| Rácz Zoltán - Dobpergés kicsiknek, nagyoknak |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2007. december 28. péntek, 00:00 |
|
Az idei már a hetedik alkalom, hogy az Amadinda Ütőegyüttes és Presser Gábor közös szilveszteri koncertet ad, ezúttal új helyszínen, a Művészetek Palotájában. Vendégük a Ránki család: Ránki Dezső, Klukon Edit és a művészházaspár 13 éves kisfia, Ránki Fülöp. Rácz Zoltánt, az Amadinda vezetőjét azonban nem csak erről kérdeztem.
Valóban nem, de szerintem sokkal jobb lett, mint aminek akkor elterveztem. Az első gondolatom az volt, hogy minden évben hívunk egy hangszeres zenészt az úgynevezett könnyűzenei oldalról, és egy másikat az úgynevezett komoly, vagy ahogy a pop-rock zenészek hívják, szomorúzenei oldalról. Az első évben magától értetődően Presser Gábor lett a vendég, hisz vele hosszú évek óta közeli és jó kapcsolatban álltunk, művet is írt nekünk (Drum Street Blues), sőt, Zörrr címmel még közös lemezt is készítettünk. A másik vendég az első évben Vigh Andrea hárfaművész volt. Ez a buli aztán annyira jól sikerült, hogy a következő évben ugyanebben a felállásban rendeztük meg. Azóta Presser Picivel annyira összenőttünk, hogy már el sem tudom képzelni, hogy ő ne legyen ott. Mondtam is neki, ideje lenne, hogy a plakátokon ne vendégként szerepeljen, hisz gyakorlatilag ő is ugyanolyan házigazda, mint mi.
Igen, és nagyon örülök neki, hogy ez az elsősorban huszadik századi műveket előadó formáció ezúttal olyan közönség előtt mutatkozhat meg, amire máskor nem nagyon lenne módja. Az UMZE (Új Magyar Zene Egyesület) eredetileg Bartók és Kodály célkitűzése volt 1911-ben, aztán Kadosa Pálék a harmincas években igyekeztek megújítani, sajnos sikertelenül. 1996-ban Darmstadtban határoztam el, hogy megpróbálom feléleszteni ezt a hagyományt. S bár az első évek nagyon esetlegesek voltak, s már-már magam is elvesztettem benne a hitemet, az utóbbi két szezon - hála a kulturális kormányzat évi 30 millió forintos támogatásának - sokkal kiszámíthatóbb és tervezhetőbb lett. Gyakorlatilag készen áll a 2008/2009-es szezonunk programja is, amelynek kiemelkedő eseménye az észak-amerikai turné. A 2009-es amerikai-magyar kulturális évad keretében a Carnegie Hall elfogadta az UMZE-t, mint az egyik fellépőt. Ebben persze vélhetően komoly szerepe van annak is, hogy Steve Reich, akivel az UMZE tavaly Budapesten lépett fel, melegen ajánlott bennünket. Talán ezeknek a koncerteknek köszönhetően valóban sikerül elérnünk, hogy két sikertelen kísérlet után ezúttal tényleg gyökeret verjen az UMZE gondolata a magyar zenei életben.
Egyáltalán nem. A tér valóban sokkal nagyobb, de bármilyen csalóka, a székek száma már nem annyira. A Zeneakadémián, ha a második emeletet, az orgonaülést és a színpadi üléseket is beleszámítjuk, akár 1200 ember is elfér, a Művészetek Palotájában pedig 1540 szék van. Az pedig, hogy átmentünk, egyáltalán nem azt jelenti, hogy a Zeneakadémiát nem szeretjük, hisz nekem mindig is az marad Budapesten az első számú színpad. De köztudott, hogy 2009-ben a felújítási munkálatok miatt két évre bezárják. Így előbb-utóbb úgyis mennünk kellett volna és jobb akkor menni, amikor hívnak.
Igen, ennek ötletét Mácsai Pál vetette fel idén a Művészetek Völgyében, és megörültem neki, mivel 2005-ös, zeneakadémiai sorozatunkat nem csak nagyon szerettem, de fontos missziónak is tartottam. Ütőhangszereken - amelyek a gyerekek számára vizuálisan is azonnal vonzó instrumentumok - olyan műveket is eljátszhatunk, amelyek szerzőit, más módon talán nehezebben lehetne megközelíthetővé tenni. Például a "Ragtime kora" címet viselő műsorba, amely a zenetörténet 1870 és 1940 közötti időszakát öleli fel, rengeteg minden belefér. Ravel, Debussy, Bartók és Sztravinszkij éppúgy, mint Varese és Cage és persze a ragtime, vagy a jazz klasszikusai. A 80 perc alatt a Föld körül pedig képzeletbeli utazást jelent, főként egzotikus tradicionális zenék hallgatása mellett. Ezért is örültem Pali felvetésének, és így három év elteltével január 20-tól, Dobpergés címmel, ismét családi koncertsorozatot indíthatunk Budapesten, ezúttal az Örkény Színházban. A koncertek minden hónap egy-egy vasárnapján, két alkalommal, délelőtt és délután hangzanak el. Azt szeretnénk, hogy több generáció tagjainak tudjunk élményt szerezni. Ezek a művek természetszerűleg másként csapódnak le az ötéves gyerekben, mint a harmincöt éves szülőben vagy a hetven éves nagymamában. De ugyanott, ugyanakkor, közösen szerzik meg az élményt, amelyet a koncertet követően közösen is dolgozhatnak fel. Remélem sikerül bizonyítanunk, hogy ellentétben a beidegződött csacsisággal, a zenét nem érteni, hanem hallgatni kell.
Már csak egyetlen lemeznyi anyag hiányzik, éppen az, ami a ritkábban játszott művek felé terel bennünket. Cage műveit amúgy a hetvenes évek végén az akkor még a Zeneakadémián tanító Kocsis Zoltán ismertette meg velem. Elsőéves voltam, és egyszer csak megállított a folyosón, rám nézett, és a szokásos hanghordozásával megkérdezte: „Te, figyelj, érdekelnének téged ilyen Cage-darabok?” Bár akkor még nem ismertem Cage munkásságát, azt mondtam, persze, hogy érdekel. Kocsis pár nappal később több kilónyi fénymásolt Cage-kottával jelent meg, a maga flegma módján átadta és csak annyit mondott: „Nesze, elég lesz egy életre”. Igaza lett, John Cage munkásságával immár huszonöt éve foglalkozunk és ha a sorozat elkészül, minden bizonnyal az Amadinda pályafutásának legértékesebb dokumentuma lesz. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Rácz Zoltán: Dobpergés kicsiknek, nagyoknak >> - interjú, 2007. december Rácz Zoltán: A zenészek tudatosan félrebeszélnek >> - interjú, 2003. szeptember LGT-dalok Amadinda-átiratban >> - cikk, 2002. december Rácz Zoltán: A közönség nem hülye >> - interjú, 2000. január Rácz Zoltán: Kortárs és polinéz ritmusok >> - interjú, 1995. július |
