| Hungarian blues (Fekete Kálmán, Nemes Nagy Péter és Martsa Balázs könyveiről) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2000. augusztus 09. szerda, 00:00 |
|
Magyar szerző tollából blueskönyv - igazi fehér hollónak számít ebben a műfajban. Az elmúlt harminc évben eddig erre mindössze kétszer volt példa, mindkettőt íróként és/vagy szerkesztőként Fekete Kálmán jegyzi, hogy milyen színvonalon, arról majd később. A napokban - kisebbfajta csodaként - viszont két újabb magyar nyelvű blueskiadvány is napvilágot látott, és ez még akkor is örvendetes tény, ha Nemes Nagy Péter műve pontosan 17 évig várt a megjelenésre, Martsa Balázs kötete pedig legalább másfél éve nyomdakész. Hungarian blues - ez a két évtizeddel ezelőtti Bródy-dal jut eszembe, ha bluesosabb hangulataiban a magyar blueséletre gondolva. Kis ország, kis piac, ráadásul rétegzene, s bár néhány megszállott zenésznek, szervezőnek, kereskedőnek köszönhetően a műfaj szerencsére tetten elérhető, élőben és konzervben egyaránt, sok más zenei irányzattal együtt a lemezkereskedelem, a koncertélet és a média igazi mostohagyereke. Az ember persze mindig jobbra számít, azt várná, hogy az amúgy is kisszámú erő egy-egy fontosabb cél érdekében egyesül. Hogy legyen végre ennek a rétegérdekeltségű műfajnak saját szervezete, saját boltja, saját rádióműsora, és nem utolsósorban saját kézikönyve. Ehelyett egyéni próbálkozások, magamutogatások, szakmai féltékenységek sora jellemzi az eltelt éveket, évtizedeket. Hamisítatlan Hungarian blues. Két új könyv megjelenését emlegettem fentebb, maradjunk hát ezen a területen, a könyvkiadás, ahogy mondani szokás, tökéletesen leképezi a hazai blueséletet. Az első fecske Fekete Kálmán: Első magyar blueskönyv című műve, a pécsi bluesmuzsikus öt évvel ezelőtt tisztességgel összegrundolta a pénzt erre a kiadványra: illusztris kötet, több mint ötszáz oldal, tiszteletre méltó kísérlet a műfaj hazai történetének, előadóinak áttekintésére. De. "Kezdem azzal, hogy e könyvet talán nem nekem kellett volna megírnom. Hogy mégis én tettem, annak rém egyszerű oka van, 1995. őszén hirtelen nagyon ráértem. Továbbá egy ilyen könyvhöz nem szükségeltetik szépirodalmi kvalitás, elég mindössze elbeszélgetni az érintett előadókkal." - írja Fekete az előszóban, és ehhez igazából nehéz bármit hozzátenni, ebben a három mondatban minden benne van, amit tudni kell e könyv színvonaláról. Szakmailag egyenetlen, stilárisan rémisztő, a vég nélküli és gyakorta felszínes locsogásokból nehezen bogarászhatók ki a fontosabb információk. Annak idején is inkább nagyokat hallgattam róla, bántani nem akartam, hisz mégiscsak az első magyar blueskönyv, hátha jobbak követik majd. Tavaly jött is a folytatás, ismét csak Fekete tollából (Blues 2). Újabb illusztris kötet, újra ötszáz oldal, újabb aggályok, újabb mély hallgatás. Aztán, ahogy híre ment, Fekete Kálmán idén nyáron Amerikába tart, hogy a blues szülőhazájában a gyökerekig ásson, ijedtükben többen is léptek. Nemes Nagy Péter tizenhét éve kéziratban porosodó művét a Rotoprint 2000 Kft azonnal megszponzorálta, az igényes, és jelentős részben blues-lemezeket kínáló lemezbolt, a Stereo Shop vezetője, Böszörményi Gergely pedig elérkezettnek látta az időt, hogy Martsa Balázs szintén régóta nyomdakész művét piacra dobja. Nemes Nagy Péterről, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, nála jobban senki sem ismeri Magyarországon ezt a műfajt. Túl az ötvenen, kellő tapasztalattal és rálátással bír, amolyan két lábon járó lexikon, fejből köp minden nevet, lemezcímet, adatot, pontossága és magabiztossága egyszerűen lenyűgöző. Az 1992 óta létező Magyar Bluestársaság alapítója, a kezdetek óta elnöke. A nyolcvanas években a Magyar Rádió egyetlen bluesműsorának mentora és szerkesztője, jelenleg a Fix Rádió munkatársa, és a Rockinform című rockmagazinban évek óta állandó bluesrovata van. Szinte nincs olyan magyar blues-zenész, aki ne került volna vele kapcsolatba, ne kérte volna ki a véleményét. Nincs olyan hazai blueskoncert vagy -fesztivál, ahol ott ne lenne, ne jegyzetelte, ne fényképezne. Emellett az ország egyik legátfogóbb blueslemezgyűjteményének tulajdonosa. És ha hozzáteszem, hogy közben évtizedek óta egyszerű hivatalnokként keresi meg a kenyérre valót, abszolút le a kalappal előtte. Mindössze két hiányossága van: időnként elvéti önmaga szerepét, tollforgatóként pedig, hogy is fogalmazzam, hát nem egy tigris. 1983-ban, amikor Nemes Nagy mostani, mindössze 120 oldalas kötete fogant, még szó sem volt a John Lee Hooker Healer című lemezével beindult nemzetközi bluesreneszánszról, a hazai bluesboomról. Akkoriban úgy tűnt, ez a műfaj már minden lényegeset felmutatott. Péter kötetében a bluest körülvevő tévhiteket, helytelen nézeteket, előítéleteket igyekezett eloszlatni, a blues történelmi gyökereit és huszadik századi főbb történéseit megismertetni. Külön fejezetet szentel hat fekete (Willie Dixon, John Lee Hooker, Robert Johnson, B. B. King, Leadbelly, Bessie Smith) és három fehér muzsikusnak (Janis Joplin, Alexis Korner, John Mayall). Ami viszont kötete messze legértékesebb része, az a közel két és félszáz blueszenészt vagy -együttest adatszerűen, néhány sorban bemutató Ki kicsoda, illetve a végén található kislexikon és függelék. Ezek azok, amik igazán az ő erősségei, nem a líraira szánt, közhelyektől hemzsegő portrék és koncertbeszámolók. A könyv anyaga tizenhét éves, és az ember nem érti, Péter azóta miért csak a benne levők frissítésére szorítkozott. Miért nem lehetett növelni a horizontot, miért nem lehetett magyar anyaggal bővíteni, miért nem lehetett a műfaj újabb nemzetközi és hazai sztárjait is bemutatni? "Azt szerettem volna, ha ez a kézirat önállóan jelenik meg. Ha van rá igény, készséggel megírom a többit" - válaszolja minderre, és hozzá sokat sejtelve mosolyog. A másik kötet, Martsa Balázs műve ennél lényegesen egyszerűbb eset. Adva van egy harmincon túli győri fiatalember, akit a benne felgyülemlett rengeteg adta, információ közkinccsé tételének vágya inspirált. Összeírt egy több mint 500 oldalas könyvet, mint a címe (White Boy Blues) is mutatja, kizárólag e fekete műfaj fehér előadóira koncentrálva. Martsa nem szakíró, nem zenész, egyszerű lemezgyűjtő és zeneszerető, aki sokakkal együtt úgy tartja, a népszerűség szintje önmagában nem fokmérője semmilyen emberi teljesítménynek. Jó a felépítése, a tagolása, az íve kötetnek, külön szerepelnek benne a rockerek, a progresszívek, a country-blues képviselői, illetve a fehér amerikaiak. Rengeteg olyan adatot (lemezek, illetve az azon hallható felvételek) tartalmaz, amely még a műfajban benne élők számára is újszerű és hasznos lehet, és azt sem nehéz megjósolni, hogy többek között ezek miatt a White Boy Blues a rajongók számára hamarosan alapmű lehet. De. Akárcsak Nemes Nagy, Martsa sem tudja igazából eldönteni, hogy szűk körnek szánt kézikönyvet írnak, vagy egy számukra elementáris élményt szeretnének átadni az olvasónak. Mindketten alapvetően száraz, lexikális adatokkal traktálják a nagyérdeműt, a sztorikat lineárisan felépítve, a muzsikuspályákat lépésről lépésre követve. A kötetekben leírtak zöme inkább a fanatikusoknak okozhat izgalmat, az itt összehordott adathalmaz a többség számára nem válik élménnyé, nem válik átélhetővé. Ha egy kevésbé beavatott véletlenül beléjük lapoz, és korábban a blues nemigen érintette meg, ezektől a könyvektől félő, nem is fogja. Még akkor sem, ha tudjuk, Magyarországon mindkét kötet abszolút hiánypótló. --------------------------- Kapcsolódó anyagok (Könyvkritikák): Metál az idő >> - cikk, 2008. március Szubjektív, de lehetséges (MLT-könyv) >> - cikk, 2008. június Világzenei érintés >> - cikk, 2001. július Hungarian blues (Fekete Kálmán, Nemes Nagy Péter és Martsa Balázs könyveiről) >> - cikk, 2000. augusztus (El)képes(ztő) pop-rock enciklopédia >> - cikk, 1999. június Magyar könnyed zenei lexikon >> - cikk, 1999. február |
