| Kapolcs, riadó! - Támad a szél |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1992. május 29. péntek, 00:00 |
|
Kapolcs apró falu a Balaton-felvidéken. Idén 900 éves. Egykoron virágzó közélet és kulturális élet folyt itt, a környéken meg vadban gazdag erdők, mezők, legelők. Ma viszont elpusztult malmok, elapadt források, romos házak, pusztuló természet. Pedig az Eger völgye - melyet mondtak Élet völgyének, Népek országútjának, boldog és gazdag praediumnak - ősidők óta lakott terület. A Dunántúlon megtalálható vándornépek mindegyike képviselve van itt. Erre vezetett a római légionáriusok számára épített Via Appia, a Nagy hadiút, a „népút”, a népi szájhagyomány szerint Attila a falu fölé magasodó Királykőn épült várába járt pihenni, a honfoglaláskor pedig Atyuz nemzetsége kapta örökségül a vidéket. 1214-ben az itt lakó népek között királyi kamarásokat, hercegi táladókat és királyi jobbágyokat említenek a korabeli írások.
A múlt Kapolcs a 13. században Tapolca után a tájegység leggazdagabb települése. A hódoltság idején az úgynevezett semleges övezetbe tartozott, „szabad prédának" számított. A török kiűzése után az elnéptelenedett faluba lassan visszaköltözött az élet, rohamos „polgárias" fejlődésnek indult, s 1910-ben a lakosság 43,4 százaléka nem a mezőgazdaságból élt. 1925-ben a faluban hatvan kisiparos dolgozott, köztük tíz molnár, nyolc cipész, hét takács, öt kőműves, négy-négy asztalos illetve bognár. Ezenkívül három kocsma, két szatócsüzlet, egy rövidáru-kereskedés, valamint két felekezeti népiskola működött itt. A fejlődés azonban a század elején megtorpant, a népesség csökkent, ez a tendencia az elmúlt rendszerben tovább erősödött. 1970-ben 753, napjainkban 480 ember lakja. A messze földön híres Eger-völgyi őrlő- és fűrészmalmok államosítása és tönkretétele, majd az intenzív bauxitbányászat miatt (is) vizét vesztett Eger-patak végleg megpecsételte a természetesen kialakult, életet adó és jól bevált gazdasági-létezési formák sorsát. Ezt a „talajveszteséget” képtelen volt helyettesíteni a szocialista gazdasági modell, ezért a falu állapota - és ami a legszomorúbb, az emberek tudati és fizikai léte - súlyosan károsodott, az identitásérzet elveszett, a hagyományos erkölcsi, családi összetartó erő megbomlott. A jelen A lakosság gazdasági helyzete jó termőföld és vállalkozások hiányában meglehetősen elkeserítő. Hatvan százalék az inaktív, sokan a környező nagyobb városokba - Tapolcára, Veszprémbe - ingáznak. A bajt tetézi, hogy az öt falu gazdáit magába tömörítő termelőszövetkezet több mint 70 millió forintos adósság alatt rogyadozik, a végrehajtást és elárverezést elkerülendő a jelenlegi vezetés öncsődöt jelentett. Addig sem kell fizetni a tartozást, s az így „felszabadult” pénzből a tavaszi munkákat el tudták végezni. Közben megpróbálnak egyezkedni a bankokkal a téesz vagyonának 59 százalékát (!) kitevő teher valamiféle enyhítéséről, hogy a reorganizációs hitel esetleges felvételekor legalább valamilyen esély legyen a talpra állásra. Ha a bankok engednek, ha az APEH is ad haladékot, s ha az Isten is úgy akarja, a jelenlegi szövetkezet négy kisebbé alakításával talán elindulhatnak a felfelé vezető hosszú és verejtékes úton. Túl sok azonban itt a bizonytalansági tényező. És nem beszéltünk a kárpótlással kapcsolatos problémákról. A termelőszövetkezet körülbelül 50 ezer aranykorona értékű földjéből ugyan csak 18 ezret igényeltek vissza, de nem tudni még, hogy a beérkezett kárpótlási jegyeket mire tudják használni. A téesz főként a környékbeli mezőgazdasági feldolgozó üzemekben lenne érdekelt, konkrét ajánlat azonban eddig nem érkezett. A „betelepült” művészek Az utóbbi negyven esztendőben tetszhalott állapotba került falut a nyolcvanas években a „betelepült” pesti művészek - különösképp Márta István zeneszerző - megpróbálták felrázni. Az első, még pártállami csatározást a Tulánál szabálytalanul létrehozott halastó megszüntetéséért kellett megvívni a falubelieknek, s csak közel kétesztendős harc után sikerült elérni, hogy az akkori Monostorapáti Községi Közös Tanács és a Közép-dunántúli Vízügyi Igazgatóság elrendelje a „téesztározó” leeresztését. A manipuláció következtében azonban a teljesen kiszáradt altalajban a karsztrepedések megnyíltak, bennük egy bizonyos hozam alatt eltűnik a víz. Így az egykoron Kapolcsnál 9 liszt és 3 fűrészmalmot forgató Eger-patak ma történelem. 1989 februárjában megalakult a Kapolcsi Kulturális és Természetvédelmi Egylet, amelynek a 480 lelkes faluból 100 tagja van. A lakosság eleinte gyanakvóan figyelte az új kezdeményezéseket - joggal, hiszen erre tanította őket a történelem -, de a folyamatos „akciók” révén egyre jobban csökkent idegenkedésük. Az egylet a fő hangsúlyt a helyi cselekvés szükségességére helyezte. Hogy minden megtalálja, erőltetés nélkül, a magának legmegfelelőbb cselekvési-közösségi formát, visszanyerje hitét és lássa értelmét a csoportmunkának. Ez kizárólag spontán módon jöhet létre, ezért vállalták a politikamentességet és zárták ki alapvetően a pénz- és profitorientált jelleget. Cél ugyanakkor a kulturális és természetvédelmi „fehér foltok” eltüntetése, a múlt feltérképezése, még meglévő értékek megmentése, a tulajdonérzet megerősítése. Természetesen problémát jelentett és jelenthet a „jöttment betelepülő” és a falu (ős)lakosai között meglévő tudati és életszínvonalbeli különbség, ezt azonban a szokások érzékeny figyelembevételével, toleranciával és odafigyeléssel oldani lehet. Művészeti napok Kapolcs a köztudatba kétségkívül a Márta István által szervezett Kapolcsi Művészeti Napok révén került. Már az első, 1989-es rendezvénysorozat igazi szenzációnak számított, hiszen az aprócska bakonyi falu Magtár Színpadán mutatták be - Csiszár Imre rendezésében, Berek Katival, Nemcsák Károllyal és Kubik Annával a főszerepekben - Csokonai Vitéz Mihály Karnyóné című darabját. Az evangélikus templomban kiállítás nyílt, a katolikus templomban komolyzenei koncerteket rendeztek, Márta István pajtájában Gryllus Vilmos és Levente Péter tartott gyerekelőadásokat, míg a helyi italboltban Galkó Balázs, mint kocsmaszínművész, ötvenes évekbeli dalokkal mulattatta a helybelieket. Az eseménysorozatról több mint hatvan újságcikk jelent meg, ami megfelelő alapot teremtett arra, hogy különböző alapítványi és szponzorpénzekből minden évben újra rendezhessék. Eddig mindegyik rendezvénysorozatnak megvolt a maga filozófiája. Az első színes volt és változatos, a második a testvérfalunak választott kalotaszegi Mákófalva ötven tagú amatőr színjátszó körére épült, a tavalyi a népi és a tradicionális színház gyökereit próbálta bemutatni, idén pedig a színvonal a cél. Jövőre viszont valószínűleg pihentetik a dolgot, mert bár a falu szereti, kérdés, akarja is. Az igazi megmérettetés az lenne, ha a helybeliek csinálnák tovább. Márta István társaival mindenesetre elindított egy folyamatot, amelynek az esetleges célja az, hogy a fiatalok a faluban maradjanak. A decentralizáció jegyében sorra alakulnak a különböző független társadalmi szervezetek, egyesületek - Kapolcsért Alapítvány, Vendégvárók Egylete, Ifjúsági Klub, Tűzoltó Egyesület, Ipartestület -, melyek az önkormányzatnál valóban képesek érvényesíteni tagjaik érdekeit. Alapítványi és szponzori támogatásokból időközben megnyitották a videoklubot, készül a múzeum és a nyugdíjas klub. Áprilistól pedig megjelentetik az önkormányzat és a kulturális egylet közös, a tervek szerint havonta megjelenő információs és kulturális kiadványát, a Völgyfutárt. A kapolcsiak tehát rengeteg példát és tapasztalatot nyújthatnak - nemcsak a szomszéd települések, hanem az egész megye részére. A döntő lökés A falu életében a döntő - és úgy tűnik visszafordíthatatlan - változást azonban az új jegyző asszony érkezése jelentette. (Kapolcs korábban az öt falut összefogó Monostorapáti Községi Közös Tanácshoz tartozott, nemrég azonban úgy döntött, hogy Vigántpetenddel együtt közös körjegyzőséget alakít.) A művészeti napok ugyanis csak a felszínt karcolták, karcolhatták meg, alá nem tudtak hatolni. Írjanak bármit az újságok, jöjjenek művészek, betelepülők, legyenek kulturális rendezvények, az egész mit sem ér, ha a mélyben minden mozdulatlan.ú Ha az elmúlt negyven év alatt kialakult hatalmi és kapcsolatrendszerek változatlanul továbbélnek. Hiába nyomják egyesek a pedált, ha a fékek be vannak húzva. Az emberek vagy megszokták, hogy nem érdemes túlzottan lelkesedni, vagy megszöktek. Ki az állását, ki a gyerekét, ki az otthonát félti. Már első két intézkedésével felkorbácsolta a kedélyeket. Történt ugyanis, hogy - régi pártállamos beidegződésére hallgatva - az egyik önkormányzati képviselő felajánlotta: mellékállásban havi húszezerért elvállalja a középületek karbantartását. (Ez maximum napi félórás elfoglaltságot jelent.) A jegyző asszony természetesen elutasította, s amikor a következő falugyűlésen az eset felvetődött, a felizzott hangulat hatására a képviselő kénytelen-kelletlen lemondott. Következő lépésként nem fogadta el az önkormányzathoz adminisztrátornak szánt és egy másik képviselő által támogatott jelöltet, aki (talán mondani se kell) nem rendelkezett az álláshoz szükséges képesítéssel. Csakhogy a képviselő - aki „előző életében” körzeti párttitkár volt - nem volt hozzászokva az ilyen intézkedésekhez, s e sérelem orvoslására azon nyomban össze kívánta hívatni az önkormányzati testületet. Nem számított viszont arra, hogy a jegyző asszony - törvényadta jogával és kötelességével - az ülést nyilvánosan meghirdette, így akciója természetesen újabb fiaskóval végződött. De nem kellett sokat várni az újabb „botrány” kirobbanására sem: az egykori nagyhatalmú úr bizony igencsak meglepődött, amikor felelősségre vonták azért, mert többekkel éjszaka a jegyzőségi szobában - állítása szerint-baráti beszélgetést folytatott. Egyes híresztelések szerint a falu bizonyos közintézményeinek pénzügyei körül sincs minden rendben. A jegyző assszony a tisztánlátás érdekében természetesen hamarosan vizsgálatot rendel el az ügyben. A falubeliekkel beszélgetve kitűnt, hogy a disszonanciát nehezen tűrő iskolai vezetés a „renitenskedő” gyerekekkel és rajtuk keresztül szüleikkel szemben igen kemény - büntetőjogilag megfoghatatlan - szigorral lép fel. (Például a diákok hirtelen rossz osztályzatokat vagy esetleg büntetőfeladatokat kaphatnak.) Hogy ezeknek az állításoknak van valami igazság magva, mutatja, hogy az elmúlt években egyre többen íratják át a helyi iskolából a 20-30 kilométerre lévő nagyvázsonyi vagy tapolcai iskolába a gyerekeiket. A kulturális bizottság megalakulásával végre lehetőség nyílt, hogy az egylet és a falu pedagógusai között az eddigi köszönőviszony átalakulhatott igazi párbeszéddé. Hosszú távon ugyanis nem lehet e nélkül a kulturális és falufejlesztési terveket megvalósítani. E tanácskozáson a bizottság többek között újfent ismertette az egylet elképzeléseit, amelyeket írásban egyébként többször megküldött az iskola számára, de az indítványok valahol rendre elakadtak. Most pedig a jövő nemzedékének tudati fejlődésében jelentős szerepet játszó pedagógusok többsége igencsak meglepődött a közreműködésükre épülő javaslatokon. Ezek a tervek nagy hangsúlyt helyeznek az identitás és a múlttudat erősítésére - a helytörténeti ismeretek iskolai tanítására, a címer használatára, az időközben elkészült közel 120 oldalas falutörténeti munka kiadására, a világháborús emlékművek és sírok ápolására -, a jelen Kapolcs kultúrájának elősegítésére - elsősorban a Faluház, mint kulturális központ állandó és intenzív jelenlétére a község életében -, valamint az iskola fokozott jelentőségére - színjátszókör, zene-, illetve nyelvoktatás beindítására. Úgy látszik tehát, hogy az aprócska bakonyi faluban elindult valami változás. Az emberek többsége egyértelműen az új jegyző asszony „reformjait” támogatja. És ami a legfontosabb: hisznek benne. A több évtizedes mozdulatlanság és megfélemlítés következtében felgyülemlett nehéz, normális emberi életre egyre kevésbé alkalmas levegő oszlani kezd. Kevésbé torokkaparó, kevésbé fojtogató. Talán a közelgő vihar tisztára mossa. Mindenesetre támad a szél. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Mártha István: Támad a szél (1987) >> - 303 magyar lemez, 2008. Kapolcs közkinccsé lett >> - cikk, 1998. július Ahol a kultúra életforma (Kapolcs) >> - cikk, 1996. szeptember Márta István: Vándorlás faluról falura >> - interjú, 1994. október Márta István: Nem tudok kilépni >> - interjú, 1993. június Kapolcs, riadó - Támad a szél >> - cikk, 1992. május Márta István: Szakmai karrier vagy színes életpálya? >> - interjú, 1992. április |
