát. Akkoriban Budapest szinte bármely presszójában, bárjában, éttermében, éjszakai szórakozóhelyén rangos zenészek, zenekarok muzsikáltak. Egyik helyen Cziffra György, Fehér György, Solymossy Lajos (Lulu) vagy Vécsey Ernő zongorázott, a másikon Tabányi Mihály, Martiny Lajos, Holéczy Ákos vagy Chappy zenekara játszott - gyakorlatilag mindent. Nyitányokat, szalon-, film- és úgynevezett vacsorazenét, valamint jazzt. A korai magyar jazz is sokat köszönhet a vendéglátóiparnak: az ötvenes években gyakorlatilag ez volt az egyetlen fórum, ahol nyilvánosan is megszólalhattak jazzes, imporovizatív jellegű kompozíciók. A vendéglátózenélés igazi varázsát akkor kezdte elveszíteni, amikor a hatvanas években megjelentek egyrészt a beatzenekarok, másrészt a hanghordozók. Ha valaki korábban zenét szeretett volna hallgatni, el kellett utána mennie, meg kellett keresnie azt a helyet, ahol kedvenc szerzeményét játszották. És ha megtalálta, oda vissza-visszajárt, ezért is adott minden rendesebb vendéglátóhely akkoriban arra, hogy ott milyen zene szól. A hatvanas években a szalagos magnó megjelenésével aztán elkezdődött a zene egyszerű konzerválása. Ekkoriban szállt be a szórakoztatásba a televízió is, mely sok minden mással együtt a szórakoztató zenét is bevitte az otthonokba. A korábban csak kávéházakban, bárokban hallható énekesek, együttesek a képernyő nyilvánossága elé kerültek, az igazán tömegeket vonzó előadók ettől kezdve inkább a televízióban léptek fel. A hetvenes évektől újabb konkurencia jelent meg a vendéglátásban: a szintetizátor. A korábban 7-10 tagú együtteseket fokozatosan felváltották a mindenféle hangszer pótlására alkalmas szintetizátorral felfegyverkezett triók, duók, sőt később szólóprodukciók. A nyolcvanas évek pedig már egyértelműen a régi értelembe vett szórakoztatózene hanyatlásának időszaka, mely a kilencvenes években - főként gazdasági okok miatt - szabályos mélyrepülésbe ment át. S míg mondjuk húsz évvel ezelőtt Budapesten, csak a Nagykörúton, a Dunától a Dunáig minimum hatvan helyen szólt a "vendéglátó", ma már gyakorlatilag egy kézen megszámolható ezeknek a helyeknek a száma. - Tudja, milyen rossz érzés fog el, amikor látom, hogy az EMKÉ-ben ma rutibutik működik? Azon a helyen, ahová még a hatvanas évek elején is rang volt bejutni! - kesereg Ungár György (65) aki negyven éve van a pályán, ebből harmincöt éve az élvonalban. - 1966 júniusában léptünk fel először ott, és 1978-ig az volt a törzshelyünk, ha éppen nem mentünk külföldre. De említhetném a Béke Szállót is, ahol valamikor három helyen is szólt zene. A kupolában tánczene és varieté, a sörözőben cigányzene, a bárban pedig bárzene és ötórai tea. A hetvenes évek második felében ez az egyetlen szálló körülbelül 20 zenészt tudott foglalkoztatni. És szinte minden este teltház volt. Ungár György öccsével, Istvánnal (62) közös zenekara a hatvanas-hetvenes évek egyik legfelkapottabb vendéglátóipai együttese volt. Sok-sok évet vendéglátóztak végig a világban, jártak Norvégiában, Dániában, Németországban, Svédországban, Finnországban. Amire Ungár úr kifejezetten büszke: az ebben a szakmában világhírű amerikai The Platters együttessel öt országban 4 és fél hónapig turnéztak együtt. Öt éve ment nyugdíjba, havi 29 ezer forintot kap kézhez, ehhez bizony jól jön egy kis kiegészítés. Jelenleg az Ibis-Volga szálló éttermében dolgozik négytagú zenekarával, vasárnap kivételével minden nap délután hattól éjjel tizenegyig. Immár nyolcadik éve, meghatározatlan idejű szerződéssel. Ha elküldenék, nem lenne hely, ahova mehetne. Nem azért, mert mások már ott játszanak ott, hanem mert egyszerűen nincsen olyan hely. Mint mondja, nem tartja magát kitűnő zenésznek, de össze tudja fogni az embereket. A vendéglátóipari zenekarokban egyébként sem tigrisekre, hanem megbízható társakra van szükség. A magyar zenészeknek szerinte azért is van jó híre nyugaton, mert univerzálisabbak, sokoldalúbbak, mint a helyi konkurencia. Komoly fizikai munka - Sokan nem hiszik el, hogy milyen komoly fizikai munka ez, merev háttal órákon keresztül játszani. Nem beszélve az idegrendszerről. Olvastam valahol, hogy a Max Planck intézet egyik professzora másfélezer önkéntes jelentkezőn végzett kísérletekkel - testükre elektrodákat és rögzítő műszereket szerelve - megállapította, hogy a muzsikusok foglalkozása a világon a legfárasztóbb; nincs még egy hivatás, amely ilyen mértékben venné igénybe az emberi idegrendszert - magyarázza Németh Zsigmond (68) A-kategóriás zongorista. Mivel annak idején máshová nem vették fel, fémforgácsoló szakvizsgát szerzett, majd három évet húzott le Oroszlányban szénbányászként. 1955-ben tette le az előadóművészi vizsgát, különböző szórakoztató és szalonzenekarokban bejárta Európát és Kanadát, éveket játszott Norvégiában, Finnországban és Svédországban. Német, norvég, svéd, orosz és angol nyelvből van államvizsgája. 1960 óta az Országos Műszaki Könyvtár fordítója. 1993 óta nyugdíjas, ma a budapesti Hotel Flamencoban játszik esténként. Már a hatvanas években játszhatott külföldön, bár elmondása szerint az a sok utazás sem volt fenékig tejföl. Meg kellett például felelni a helyi zenei igényeknek. Amikor első külföldi szerződése kezdetén az igazgató meglátta a felszerelését, azonnal elküldte újat vásárolni. A családtagok kiutazását elvileg három hónap elteltével lehetett kérelmezni, Németh Zsigmond emlékei szerint sok muzsikustársa házassága bomlott fel addig. Kint sok helyen nem engedték be a családtagokat, külön szobát, lakást kellett nekik bérelni. A folyton változó vámtörvények miatt sokszor azt sem tudták, mit hozhatnak haza. A valutát kötelezően - és egyáltalán nem előnyös feltételek mellett - mindig be kellett váltani. Mégis, mint mondja, szép idők voltak, világokat ismertek meg, tudatos magyarok lettek. Lehetett volna orgonista norvég templomban, korrektor külföldi magyar újságban, hangszereladó Hamburgban. Ő mégis inkább mindig hazajött. Több mint tíz éve játszik a Flamencoban, felváltva a bárban, az étteremben és a hallban. Játszik, még ha sokszor ez jóformán senkit sem érdekel. Szeret oda járni, egyébként is, mint mondta, mit csináljon, nézzen inkább naphosszat tévét? Egy szempontból feltétlen hálátlan ez a szerep: azon a vendég sosem csodálkozik, hogy ha a kérését el tudja játszani az ember, de azon igen, ha nem. Nem érzi magát mártírnak, de ma szerinte a zenész személytelenné vált. Ugyanolyan dísz, mint a virág vagy a gyertya az asztalon. Régen a zene a szórakoztató helyeken esemény volt, törzsvendégek jártak oda. Persze nem zeneakadémiai szintű volt műsor szólt, de családias, baráti hangulatú. Az emberek nagy része hozzá jött el, mondhatná azt is, időről -időre meglátogatták. Röpülj páva - Nyugaton elég hamar hozzászoktunk, ha nem adjuk a maximumot, akkor bizony Röpülj páva! - összegez Ungár István (62), aki a nyolcvanas évektől járja bátyjáétól külön útját. Több év skandináv vendéglátózás után itthon a műfaj erősödő válságából kivezető egyik lehetséges irányba, a rendezvények világába vetette magát. A magyar rendezvényiparban jelenleg három igazán keresett zenekar van: a Bergendy, az Old Boys és az Ungár zenekar. Utóbbi másfelé nyitott, többféle stílussal jelenik meg, az állófogadástól a vacsorazenén át a tánczenéig, azaz Glenn Millertől a Gypgy Kingsig mindent. Repertoárjuk több mint 200 dalból áll, van benne Sting, Santana, Stan Getz, Duke Ellington, Cher, Elvis, Beatles, Hungária, Illés, LGT, meg bécsi keringő és persze a Schneider Fáni. Játszottak áruházi megnyitón, alapkőletételnél, esküvőn, gálapartikon, bálokon, céges rendezvényeken. A nagyobb vállalatoknak évente több koncertet is adnak. Bár bő öt évvel ezelőtt kezdték, három és fél éve sikerült elérniük, hogy a zenekar tagjai közül mindenki megéljen a zenélésből. Sosem próbálkoztunk a tévén keresztül ismertté tenni magunkat. Bármely népszerű műsorban két fellépés talán egyetlen haknit sosem hoz, de ha egy bulin jók vagyunk, akkor biztos, hogy valahol lesz folytatás. Nincs más dolgunk, mint mindent beleadva jól játszani. - vallja Ungár István. Mint mondja, sok és elegáns ruhájuk van, a zenekar igazi profi, szívesen játszik és magabiztosan. Mindegy, hogy száz ember előtt vagy kettőnek, ugyanazt kell nyújtani. Ahogy mondani szokta, mindig ott van éppen a Zeneakadémia, ahol játszanak. Mindig az alkalomnak megfelelőt kell adni. Vacsora alatt sosem lehetnek harsányak, hadd beszélgessenek, de ha táncolni akarnak, akkor mindent bele. Az egész egyetlen folyamatos alkalmazkodás. Tilos az órát nézni. És egyetlen bulit sem lehet lemondani. Mindenkinek játszanak, nem politizálnak, még az éjszakai nehézfiúknak is. Ungár Istvánékat persze a szakmában a jól menők közt tartják nyilván. A nagyy többség napi gondokkal küszködik. Nem csak az a gond, hogy vészes ütemben csökken az ilyen jellegű zenét igénylő helyek száma, hanem az is, hogy a nyári szezon jelentősen megrövidült. Korábban május közepétől szeptember végéig tartott a nyári évad, ilyenkor - főként az üdülőhelyeket - meg lehetett alapozni az egész éves egzisztenciát. Ma ez az időszak mindössze július közepétől augusztus 20-ig tart, és azt sem lehet mondani, hogy erre bármit is lehet alapozni. A zenész ma már egyre kevésbé forgalmi tényező. ----------------------------------------- Keretbe Magyarországon jelenleg körülbelül hétezer előadóművészi, illetve szakvizsgával rendelkező szórakoztatóipari zenész van, legalábbis ennyit tart nyílván az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSzK). Ez persze nem jelenti azt, hogy valamennyien aktívan dolgoznak, és közülük még a csúcsidőszaknak számító nyári szezonban is legfeljebb 3000-3500 zenész áll alkalmazásban. (Összehasonlításképpen: a nyolcvanas évek elején még legalább ötezrüknek volt munkakönyves állása.) Vendéglátóipari muzsikusaink egyébként ma is világszerte keresettek, az OszK adatai alapján közel ezren dolgoznak jelenleg az országhatárokon túl, elsősorban Nyugat-Európában. Bár a zenészek száma - különösen a szintetizátorok megjelenése óta - folyamatosan csökken, az arányok nagyjából változatlanok: mintegy 35 százalékuk játszik cigányzenét, 15 százalékuk sramlit, míg a többiek a szó hagyományos értelmében szórakoztató zenében "utaznak", a skála a szólózongoristától az 5-6 fős kisegyüttesekig terjed. Külön kategóriát jelentenek a diszkósok - mintegy 1500-an rendelkeznek engedéllyel közülük -, akik ma már kétféle minősítést (konferálós, illetve mixelős) szerezhetnek. A vendéglátóipari zenészek anyagi megbecsülése rendkívül változó, a különböző formációk 1500 és 10 ezer forint között keresnek esténként, míg a lemezlovasok gázsija általában ötezer forinttól indul. A szakvizsga díja 15 ezer forint, és hogy a működési engedélyeknek ma valóban értéke van, azt jelzi, hogy a miniszteri rendelet két évvel ezelőtti megjelenése óta felbukkantak már hamisítványok is, ezek ára állítólag 35 ezer forint körül mozog. Szirmai László elmondása szerint 1990 óta 1800 muzsikus tett le náluk szakvizsgát, de a zeneakadémiai és különböző tanárképző főiskolai diplomák természetesen ezen a területen is érvényesek. Az országban a megyeszékhelyeken rendszeresen indítanak továbbképző, illetve vizsgára felkészítő tanfolyamokat. ----------------------------------------- A hetvenes évek a Dunától Dunáig a Nagykörúton (keretbe)
Jászai Mari tértől a Boráros tér felé, a jobb oldalon haladva: - Margithíd Presso (szólózongora vagy duó, éjszaka diszkó) - Luxor (szólózongora) - Sziget cukrászda (szólózongora) - Berlin (sörözőben sramli, étteremben cigányzene, a Nirvána bárban bárzenekar, műsorral, Medveczki Ilona, Cserháti Zsuzsa, Mátrai duó) - Bon-Bon (duó vagy szóló) - Skála Metro emelet (tánczenekar) - Tavasz Bár (délután, éjszaka műsoros lokál, Zámbó Jimmy, Szulák Andrea, Payer András, Harangozó Teri) - Nyugat étterem (cigányzene) - Savoy étterem és bár (műsoros lokál, Máté Péter, Mátray Zsuzsa, Szécsi Pál) - Abbázia (kéttagú zenekar) - Pátria (szólózongora) - Erzsébet söröző (duó) - Pálma cukrászda (szólózongora) - EMKE étterem és bár (cigányzene, folklórműsor, Ungár zenekar) - Corvin áruház étterem (öttagú tánczenekar) - Rózsa presszó (szólózongora) - Spolavics kávéház (később Revű Bár) (műsor) - Körút söröző (sramli) - Baross kávéház (három tagú tánczenekar) - Deák étterem és kávéház (szalonzene) - Magyar Csárda (cigányzene) - Imbisz (duó) - Kék Madár (szólózongora)
A Boráros térről visszafelé a másik oldalon: - Híd vendéglő (sramli) - Két Pisztoly (szólózongora) - Két Medve (sramli) - Hangulat (slágerzene) - Jáva presszó (szólózongora) - Vidám (duó vagy szóló) - Otthon étterem, később Havanna Bár (tánczenekar) - Gobé étterem (cigányzene) - Ibolya presszó (szólózongora) - Cola presszó (szólózongora) - Szimpla presszó (szólózongora) - Nemzeti presszó és étterem (szólózongora és cigányzenekar énekessel) - Hungária étterem és bár (cigányzenekar és trió, duó) - Gong presszó (szólózongora) - Royal szálloda bár és étterem (cigányzenekar + duó énekessel) - Lúdláb (duó) - Halló Bár (tánczenekar, műsorral) - Mosoly presszó (szlózongora) - Kékes Söröző (sramli) - Kéményseprő étterem (cigányzenekar, állandó énekessel) - Pepsi presszó (szólózongora) - Béke Szálló bár (bárzene), étterem (cigányzene), kupola (esztrádműsor), és Szondi pince (sramli) - Nyugati étterem (cigányzene + híres komikusok,) - Savaria (cigányzene) - Tüköry söröző (szólózongora) - Dupla presszó (szólózongora) - Víg Matróz étterem és bár (cigányzenekar és műsor) - Víg presszó (szólózongora) |
