Három hónapig tartó, intenzív médiakampány kíséri (Kovács) Ákos új, Hűség című lemezének megjelenését, amelynek csúcspontja a november 24-25-i kettős koncert a SAP-csarnokban. A magyar popzenei színtér egyik legnépszerűbb előadója eddig - ez önmagában is rekord - tíz alkalommal töltötte meg a Budapest Sportcsarnokot, és legutóbb tíz órán át dedikált. A Hűséget megelőző két maxi CD-jéből (Keresem az utam) pedig 20 ezer darab talált gazdára.

• Keresem az utam, énekled a maxilemez címadó dalában, és eddigi pályafutásod során nekem úgy tűnt, mintha nem csak az utad, de a helyed sem találnád. A popzene ünnepelt sztárja vagy, miközben folytonosan el is határolódsz a szakmától.

A popzene szerintem nem szakma, hanem műfaj. A popnak nincs normális, egészséges szűrőrendszere, ha úgy tetszik, etikája. Félreértés ne essék, nem azt szeretném, hogy minden előadó számára újra kötelező legyen az ORI- vagy OSZK-vizsga, de lehetne minimális tisztesség a popzenében. Nincs, így többek között ezért sem érzem magam jól benne.

• Ha így van, miért veszel tíz éve részt benne?

Mert szeretem, amit csinálok. Kamaszkoromban számomra a pop-rock meghatározó élmény volt, gyűjtöttem a lemezeket, rajongtam az előadókért, a Jethro Tulltól például hetvenhét albumom volt, a hivatalos és a kalóz koncertlemezeket is beleszámítva. Úgy gondoltam, a popzene ugyanolyan kreatív műfaj, mint mondjuk a filmkészítés. Tudtam, hogy egy része már akkor is iparszerűen működött, de rosszul súlyoztam, azt hittem, azok a muzsikák jellemzik a popzenét, amelyek engem eltaláltak. Fiatal voltam és vak, akkor még nem vettem észre, hogy a pop nem más, mint tömegtermelő gépezet, ahol az 5-10 százalékot jelentő értékes zene tulajdonképpen csak ipari selejt.

• A nagy rádöbbenés mikor ért? Hisz a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legnépszerűbb hazai popformációja, a Bonanza Banzai szintén egy nem túl igényes zenei panelekből építkező szintipop zenekar volt.

Még a Bonanza nagy sikerei előtt, a Csillag születik tehetségkutató versenyen jöttem rá, hogy a többség csepűrágó, bohóc, és nekem semmi közöm hozzájuk. Abba is akartam hagyni, de Fábián Tibor zsűrielnök, későbbi menedzserünk ültette a bogarat a fülembe, hogy folytassam, tehetséges vagyok. Ebben a kis országban persze túl nagy a közegellenállás, a magyar szellemi életben még mindig az számít, hogy ki kinek a fia-borja, kinek az ellensége. Egyszerű polgári családból jövök, puritán, vonalas nevelést kaptam, nem loptam az ABC-ben, nem blicceltem a villamoson, mert nem tudtam volna jól aludni. Nekem nincsenek jó kis rock'n'roll történeteim, groupie-kkal, whiskey-vel, botrányokkal. A Bonanzára pedig szerintem nem lehet azt mondani, hogy zeneileg igénytelen: ha az lett volna, nem lehetett volna ráragasztani a George Orwell világát idéző szövegeket. A dalszövegeim alapvetően elég keserű pirulák, az ostyát, a csomagolóanyagot, a zenét hozzá a srácok állították elő, ők tették az egészet népszerűvé, fogyaszthatóvá.

• A népszerűség ellenére mégis elég rossz volt a sajtótok.

Ez részben a menedzserünknek köszönhető, részben annak, hogy nem valaki köpönyegéből ugrottunk elő, hanem egyszerűen csak lettünk, és a nagy siker sokaknak szúrta a szemét. Ráadásul külföldön jól működő, idehaza még nem játszott zenei modellel kezdtünk, ezért azonnal azzal támadtak, hogy epigonok vagyunk. Aki csak a jelenséget akarta becsmérelni, kultúrfilozófálni, az valóban ezt látta, de aki figyelmesen hallgatott bennünket, az hallhatta a különbséget, a saját hangunkat.

• Többszörösen elhatárolod magad a műfajtól, de mégiscsak abból élsz, talán nem is rosszul.

Igen, de ez talán még nem bűn. Hányszor hallottam, hogy kalkulálok, pénzéhes sztár vagyok, csak a pénzért, meg a sikerért élek! Ezt nyilván azok mondják, akik így viselkednének, ha a helyemben lennének. Belém vetítik a saját kicsinyességüket. Aki azt mondja, hogy például a mostani Hűség című lemezemet pénzért meg lehet írni, az elmebeteg. Azért csináltam, mert úgy éreztem, fontos számomra. Nem vagyok rugalmas személyiség, nem tudok például másnak dalt írni. Amit írok, az csak az én számból hiteles.

• Sokszor vágják a fejedhez, hogy túl nagy szavakat használsz.

Márai Sándor írta: a műemlékek közös sorsa, hogy a kutyák lepisálják a talapzatot. A kutyák aztán elpusztulnak, a műemlékek viszont fennmaradnak. A nagy szavak ezeket az alapvetéseket, ezeket a “műemlékeket" jelölik. Nyilván nem lehet minden pillanatban, környezetben, helyzetben kimondani őket, a szakrális jelentőségű szavak kiejtése szakrális környezethez kötődik. Úgy gondolom, a dal szakrális közeg. És ilyenkor nem csak ki lehet, de ki is kell mondani őket. A világban ezek az örökké jelenlévő dolgok sok embert zavarnak, mert rettegnek tőlük. A saját mulandóságuk szörnyű képét látják bennük. Úgy gondolják, az örök dolgokat úgy lehet elpusztítani, ha tönkreteszik a szavakat, amelyekkel az örök dolgokról beszélni lehet. Halál, élet, Isten, becsület, haza, hűség - ezek egyeseknek rémisztőek. Számomra fontos, hogy a tönkretett, összenyálazott szavak becsülete helyreálljon. Ezt csak úgy lehet megtenni, ha a helyükön használom őket. Ha dalban, akkor ott, ha versben, akkor ott.

• Mondják, túl sok a pátosz is a dalaidban.

Ezt szerintem leginkább azok állítják, akik magukra, mint a cinizmus harcosaira tekintenek. Mintha az egyetlen helyes attitűd ez volna! Pedig az eredet szerint a cinizmus minden érték, tudomány, művészet, szépség és gyönyör tagadása. Maga az igénytelenség. A pátosz pedig szónoki hevületet, emelkedettséget jelent. Leegyszerűsítve tehát itt az igénytelenség és az emelkedettség, a destrukció és a konstrukció áll egymással szemben.

• Ez azért erős sarkítás. Mondjuk úgy, egyesek nem érzik hitelesnek a dalaidban meglévő pátoszt, hatásvadásznak, netán modorosnak tartják.

Mondjuk úgy: a többség hitelesnek érzi. Én igyekszem emlékezni az alapeszményekre. Itt az nem kérdés, hogy ezeket a dalokat őszintének szánom, mások meg nem látják annak. Ezek őszinték, de vannak, akik ezzel nem tudnak mit kezdeni.

• Pedig lehet, hogy ez megint csak egy újabb arc. A mindenkori imázs része. Ki tudja, talán még demagóg is.

Ki szerint? Meg lehet engem fogni, mert gyakran hibázom, de ahhoz nagyon korán kell felkelni. Korábban, mint én. És én korán kelek. A teremtés nem demokratikus rendszer. Már a macskakölykök sem ugyanazzal az életeséllyel jönnek a világra. Az ember ennél egy kicsit bonyolultabb rendszer, nem sokkal, de mégis tágabbak a lehetőségek. Nem vagyunk egyformák, másfajta tudással és teherrel élünk. Napi húszórás szolgálatban vagyok, gyúrom a saját dolgaimat, imádom, amit csinálok. Nem kocsmák mélyéről böfögöm fel a gondolmányaimat, mint a kritikusaim többsége. Tudom, körülbelül hol vagyok a rangsorban. Ezek az emberek nekem nem vitapartnerek.

• Talán egy kis önirónia segítene.

Ha valaki figyelmesen végighallgatja a dalaimat, talál azt is benne. Fontos hírt hozok, de nem akarok a saját lángomban felemésztődni. Nem akarok belehalni csak azért, mert mások ezt akarják. Pedig időnként gyilkos dühvel törnek rám.

• Talán az imázsoddal is kiváltod ezt. Itt ülve, egészen másként nézel ki, mint mondjuk a színpadon vagy a lemezborítón.

A színpadi műfajokban a színész a színpadon jelmezben van, az öltözőben pedig kockás ingben. Mi ebben a különös?

• A színész szerepet játszik, a popzenésznek szerintem nem kellene. Ott ugyanis a természetesség a hiteles, nem az alakítás.

Ez valóban nem törvényszerű, de én nem váltogatom az arcaimat, mindegyik én vagyok. 

• Ez azért esetleg egyesek számára rémisztő.

A határozottság sokakat zavar, főként azokat, akik szerint a színpadon kockás ingben kell kolbászolni. Szerintem a színpadra nem valók civilek. Csak valódi produkció. A színpadi működés sem demokratikus. Bemegy a közönség, és készen kap valamit: két órán keresztül Shakespeare mondja meg, hogy mire gondoljon. Nem szavazhat arról, hogy Lady Macbeth mit csináljon a következő jelenetben. A koncert is produkció, a téblábolás nem lehet követendő példa.

• De az életszerűség igen.

Nem attól lesz valami életszerű, hogy téblábolunk. Volt idő, hogy színházban játszottam, és csodálkozva láttam, hogy némelyik színész a színpadon amatőr, a büfében meg Jászai-díjas alakítást nyújt. A mai világnak nincsenek héroszai, a mesékből eltűntek a vegytiszta képletek, ettől megy tönkre minden. A mai gyerekek már nem tudják, hogy milyen valamin meghatódni. Az emberi gonoszság mindig a hiányon alapszik. Tudjuk, hogy a világ nem fekete és fehér, nem a jó és a rossz közötti viszonyrendszer, de vannak ideák, amelyek alapján meg tudjuk ítélni a körülöttünk lévő kavalkádot.

• Évekkel ezelőtt elértél mindent, amit itthon ebben a műfajban lehet. Mi motivál még?

A szerelem. A küzdelem.

• És a külföld? Nemrég egy klubban zártkörű koncertet adtál különböző külföldi lemezcégek képviselőinek. Eddig öt angol nyelvű lemezt publikáltál, kifejezetten promóciós céllal. És semmi. Akkor miért futsz neki minden alkalommal?

Szeretem a lehetetlen dolgokat. Kiküldjük az anyagokat, és valóban semmi hatása. De a sok próbálkozásból érdekes tapasztalatokat szerezhet az ember, például azt, hogy a külföldi siker nem függ attól, milyen dalokat énekel az ember. Megveregetik a vállam, kérnek valami anyagot, aztán elfelejtenek. Nem ott élek, ahol ők, nem egy helyen nyaralunk. Ilyen jellegű ambícióim nincsenek már, itt a gyerkőc, áll a ház, hova menjek 32 évesen? Nem akarok újrakezdeni mindent. Olyan jól kialakultam, dolgoztam is sokat, tudom már, hol a helyem. Kár ezt bolygatni.

• Magányérzet? Bezártság? Nem tör néha rád?

De igen. Mivel állandóan dolgozom, és mindig ugyanazokkal, nagyon szűk körben járok. Közben gyakorlatilag én csinálok mindent. Az ihletett gondolattól a csomagolt CD-ig. Teljes ipari vertikum, egy személyben, haha! Megírom a számot, meghangszerelem, kiadom, közben írom a szerződéseimet. Ha kell, tíz órán keresztül dedikálok. Nem állhatok fel hamarabb, mert mit mondhatnék annak a fiúnak, aki miattam Gyergyószentmiklósról jön Budapestre, zsebében tíz CD-borítóval? Szeretnék megfelelni minden elvárásnak, elsősorban a sajátjaimnak, és ettől szakadok szét.

• Mikor élsz?

Most.

• Amikor dolgozol?

Így élek. Állandóan jár az agyam, teszek valamit. Sokszor érzem, hogy tizenkét lovon ülök egy fenékkel. Vagy mint a kínai tányérpörgető, aki egyszerre százfelé figyel, nehogy leessen valamelyik tányér. Minden munkát szeretnék tisztességgel elvégezni. Ez nem maximalizmus: én egyszerűen így élek. Sokszor kérdik, miért nem adom át munkákat másoknak, de ha átadom, az sosem lesz olyan, mint amikor én csinálom.

• Profizmus - úgy érzem, mindenben ezt keresed.

Érzelemvezérelt ember vagyok, a profizmus egyedül abból a szempontból érdekel, hogy a forma emelje, röptesse azt, amiben hiszek, a tartalmat. Bár nem vagyok jó gitáros - még a Yesterday-t sem tudom eljátszani, csak a saját szerzeményeimet - szeretnék mindenben a lehetőségeimhez mérten precíz lenni. Nehéz összepárosítani az érzelmességet és a formai igényességet, de én erre törekszem. Az esetlegesség lehet szép egy koncerten, de hanghordozón nem az. Azt tanultam - és ha ez a profizmus, akkor legyen -, hogy ha hallom, hogy valami rossz, nem engedem át csak azért, mert az olyan “naturális". A koncert más. Ott belefér. Hiszen emberek vagyunk.