Nyolcasokat formázó méretes kék gumimedencék, köztük-mellettük szabálytalan alakú fémasztalok, rajtuk táncosok fekszenek. A hangfalakból morgások, zörejek, előbb szűrődnek, aztán erősödnek. Lassan bomlik ki minden, tágul és szűkül a tér, kelnek életre, fonódnak össze a férfi és női testek. A nézők meg állnak körben, csendben, kicsit megszeppenten.

A lisszaboni Estufa Fria trópusi kertben zajlik mindez, formabontó kortárs táncest, hatvan perc töménységben.

Órákkal korábban, úgy délután öt tájban egy másik városi parkban, a Jardim da Estrelában kellemes nyári meleg, kellemesen hűs sör, kellemesen ívelő női sziluettek. A fedett kis pódiumról szól a térzene, csak ezúttal nem katonák fújják a rezet, hanem a pult mögött hazai és nemzetközi dj-k kevergetnek, teszik egymás után az alkalomhoz és a folytonosan változó (sétáló és ülő) közönséghez illő zenét.

Órákkal később, úgy éjfél tájban a Tejo partján, a Lux-ban szintén belendül az élet. A mélyben elektronikus tánczenei koncertek és partik, a felső szinten multimediális élvezet, a falakra párhuzamosan vetített filmekből, képekből és a mindenhonnan áradó zenéből ki-ki összeállíthat magának egy-egy perszonális videóklipet. Ha pedig valaki nem bírja, irány a tető, a jótékony levegő.

Három helyszín, kétféle műfaj - egyazon fesztivál. A neve Cosmopolis 2001. Francia kezdeményezés, portugál befogadó készség, erős magyar részvétel.

- Nem az a lényeg, hogy hatalmas tömegeket vonzzon, hanem hogy legyen - vázolja az ars poétikát Fernando Ladeiro-Marquez, a konok, ambiciózus (egyébként félig portugál származású) francia producer. Ő az, aki jó néhány évvel ezelőtt a fejébe vette, bebizonyítja Európának, a francia zene nem feltétlen Piaffal, Aznavourral vagy Montand-nal egyenlő. Ő az, aki létrehozta az EuroConnections hálózatot, melybe Dublin, Lisszabon, Prága és Berlin mellett bő másfél éve Budapest is beletartozik, és melynek keretében - a budapesti Francia Intézet támogatásával - havonta újabb és újabb francia zenekar látogatnak el hozzánk. És ő az, aki megálmodta és megvalósította tavaly először a Cosmopolist.

Idő, pénz és fáradtság, amíg a francia zene újabb generációját be lehet vezetni a köztudatba - fűzi tovább Fernando a Tejo partján. - Az elmúlt néhány évben azonban nagy változások voltak ezen a területen. Egyrészt a külföldi képviseletek, nagykövetségek, kulturális intézetek vezetői megértették, hogy a régi zenékkel nem lehet szólni a fiatalokhoz, nekik az új irányzatokat kell bemutatni. Másrészt néhány éve nemzetközi szinten is nagy a sikere a francia elektronikus tánczenének, a Saint Germainnek, a Daft Punknak vagy Laurent Garnier-nek.

Fernandoék rengeteget köszönhetnek a nyolcvanas évek végén tevékenykedő Jack Lang kulturális miniszternek is, akinek többek között sikerült elfogadtatni a francia köztisztviselőkkel, hogy a pop, a rock a kultúra szerves része. Megszűnt a francia zenészek sanzon-komplexusa, illetve megindult egy új szemléletű állami támogatási rendszer, melynek következtében végre a saját zenéjüket játszhatják és élvezhetik, van módjuk turnézni otthon és külföldön, vannak fesztiválok, ahol fellépnek. Egyszóval mögéjük állt az egész struktúra.

Így jöhetett létre az EuroConnections és így jöhetett létre a Cosmopolis. Persze nem valami központi, felsőbb utasításra létrehozott hálózatok ezek, mindkét sorozat Fernando, illetve cége, a Gato Loco Productions személyes ügye és elkötelezettsége, csak éppen az állam erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt vastagon melléjük állt. Amibe még egy némiképp nemzetek fölötti szemlélet is belefér. Szó sincs itt ugyanis a francia zenészek kizárólagos exportjáról, lám, az idei lisszaboni fesztiválra angol, svájci és dán formációk is érkeztek, nem beszélve a (részben a Sziget és az ISM által megtámogatott) erős magyar kontingensről, Dj Palotairól, Dj Cadikról, Yonderboiról, illetve a számos helyi erőről.

Mint ahogy a zene sem kizárólagos, mutatja ezt az Estufa Fria trópusi kertben zajló francia kortárs táncest (Ixkizit Compagnie/Joel Borges: Vrai tout comme faux). Bizarr helyszín, bizarr hanghatások, bizarr mozdulatok. A cselekmény alapjaiban mellékes, a mozgás, a performance, a (mono-, homo- és hetero) kapcsolat benne az elsődleges, nem ritkán túlságosan is. Nincs tökéletes pozíció, nincs tökéletes rálátás, mindig csak részletek, sosem a teljes egész. Permanens perspektíva-váltás, szakadatlan fény-, hang- és közönségmozgás - pörgés, szédülés, nem ritkán talajvesztés. A kortárs tánccal valahogy úgy vagyok, nem annyira érteni, sokkal inkább érezni, jobb esetben élvezni kell. És ott még ez utóbbit is lehetett.

A Cosmopolis 2001-en azonban mégiscsak a zene a fősodor, illetve a klub, a Lux. Mely már önmagában is igazi kuriózum. Nem feltétlen a több ezer tamponból összerakott, több méter magas csillárjával, a földre helyezett, fehérre festett óriástenyereivel vagy a mindenhonnan (még a lépcső alól is) áradó zenéjével, sokkal inkább a benne rejlő és meg is valósított ötletekkel, illetve az ahhoz társuló sajátos hangulat miatt. Mérvadó világlátott emberek szerint ez Európa jelenlegi legjobb klubja, magam ehhez csak annyit tehetek hozzá: hozzá foghatóval eddig én sem találkoztam. Nem extravagáns, nem mindenáron sokkolni akaró, de nem is az a hetvenes-nyolcvanas években megcsontosodott tombolda. Vannak benne terek, helyek, semmi verejték, semmi izzadság, úgy van kialakítva, ahogy az élet kívánja.

Az öt éve nyitott Lux méltán lehetne Lisszabon büszkesége, a turistáknak szánt kiadványokból azonban valamiért rendre kimarad, talán túl új még az, amit képvisel, talán valami más ennek az oka. Az idei, immár hagyományosnak mondható júniusi lisszaboni kulturális fesztiválsorozatnak azonban igen szerves része, köszönhető ez elsősorban a benne zajló Cosmopolisnak. A modern elektronikus tánczenei szintér sajátos találkozója ez, nem feltétlen sztárparádé, inkább a fősodortól távolabb eső feltörekvő vagy fel egyáltalán nem törekvő tehetségek bemutatkozó helye.

Viszonylag friss még ez a zenei kultúra, legfeljebb egy évtizedre tekinthet vissza, ráadásul ezer ága létezik, gyakorta még a benne élők sem tudják, melyik kifejezés pontosan mit is takar. Abban általában egyetértenek, hogy alapja a jamaikai dub, illetve a hozzá kapcsolódó fogalmak. Hogy a dalnak többféle változata létezik, de a hangzás, az mindig egyedi. Ahogy a dj-kultúra hazai doyenje, Palotai Zsolt mutatott rá egyszer, az elektronikus tánczene részben olyan mint a népzene: lehet, hogy sosem tudjuk meg, ki volt az eredeti előadó, de nem is érdekes. Józsi bácsi vagy Mari néni esetleg ugyanaz a népdalt énekli, mégis egyben annak egy variánsát. És bár a különböző változatok ezúttal lemezen is rögzülnek, azaz elvileg bárki számára hozzáférhetőek, mégsem biztos, hogy eljut mindenkihez. Hetente akár több száz lemez jelenik meg, sokszor csak párszáz példányban, ha valaki időben nem bukkan rá valamelyikre, akkor már soha nem fogja megtalálni.

Számomra mindez a tömeggyártású hanghordozók megjelenése előtti időket idézi, amikor a dalokat még csak koncerteken lehetett hallgatni. A mai elektronikus tánczenéknek rengeteg olyan változata létezik, ami kereskedelmi forgalomba nem kerül, csak a megszállottabb dj-k forgatják őket, így azokat ismét csak adott alkalommal, partikon lehet hallani. Azaz ismét közösségi élményhez kötődnek. Ráadásul egy partin egy dalnak már sosincs eleje és vége, csakis a folyamat. Ha jó a dj, észre sem vesszük, hol kezdődik az újabb dal, átúsznak, átfednek, egymásba érnek a zenék.

Nagy kérdés persze, hogy ebből a hangfolyamból mire fogunk mondjuk tíz év múlva emlékezni. Hisz nincs konkrét szám, nincs konkrét lemez, illetve ha vannak, folyamatosan változnak. De hát ez a pillanat művészete, a jövő itt nem érdekes. A múlt is csak annyiban, hogy abból ki lehessen választani a mindenkor érvényeset. A legnagyobb kihívás egy dj-nek (különösen annak, aki gyakorta játszik): minden héten úgy összerakni az újat a régivel, hogy az működjön. Szintén Palotai mondta, egyfajta kettősségnek mindig benne kell lenni a zenében: amikor elkészül, legyen benne a most érzése, ugyanakkor legyen benne az időtlenségé is. Az elmúlt években maga a mű fogalma is erősen átértékelődött. Sőt, ez a folyamatzene sokszor "folyamatalkotást" feltételez. Egyesek gyakorlatilag a stúdióban élik az életük, nem ritka, hogy a keverőpult alatt szabályos hálófülkét rendeznek be.

Régi és új keveredik itt a Cosmopolison is, a dán Puddu Varano például hamisítatlan rock and rollt játszik, modern zenei alapon. A hetvenes évek eleji progresszív rockzenei hullámban hallhattunk ilyeneket, karakteres Hammond-orgona-hangzás, sokan már attól önkívületbe estek, ha rátenyereltek. Más formációk inkább hangképfestészettel kísérleteznek, megint mások a ritmusokra építenek, esetleg a transzra, az elszállás különböző fokozataira. Élő produkciók és dj-k váltják itt egymást, bár gyakorta az élő sem jelent többet, mint valamilyen hangszeressel (dobos, bőgős) kiegészült dj-t, esetleg dj-setet, illetve a számok közti tapsot és szüneteket. A maguk öt fős formációjával ebből a szempontból is kuriózumnak számítanak Yonderboiék, mégha a húzós-pörgös Fingathing-műsor után az ő intimebb, lebegősebb világuk induláskor nehezen érvényesül. Aztán átmegy az érzés, a lüktetés, a pszicheliába hajló, erősen filmszerű zene, gerjed a tömeg, és ez rájuk is visszahat.

A dj-k persze valamivel könnyebb helyzetben vannak, a zenekarokkal szemben ők 5-6 órán keresztül is képesek változatosak lenni, ráadásul elvben a földkerekség legjobb zenéit játszhatják. Nincs időlimit, nincs kizárólagosság. Ez a kultúra eddig a világ összes létező zenéjéből táplálkozott, sokak szerint most valószínűleg módosul az irány, és az összes többi zene fog ebből meríteni. Kölcsönhatás lesz, közelítenek, átcsúsznak egymásba. A Cosmopolison történtek mindenesetre ezt a tendenciát erősítették.