| A Lois, a Tundravoice és a Zene oltára |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2001. október 16. kedd, 00:00 |
|
A Zene oltáránál minden rendben. Minden egyben. Szoborszerű, látványos és zeneileg izgató. Megálmodója, a képzőművészet és a zene egységesítésén tizennégy éve fáradozó Lois Viktor (51) életművének eddigi csúcspontja. Két éve gyürkőzik vele, tizenkét hangszert sűrített bele, gyakorlatilag minden olyan instrumentumot, melynek kikísérletezése a nevéhez fűződik. Ráadásul a látvány és a zene mellé ezúttal a hangzás is merőben új: itt már sztereóban kavarognak a hangok, lényegesen nagyobb összpontosító készséget és hajlandóságot megkövetelve zenésztől és hallgatótól egyaránt.
A gyökerek a nyolcvanas évek elejére nyúlnak vissza. Abba a korba, amikor egyes fiatal képzőművészek ecset és véső mellett/helyett gitárt, szaxofont és dobverőt vettek a kezükbe. E mozgalom legismertebb zenekara kétségkívül a Bizottság, Wahorn, Laca és Öcsi csapata. Lois Viktor azonban nem kívánt beállni e sorba, inkább szokatlan módon válaszolt e kihívásra. Úgy vélte, a legjobban úgy lehetne egyesíteni a két művészeti ágat, ha a képzőművészek nem hagyományos hangszereken, hanem képzőművészeti alkotásokon játszanának. És különféle kidobott gépek és használt használati tárgyak alkatrészeit felhasználva, nekiállt megalkotni a maga hangszerszobrait. A mosótekerőt, a centrifugagitárt, a facsavaróhárfát, a radiátorbasszust, a palackdudát, a hűtőborda-xilofont és a porszívócső-szaxofont. Valamint a nyolc méter hosszú Gigant II-t, amelyen egyszerre hét ember zenélhetett. Kiállítás kiállítást, performansz performanszot követett, e különös hangszerekből megszólaló zene pedig egyre tökéletesedett. S társaival legalább nyolc éve teljesen kiszakadt a kortárs képzőművészek által kreált hangszerszobrok vagy akusztikus szobrok zörgős-csörömpölős világából. Bebizonyította, hogy instrumentumaival reprodukálható műveket is létre lehet hozni. Ha kell, mechanikus tánczenét, ha kell, brumm & rollt, ha kell, metál sanzont. Lois Viktor 1987-ben kezdett mindehhez hozzá, az első négy hangszert - a hőcserélőfurulyát, a centrifugagitárt, a mosóhengerhegedűt és a facsaróhárfát - még azon az őszön kiállította ki Szentendrén. Ekkoriban akarta megalkotni az úgynevezett body-builder szériát is, a Nagy Magyar Testépítő és Szellemleépítő Szalont, mintegy azt demonstrálva, hogy a Hatalmas Test hogyan dolgozik, és miként fárad le önmagától. A tíz darabos sorozatot azonban csak 2000-ben fejezte be, az meg közben aktualitását vesztette, hisz a Hatalmas Test addigra már rég összeomlott. De nem csak ezzel foglalatoskodott, 1996-ban - sokak szerint az év egyik legjelentősebb hazai kortárs képzőművészeti eseményeként - a tatabányai Szabadtéri Bányászati Múzeum területén megnyitotta a Hangfürdőt. Az egykori bányászfürdőben csigasorok, munkaruhák és hosszú fapadok helyett a helyi születésű, jelenleg Szentendrén élő művésznek az utóbbi években, évtizedekben készült hangszerszobrai és szoborhangszerei voltak láthatók, illetve megszólaltathatók. Lois azonban nem elégedett meg ennyivel, azóta tágította a horizontot, évről évre fémszobrásztábort, illetve zenei szimpóziumot szervez, ezzel az egykori XV-ös aknát gyakorlatilag élő kortárs művészeti központtá alakította át. És hogy ott valóban fontos folyamatok zajlanak, talán elég egyetlen adalék: az első fémszobrásztábor végén egy háromfős szakmai zsűri - Bodonyi Emőke, Keserü Katalin és Wehner Tibor művészettörténészek - felbecsülte az elkészült műalkotásokat. A két hét alatt a részt vevő művészek összességében tizenhatmillió forint értéket hoztak létre - gyakorlatilag ócskavasból. De visszatérve a zenére és az arra alkalmas szoborhangszerekre: Lois Viktor társaival a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején rengeteget koncertezett, a pozitív reakciók mellett rendre kapva a negatív kritikákat, hogy mindez minek, miért nem hagyja abba, az egész kóklerség, zeneileg nem vezet sehová. Mindez azonban nem elkeseredést, hanem a tőle megszokott dacos, kísérletező attitűdöt váltotta ki belőle. 1993-ban létrehozta Tundravoice nevű formációját, az első kazetta (Tundravoice - Bahia) egy évre rá jelent meg, a második (Bálványbál - Crossroads) 1997-ben, a legújabb CD (Kétszívrezonátor - Crossroads) pedig a napokban. Találó név ez a Tundravoice, ez a "hang" valóban azé a "tundráé", amely - miként arra hősünk is rámutatott - az emberi civilizáció által alig érintett, s amelynek fontos tulajdonsága a tűrőképesség. Hosszú időn keresztül dacol a hideggel, a vad szelekkel, a jéggel, a sötétséggel. Aztán, amikor az idő engedi, ez az élettelennek tűnő puszta néhány hónapra életre kell. Kivirul, kizöldül, szárba szökken, közben felkészül a következő nehéz időszakra. Ez az állandó túlélési ösztön és a megvalósításra összpontosított hihetetlen energia lebeg példaként a szemük előtt. A Tundravoice zenéje persze rengeteget változott az elmúlt nyolc évben. Az első kazetta anyaga sokkal inkább kísérletezés, mint időtálló zenei produktum, résztelekben sok minden felvillan benne, de összességében nem elég érett. Mondhatnánk persze rá, underground fémzene, melyben sokkal inkább a gesztusoknak van jelentőségük, nem annyira a valós zenei megnyilvánulásnak, de ez így túl leegyszerűsítő lenne, ráadásul nem is az volt a célja. Különösen a második kazetta fényében lenne az, melyen az időközben - Lois kivételével - teljesen kicserélődött társaság a közérthetőbb zene felé mozdult. Ez a mozgás tudatos, vallotta akkor a legbiztosabb láncszem, a két - egyébként testvéri - női énekhang például a fémes, maszkulinos alapokat hivatott ellensúlyozni. Az újabb "dalokban" számos népzenei elemet lehetett felfedezni, a szövegekben pedig gyakori volt az olaszos és spanyolos halandzsa. Ehhez képest ismét újabb váltást jelent ez a mostani CD, már alcímében - Szimplán dupla - is jelez egyfajta kettősséget. A hatvankét perces anyag ugyanis gyakorlatilag két önálló, egymástól karakteresen elválló "lemezoldalra" oszlik, miként jelzik is, az első hét szám amolyan "brumm&roll", az azt követő tíz pedig "metál sanzon". Nekem sokkal inkább a második fele jön be, nem csak azért, mert szórakoztatóbb, hanem mert kellően ironikus is ahhoz, hogy őszinte legyen. A Tundravoice látszólag monoton zenéjében a fémes felszín alatt egyébként mindig érzékeny a pulzálás, a hideg-rideg hangszereken mindig átjön az emberi kisugárzás, ez ezúttal sincs másként. A sors fintora - vagy tán így sorsszerű -, hogy mire ez a CD megjelent, a zenekar ismét átalakulóban. (Igaz, a Tundravoice ugyanis sosem volt igazi zenekar, sokkal inkább egy fíling, melyhez alkalmanként emberek tapadtak.) Mostanság Viktor a harmincnyolc éves renitens montenegrói szerb muzsikussal, Rambo Amadeus-szal - polgári nevén Antonje Pusiccsal - mélyíti a zenei kapcsolatot. Másfél éve a Fonó összművészeti fesztiválján találkoztak össze, Rambo érdeklődve nézegette Lois oszlopgitárját, próbálgatta, nyomkodta rajta a húrokat, majd beindult a fantáziája. Még az év októberében - más szerb adtak muzsikusok társaságában - közös koncertet a Trafóban, különböző "standardeket" - Grapelli-témák, Koldusopera, (Get no) Satisfaction, Beethoven ötödik szimfónia - vettek elő, és építettek be ebbe a monoton, kissé technoszerű világba. Ennek az együttműködésnek volt a többedik folytatása az egy hónappal ezelőtti belgrádi két koncert a Studenti Kultur Centrumban. A helyi Goethe Intézet által szervezett több hetes nyelvi konferencia (!) részeként játszottak ők, egyszerre tizenkét ember tolongott a színpadon, a háttérben Sinkovics Ede grafiti-impresszionistának nevezett képeivel. A hatalmas tömeg előtt hatalmas zűrzavarral indítottak, mindenki nekiesett önfeledten a hangszereinek, aztán létrejött a közös hang és onnantól kezdve minden működött. Hogy mennyire, mutatja az összegyűlt dossziényi sajtóanyag. A fő csapásirány azonban ma még a Zene oltára. Az elmúlt tizennégy évben készült 136 egyedi hangszerre a korona. Mint írtam, itt már minden rendben, minden egyben van. Szoborszerű, látványos és zeneileg izgató. Ha kész lesz, Viktor igazán már csak arra vágyik, hogy olyan zenészeket találjon, akik ezt a típusú zenélést tényleg személyes ügynek tekintik. Ha már a Zene oltárával létrejött a régóta várt látvány és hangszeregység, akkor az újjászülető Tundravoice-ban jöjjön létre emellett a zenei és zenekari egység. Van már neve is a még nem létező stílusnak: perszonál etnó. --------------------- Kapcsolódó anyagok: A Lois, a Tundravoice és a Zene oltára >> - cikk, 2001. október Ócskavasból mű (Lois Viktor tatabányai táboráról) >> - cikk, 1997. augusztus Az élet olyan szezonális (Tundravoice) >> - cikk, 1997. június Lois Viktor: Az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni >> - interjú, 1994. július |
