Szent István dalra fakad? Ez akkora képtelenség, hogy csak zseniális lehet - reagált 1983 tavaszán az ablak előtt állva, kifelé bámulva Nemeskürty István, a Budapest Stúdió akkori igazgatója, miután Szörényi Levente és Bródy János elmondta terveit.

"Az új magyar rockopera fináléja után harminc percig tapsolt a közönség! Ritka fogadtatás, nem mindennapos siker" - tudósított az augusztusi premierről a Magyar Nemzet, hozzátéve, a "szerzőpáros és Koltay Gábor rendező olyat alkotott, amit idehaza korábban senki: látványos külsőségek között és közérthetően mutatták be az államalapító életének és az államalapításnak egy mozzanatát".

"Koppány történelmi értelemben unalmas, mert szavai, dala, magatartása visszafelé húz. István, a király láttán nem kell sírni. Akkor kellene, ha nem értenénk meg István hitét és üzenetét" - kommentálja ugyanekkor ugyanezt Erdős Péter "popcézár" a Hungaroton egyik belső kiadványában.

"Amikor a politikusok ott voltak, elmondták azt is: nagyon örülnek ennek a dolognak azért is, mert ezt eddig csak ünnepi beszéd vagy kinyilatkoztatás formájában tudták megfogalmazni. Lám igenis, akármelyik központi bizottsági beszámolót előveszem, mindegyikben benne van, hogy a történelmi tudatunkkal, történelemszemléletünkkel hihetetlen gondok vannak. Mindegyikben benn foglaltatik, hogy a nemzeti érzés, az egészséges hazafiság tudatát ki kell alakítani, fejleszteni kell - nyilatkozta 1983 telén az Olvasó Nép című periodikában Koltay Gábor.

"A politikai vezetés jónak látja időnként a nacionalizmus szelepét meg-megnyitogatni. Ennek első kipróbálására az István, a király adott alkalmat. A módszer lényege: a magyar történelem, a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére" - fogalmaztak 1985 tavaszán szamizdat-körökben.

Éljen a halott - skandálta a szöveget egyébként nem értő spanyol tömeg 1992-ben a sevillai bemutató után.

E néhány kiragadott vélemény, tudósítás, nyilatkozat is jól érzékelteti, hogy az eredetileg a városligeti Király-dombon bemutatott, majd később a Nemzeti Színházban színre vitt, a szegedi szabadtéri játékokat és a Népstadiont szintén megjárt, megszámlálhatatlan amatőr társulat által is műsorra tűzött, augusztus 20 alkalmából idén Esztergomban ismét bemutatott darab az elmúlt tizenkilenc évben mennyire vegyes érzelmeket váltott ki. Hányadik bőr a rókáról?, vágják majd két évtizede Szörényiék fejéhez, pedig az István, a király ma már klasszikusnak számító darab, művészi élete régóta független az alkotók akaratától. 1983-ban a Király-dombon a hét alkalom alatt több mint százezren látták, a róla készült filmre egymillióan váltottak jegyet, a dupla lemez pedig a Hungaroton egyik legnagyobb sikere volt.

Hogy művészi, szakmai, történelmi szempontból milyen logikai ellentmondások, dramaturgiai bukfencek, historikus képtelenségek feszülnek a darabban, abba most nem mennék bele, de az tény, az István, a király korszakalkotó mű. És mint ilyen, értelmezése szükségképpen plurális - ki-ki a maga érzelmei, elképzelései, bűnei és vágyai szerint közelít hozzá. Így vált a darab az idők folyamán politikai értelemben is önjáróvá: mindenki azt gondolt, azt vetített bele, amit akart (illetve amit nem szégyellt).

Nem véletlen hát, hogy a rendszerváltás előtti könnyűzenei életünk első számú krónikása, Sebők János Rock a vasfüggöny mögött címmel nemrég megjelent, a kádári hatalom és az ifjúsági zene ellentmondásos (tiltott, tűrt, támogatott) viszonyát feltáró könyvében külön fejezetet szentel e témának. Mint rámutatott: 1983. augusztus 15-én a Királydombon az elképesztő méretű tömeg "nemcsak a hazai rocktörténet legemlékezetesebb előadását láthatta, de a Kádár-rendszer legnagyobb kulturális tömegdemonstrációját is átélhette. Az előadás végén felcsendülő Himnusz után a szűnni nem akaró tapsvihar egyfajta felszabadulás volt az előző évtizedek elfojtott lelkiismereti terhei alól."

A korabeli kritikák az elementáris élmény mellett értelemszerűen a "nép érdekében küzdő" két főhős talán túlzottan leegyszerűsített karakterére összpontosítottak. A szelíd, művelt, fehérbe öltözött, álmodozó, harmonikus popdalokat éneklő Istvánra és a fekete bőrnadrágba bújt, félmeztelen, varkocsba font hajú, a földön két lábbal álló, sodró rockot süvöltő Koppányra. És tulajdonképpen joggal kérték számon az alkotókon, hogy a két főszereplő alakja több szempontból sem volt igazán egy súlycsoportban. Hogy István karakterét még az is gyengítette, hogy a hangját a filmben mástól, Varga Miklóstól kölcsönözte. (Ez egyébként Koltay döntése volt, miként Sebestyén Márta vizuális mellőzése is.) Hogy a szabadság és függetlenség Koppány népe által képviselt változata mennyi maradiságot és szűklátókörűséget takar és hogy István sem volt "mindenki bábuja", a kereszténység elterjesztésében módszerei egyáltalán nem maradtak alatta az adott kor kegyetlen szokásainak.

De ebbe a konfliktusba legalább minden belefért: a pogány-keresztény, a hős-áldozat, az ősi-új, a függetlenség és az idegen hódítók ellentéte egyaránt. A (rock)opera műfaja pedig nehezen viseli el a nagyon összetett jellemeket és konfliktusokat.

A darabban egyébként bevallottan több elem az írói fantázia szüleménye, főként dramaturgiai megfontolásoktól vezérelve. Például Réka alakja, akiről nem tudjuk, élt-e egyáltalán valaha, de akivel kapcsolatban Bródyék úgy vélték - bár nem merték kibontani, éppen csak jelezték -, hogy Koppány lánya és István király között esetleg létrejöhető érzelmi kapcsolat megoldása lehetne a helyzetnek. A szerzői spontaneitással kapcsolatban pedig számomra a legkedvesebb történet: Szörényiék a Marx téren egy taxiból kiszállva határozták el, hogy a Koppány felnégyelésével kapcsolatos "balhét" végül Sarolt nyakába varrják.

A közönség, a kritikusok és politikusok azonban vajmi keveset ismerhettek az előzményekből, ők ott, a Királydombon a kész művel találkoztak, szembesültek, próbálták meg értelmezni azt. Az István, a király 1983-ban politikai szempontból pedig mindenképp zavaróan hatott. Egyrészről az akkori viszonylatokban meglehetősen merész kijelentések hangzottak el benne, másrészről mégiscsak a budapesti pártközpont által engedélyezett, manipulációra alkalmas műről volt szó.

"A Városligetben személyesen mondta nekem az egyik feltörekvő politikus, hogy jó-jó, örül a sikernek, de mitől lett Koppány erősebb mint István? Mondtam, nyílván azért, mert Vikidál Gyula baromi jól énekelt. Nem sokkal utána pedig a Köztársaság térről kihírlett, hogy ők úgy gondolták: István az ő emberük, a Koppány pedig egy Nagy Imre-féle elbukott figura, aki adott történelmi helyzetben rosszul döntött - emlékezett vissza 1998-ban a Népszabadságban Szörényi Levente.

"A magyar társadalom a történelemmel mindig ambivalens módon viselkedik, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete. Illetve párhuzamosan egymás mellett élnek különféle történelmi szemléletek. Az István, a királynak, mint történelmi műnek talán az az érdeme, hogy nem igazságot akar osztani, hanem felmutatja ezeket a történelmi ellentmondásokat, konfliktusokat, és alkalmat ad azonosulásra a különböző történelmi szemléletet vallóknak egyaránt. És azt hiszem, hogy ha van mondanivalója, akkor az az, hogy bizonyos ismétlődő konfliktushelyzeteket jobb lenne elkerülni" - tette hozzá mindehhez ugyanott Bródy János.

Bár Sebők János említett könyvében többször jelzi a mű előkészületei során érzékelhető mögöttes erőket, az akkori minisztériumi és pártközponti dolgozók 2002-ből visszatekintve semmilyen említésre méltó ellenállásra nem emlékeznek. Az akkor az MSZMP központi bizottságának kulturális alosztályán tevékenykedő Agárdi Péter irodalomtörténész szerint: "bár voltak aggodalmak, hogy 1983 Magyarországán ez a mű vajon nem idéz-e fel túl erős, nemzeties indulatot, meg hogy István király alakja nem viszi el az embereket egy vallásos-keresztény mitológia irányába, ezek az aggodalmak nem voltak olyan súlyúak, hogy komolyan befolyásolták volna a premiert. A bemutatóért a KISZ Központi Bizottsága vállalta a felelősséget, az akkori budapesti pártbizottsághoz közel álló Koltay Gábor személye pedig biztosíték volt arra, hogy semmilyen politikai elcsúszás nem lesz, így a darab megkapta mind a minisztérium, mind a pártközpont hallgatólagos jóváhagyását."

Sokkal érdekesebb ennél, ahogy aztán az akkori egypárton belül a különböző csoportosulások értelmezték a szabadtéri bemutatón látottakat. Különösen a korabeli nemzetközi és hazai politikai erőtérben. Az 1982-ben meghalt szovjet pártvezért, Leonyid Brezsnyevet 1983-ban a szintén idős, de elődjéhez képest mindenképpen nyitottabb Andropov váltotta fel, akinek első nyilatkozatai az akkori szovjet táborban az egyes országok nagyobb önállóságára buzdítottak. Ez egyfajta szuverenitás élményt jelenthetett sokaknak, reményt arra, hogy a nemzeti érzelmeket jobban össze lehet illeszteni az adott politikai világ kereteivel. Persze mindezt annak illúziója nélkül, hogy az akkor létező szocialista világrend valaha is felbomlik.

Magyarországot ugyanekkor egyre erősödő belső ellenzék, és egyre feszültebb kulturális élet jellemezte. Szamizdat kiadványok jelentek meg, merész kiállítások nyíltak, a rockzenében is megjelent egy újabb, másként gondolkodó, kompromisszumra alig hajló generáció, ráadásul éppen ezen a nyáron kulminálódtak a Mozgó Világ körüli konfliktusok, ahol a tét az volt, hogy az "illegális" és a "féllegális" értelmiségi mozgalom keveredik-e egymással, vagy pedig a politika még képes biztosítani bizonyos tabuk érinthetetlenségét. Ehhez képest az István, a király - mutat rá Agárdi Péter - tulajdonképpen aktuálpolitikai sugallatokat, kódolt üzeneteket nem tartalmazott, csak hangsúlyosabb nemzeti érzést fogalmazott meg, legfeljebb a már vázolt Kádár-Nagy Imre kettős szereppel adott különböző értelmezésnek lehetőséget.

Az egyik tábor nem kívánt nacionalista áttörésről beszélt, különösen a fináléban megjelenő hatalmas nemzeti trikolór, a Himnusz és a tűzijáték kapcsán. A másik csoport szerint a mű egyértelmű kiállás Kádár János személye mellett. István király, a reformer vállalta a kegyetlenséget, a kivégzéseket, behívta az idegeneket, azaz erőszak alkalmazásával valósította meg a nemzeti törekvéseket. Ezért a mű akár 1956 kádári értelmezését igazoló darabként is felfogható.

A harmadik felfogás szerint nem véletlen, hogy Koppány (Vikidál Gyula) a legjobb, zeneileg az ő szerepe a legerősebb. Mert igaz, hogy a történelem menete István király győzelmét követeli, művészileg, esztétikailag mégis Koppány arat diadalt, így a darab éppen Nagy Imrét igazolná. Hamis ez az istváni győzelem, lám, még Koppány törekvéseiből is végrehajtott bizonyos dolgokat, tették hozzá.

Ezek mellett, mutat rá Agárdi Péter, érzékelhető volt egy negyedik interpretáció is, különösen 1984-85-ben, amikor az egyre erősödő ellenzéki mozgalommal párhuzamosan a párton belül is megindult Kádár utódlása körül a harc. Érződött, hogy Pozsgay Imre reformokkal próbálja radikalizálni a pártot, mások épp ellenkezőleg, erősebb, szigorúbb irányítást követeltek (esetleg egy fiatalosabb arccal), és e két fő irányzat mellett létezett egy sajátos áramlat is, a "népnemzeti balosság", melynek tagjai tulajdonképpen egy szolidabb formájú nemzeti kommunizmust szeretett volna. És akik számára az István, a király szintén önünneplési alkalmat teremtett.

Pedig Szörényi, Bródy és a szerzőtárs Boldizsár Miklós nem tett egyebet, csak igyekezett egy jó és tisztességes, a saját művészi képességeiket maximálisan hordozó darabot írni. Érezték persze, hogy ez a konfliktus valójában olyan alaphelyzet, ami a magyar történelemben kisebb módosulásokkal újra és újra megismétlődik. Ahogy mondani szokás: jó időben, jó helyen, szerencsés kézzel nyúltak a témához. A fenn vázolt sokféle ember, sokféle szerző, sokféle néző, sokféle politikus akkor ott, 1983 augusztusában a Királydombon pedig mind a maga igazát ünnepelte. És bár azóta jószerivel ahányan voltak, annyifelé mentek, nem egyszer teljesen ellenkező irányba, akkor ott, e kétségkívül nem hibátlan, de elementáris erejű darab kapcsán olyan érzelmi szintézis jött létre, amire azóta sem volt példa.

---------------------

Kapcsolódó anyagok:

Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október

Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus

István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008

Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus

Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április

Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június

István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus

Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus

Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember

Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március

Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus

A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április

Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március

Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július

Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március