| Cohen, Jagger, McCartney - Érzelmes öregfiúk |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2001. december 07. péntek, 00:00 |
|
E három nagypapakorú popsztár pár hét eltolódással megjelent albumain persze sokkal szembetűnőbbek a különbségek, mint az azonosságok. Stílusban, színvonalban, hitelességben, megszólalásban, hozzáállásban. Egyvalamiben azonban talán közösek: valamennyiük lemezén - persze eltérő mértékben és intenzitásban - tetten érhető egyfajta érzelmesség. Van, akinek ez kifejezetten jól áll, van, akinél kifejezetten idegesítő, ahogy maguk az albumok sem egyenletes színvonalúak, sokszor unásig ismert panelekből építkeznek, részleteikben mégis kifejezetten szerethetők.
Hogy mindjárt a legjellegtelenebbel kezdjem: a Goddest in the Doorway az egykori rock and roll fenegyerek Mick Jagger (58) sorrendben negyedik szólólemeze. Nyolc évvel ezelőtt próbálkozott utoljára ilyennel (Wandering Spirit), és ahogy akkor sem, úgy most sem sikerült elkápráztatnia bennünket. "A Some Girls óta a legjobb album, amit készített" - lelkendezett róla a Rolling Stone, ráadásul öt csillagot biggyesztett a kritika mellé, és az ember egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy a nagyhatású nemzetközi poprock-magazin ítésze vajon hallotta-e egyáltalán ezt a korongot, vagy csak meséltek neki róla. "Ezek mind rendkívül személyes dalok, hűen tükrözik az elképzeléseimet. Bár néha azok önálló életre keltek, az album alapvetően intim számok csokra, olyanoké, amiket akár a konyhában is énekelhetnék" - nyilatkozta honlapján Jagger az új anyagról, és a lemezt hallva az ember szinte sikít fájdalmában. Erős önkontroll alatt sem írhatok róla mást: agyonhangszerelt, agyonmarketingolt, arcnélküli dalok sorjáznak itt szépen, sorban, unalmasan. Ami összeköti őket, az Jagger nem túl képzett és kifinomult, de jól ismert hangja. Vannak köztük energikusabbak és petyhüdtebbek, pökhendibbek és sziruposabbak, különösen az utóbbiak állnak rosszul e profi és amúgy bámulatos showman énekesnek. No és persze nem ő lett volna, ha a lemezen - talán önigazolásként - fel nem vonultat egy rakás világsztárt, Bonótól Lenny Kratitzen át Pete Townshendig. - Mi ez a nyáltenger, amiben tocsogunk - kérdi a szobába belépve feleségem, pedig ő sokkal toleránsabb és engedékenyebb nálam a popzenében. A CD-játszóban ekkor már nem Jagger, hanem Leonard Cohen (67) tíz új dalának egyike forog. A "kanadai Zorán" kilenc év után jelentkezett új anyaggal, igaz, két évvel ezelőtt kezdett el dolgozni rajta. Ideje nagy részét addig a zen buddhizmus és a meditáció töltötte ki, elmélyült szerzetesi életet élt, még új dharma-nevet - Jikan (a hallgatag) - is kapott. 1999. végén tért vissza a Montana állambeli Pioneer hegységből, ült neki dalokat és szövegeket írni, majd kezdte azokat formába önteni a multi-instrumentalista Sharon Robinsonnal karöltve. Ten New Songs, azaz Tíz új dal - ez lett az album címe, és amilyen egyszerű és lényegre törő ez, olyan hozzá a zene. A Cohentől megszokott erősen visszafogott, melankolikus, érzelmekkel telt dallamok hallhatók itt, és jól megforgatott szavak, költői mélységű szövegek. Hozzá pedig egy senki máséhoz nem hasonlítható, hihetetlenül mélyen zengő orgánum. Egyenes ívek, semmi váratlan fordulat, végig azonos hangulatban, egy vonalon mozgó dalok, minimális - sajnos sokszor igen szintetikus - zenei háttér. Olyan purista megszólalás, ami egy zen szerzetestől elvárható. És ha a mai felpörgött, túlhajszolt világban ezt a rendkívül lelassult, már-már bágyasztó tempót csak kevesen is tudják felvenni, ez a tíz dal mégiscsak szép, meghitt, őszinte, vagy legalábbis annak tökéletes látszatát keltő. Ugyanilyen magától értetődő, és zeneileg e három közül kétségtelenül a legjobb munka Paul McCartney (59) új albuma. Sir Paul két évvel ezelőtt igazi rock and roll produkcióval (Run Devil Run) lepett meg bennünket, mint anno írtam is, ami ott szól, az távolról sem volt rockant roll, inkább nagyon is pergő és delejező. A címadó dal sodrása, lendülete még a kamasz McCartney-nak is becsületére vált volna, de igazából ez jellemezte az egész lemezt, volt tempó, volt lüktetés, kevés a púder, kevés a mellébeszélés. Azzal a koronggal - akárcsak a Beatles egykori törzshelyén, a liverpooli Cavern Clubban adott "történelmi" koncertjével - azonban inkább emlékezett, az ötvenes-hatvanas évek fordulóját idézte fel, azt a korszakot, amikor a rock and roll elemi erővel tört be Angliába a tengeren túlról. Most viszont új dalokat, új ötleteket, új fordulatokat mutat fel nekünk - egy teljesen új csapat élén. "Egyfajta utazás volt ez az ismeretlenbe. A korai Bealtes-időket idéző módszerrel készültek a felvételek: John (Lennon) és én hétfőn délelőtt megjelentünk a stúdióban, hoztuk magunkkal a dalokat, George (Harrison), Ringo (Starr) és George Martin akkor hallotta őket először. És ott nekiálltunk, gyorsan összeraktuk és még azon a héten fel is vettük. Ez most is így zajlott. Ráadásul teljesen új zenészekkel." - nyilatkozta McCartney, és ez meg is hallatszik a lemezen. A keverésekkel együtt mindössze öt hetet dolgoztak rajta, talán azért sem lett túlhangszerelve, túlmanipulálva, talán azért sem, mert Sir Paul ízlése ennél kifinomultabb. Linda halála óta ez az első valóban új korong tőle, és azt kell mondani, újra a régi, újra hozta mondjuk az 1989-es Flower in the Dirt színvonalát. Klasszikus megkapó McCartney melódiák hallhatók itt, érzelmesek és fülbemászóak, bármikor könnyedén eldudorászhatóak. A dalszövegek sincsenek túlontúl megcifrázva (tudja ő is, a hangokkal nagyságrendekkel jobban bánik, mint a szavakkal), és jobbára személyes vonatkozásúak. Különösen a lemez első és utolsó negyede emlékezetes, ha két dalt kellene ajánlanom róla, akkor a She's Given Up Talkingra és a Rinse the Raindropsra szavaznék. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: McCartney, AC/DC - Kenyerük java >> - kritika, 2007. december Cohen ereje és hite >> - cikk, 2004. december Jagger 60 >> - cikk, 2003. július Nem blöffölt - bizonyított >> - kritika, 2003. május Poptörténeti esemény >> - cikk, 2003. május Fuss, ördög, fuss! (Paul McCartney új lemezéről) >> - cikk, 1999. december McCartney, a konformista lázadó >> - hosszú életrajzi cikk, 1990. április |
