| Gonda János - Az improvizáció a kapocs |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2002. január 12. szombat, 00:00 |
|
A hazai jazzélet egyik doyenje. Halk szavú, megfontolt, akkurátus ember, aki egész életében küzdött a műfaj magyarországi meg- és elismertetéséért. Zeneszerző, zongoraművész, zenetudós, szervező és nem utolsósorban pedagógus. Az általa 1965-ben létrehozott jazztanszakon nemzetközi díjas muzsikusok sora végzett. A hetven éves Gonda Jánost ma este a Magyar Rádió Márványtermében köszöntik egykori tanítványa, tisztelői, barátai.
Az ötvenes évek végéig minden elvontabb, absztraktabb művészeti irányzat - így a jazz is - tiltott volt. A hatvanas évek elején lehetett megtenni az első óvatos lépéseket, kezdődtek meg a koncertek, jelentek meg az első lemezek, ekkor hozta le a Muzsika című szaklap a 12 részből álló jazztörténeti sorozatomat. Akkoriban szorgalmasan hangoztattam - nemcsak taktikai megfontolásból, hanem meggyőződésből -, hogy a jazz az elnyomott, rabszolgasorban élő feketék világában született meg, mégha a legújabb zenetudományi kutatások cáfolják az egyedüli néger eredetet, ahogy ma már az is bebizonyosodott, hogy a műfaj keletkezési helye nem kizárólag New Orleans. De semmiképp sem a felső tízezer zenéje volt, ezért a hatvanas évek elején valahogy el lehetett fogadtatni idehaza. Másik fontos segítségünk a magyar zeneoktatás hírneve, a Kodály-módszer nemzetközi elterjedése, és személy szerint Kodály Zoltán tekintélye volt. Ezáltal igen sokrétű kapcsolat alakult ki a magyar és a nemzetközi zenepedagógia között.
Valóban, ebben az időszakban - bár Prágában és Varsóban már rendeztek jazztalálkozókat - a környékünkön egyedül Grazban működött hasonló intézmény. Ma viszont a legtöbb, magára valamit adó akadémián vagy főiskolán folyik jazzoktatás, tanár-, illetve művészképzés. Így a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában létrejött magyar jazztanszak megalakulása akkoriban nagy eseménynek számított, s talán mondanom se kell, hogy rengetegen felháborodtak és támadtak bennünket, mondván, hogy szórakozóhellyé akarjuk lefokozni a konzervatóriumot. Aztán eltelt néhány év, s mikor látták, hogy olyan szakemberek tanítottak nálunk, mint Pernye András vagy C. Nagy Béla, s hogy ellenponttól kezdve magyar és nemzetközi népzenéig mindent tanítunk, a nagy tiltakozási hullám elég gyorsan elcsendesedett.
Az angolszász egyetemi struktúra, a különböző doktori fokozatok és a szabad légkörű jazz valóban elég távol áll egymástól, ez mindenhol a világon, még Amerikában is vitatéma. Erre akkor nem lehetett számítani, ahogy elkerülni sem. Az ellentmondás feloldásához szerintem évtizedekre van szükség, arra, hogy felnövekedjen és megerősödjön egy olyan generáció, amely számára mindez már természetes lesz. Itthon azzal, hogy a jazztanszak a Zeneakadémia része lett, kénytelen volt egyetemi igényekkel fellépni a növendékekkel és saját tanáraival szemben, mivel az európai unióhoz való csatlakozás miatt nemzetközileg elfogadott fokozatok és követelmények a Zeneművészeti Egyetemen is megjelentek. Ezért a korábban ott végzett és esetleg évtizedek óta aktív tanároknak posztgraduálisan kell képezni magukat ahhoz, hogy tovább taníthassanak. Ezzel együtt mégis óriási jelentőségű, hogy a jazztanszak főiskolai rangra emelkedett, mert már a hetvenes években lehetett látni, hogy a jazzoktatás területén is a három - alsó, közép és felső - fokozatú képzés lenne a leghatékonyabb. Egyszer egy álmatlan éjszakámon összeszámoltam: körülbelül nyolcvan különböző dolgozatot, tervezetet, beadványt irogattam, amíg ez a főiskolai rangra emelés 1990-ben megvalósult.
Az utóbbi években elég sok külföldi meghívást kaptam különböző egyetemekre előadásokat tartani. Az emberben persze ma is van némi nosztalgia, hogy jó lenne megint többet játszani, de már abban a korban vagyok, hogy fel kell mérni, mi az, amit bírok és mi az, amit nem. Itthon, a lakásomban persze állandóan játszom, a magam szórakoztatására, vagy a munkám miatt. Nemrég fejeztem be A rögtönzés világa című háromkötetes kottakiadványt, amit hézagpótló munkának, pályám egyik alapvető művének tekintek. Jelenleg egy új, a jazz mai világával foglalkozó könyvön dolgozom. Részben történeti áttekintés lesz, részben a mai helyzetet, a műfaj helyszíneit, a klubokat, a fesztiválokat próbálom bemutatni, azt, ahogy a mai társadalmi-politikai viszonyok között változik a jazz. Másrészt régóta készülök - nagy az igény rá -, hogy összeállítsak egy videó-oktató kazettát a műfajról.
Kérdés, hogy ezek közül társadalmi vonatkozásban melyik a hasznosabb és fontosabb, vagy pedig melyik szerzett számomra nagyobb örömet, belső kielégülést? Meg kell mondanom, hogy a szervezési munka, amely majdhogynem rám testálódott, roppant kevés örömet okozott, a pedagógiai munkában sok öröm, de nagyon sok gond is van, s a legnagyobb boldogságot természetesen az jelentette, amikor közvetlen formában lehettem kapcsolatban a zenével. De elsősorban ott próbáltam tenni, ahol úgy éreztem, szükség volt rám. Magyarország, tudjuk, tehetséges zongoristákban igen bővelkedik, de egy többszáz oldalas, szinte tudományos igényű mű megírására jóval kevesebben vállalkoznak. Szakmai szempontból elfogadom az életemet olyannak, amilyen. Nyilván a belső késztetések és a külső körülmények, a közeg, amelyben leéltem az életem, valamilyen módon közösen alakította ezt az életpályát. De úgy gondolom, talán nem működtem eredménytelenül, hiszen a zeneiskolákban van jazzoktatás, tanárképzés, van Magyar Jazz Szövetség és Magyar Jazz Alapítvány, valamint megírtam A rögtönzés világa című művet. Ezek nagyon sok energiát és alkotóórát vettek el az életemből, de ennek dacára egy pillanatig sem mondom, hogy sajnálom.
Ez életem egyik kudarca. Ahogy az előadóművészetben sem lehet bezárkózni, úgy a pedagógiában még kevésbé. A rögtönzés jelen van a folklórban éppúgy, mint a kortárs zenében. Improvizáció tehát mindig volt, hiszen vele kapcsolatban a civilizáció és művészet alapvető kérdéséről, a kötöttség és a szabadság viszonyáról van szó. Aztán rá kellett jönnöm, hogy rögtönzéspedagógia jazztől függetlenül is létezik. A gyerekek fantáziáját, spontaneitását, szerkesztési készségét, logikáját, kreativitását, mozgáskézségét, vizuális kultúráját ugyanis csak így lehet hathatósan fejleszteni. Az ennek érdekében létrejövő progresszív pedagógiai rendszerek, illetve nevelési irányzatok rengeteg azonosságot, de legalábbis analóg törekvést mutatnak a jazzel és a jazzpedagógiával. Az improvizáció tehát egyfajta összekötő kapocs a különböző progresszív pedagógiai irányzatok között, és ezekkel alig foglalkoznak a magyar zeneiskolák. Gondoltam, kellene egy olyan intézet, ami - egy valódi kulturális integráció szellemében - ezzel foglalkozna. 1993-ban ugyan megvalósult, hat-hét évig jelentős kurzusokat, konferenciákat, bemutatókat rendeztünk, de aztán Tatabánya városa nem tudta az intézetet tovább támogatni. Nemzetközi Kreatív Zenepedagógiai Intézet tudomásom szerint nem működik Európában. Van Kodály Intézet Kecskeméten, van Willems Intézet Lyonban, van Orff Intézet Salzburgban, de olyan hely, ahol ilyen komplex módon foglalkozni ezzel a területtel, nincs. Persze ne temessük, az intézet még létezik, és biztos vagyok benne, hogy valamikor valaki újra felkarolja ezt a kezdeményezést. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Gonda János: Az improvizáció a kapocs >> - interjú, 2002. január Gonda János: A rögtönzés világa >> - interjú, 1997. február Gonda János: Választások és vonzások >> - interjú, 1995. május |
