| Syd Barrett - A cambridge-i Őrült Gyémánt |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2006. július 21. péntek, 00:00 |
|
Több mint harminc éve élt magányosan szülővárosában, Cambridge-ben, és ugyanilyen magányosan halt meg: a hírt csak napokkal később jelentette be a Pink Floyd szóvivője. Régóta küszködött súlyos cukorbetegével, állítólag az ezzel kapcsolatos komplikációk vitték el Syd Barrettet, az Őrült Gyémántot.
Kétségkívül a hatvanas évek második felének egyik legnagyobb hatású brit muzsikusa és popikonja volt, pedig csak alig néhány évet volt jelen a rock and roll cirkuszban. Olyan volt, mint az üstökös: nagy fénnyel és sebességgel érkezett, s mire az emberek eszméltek, már el is tűnt. Rengeteg emlékezetes koncertet és pár nagylemezre való különös hangvételű dalt hagyva maga után. Töredékes életművéről 2001-ben John Edginton készített remek dokumentumfilmet (The Pink Floyd & Syd Barrett Story). A sors fintora, hogy ennek kibővített DVD változata éppen a napokban jelent meg. A későbbi pszichedelikus popikon gyerekkora amúgy eléggé polgáriasan indult: a helyi cserkészcsapatot vezette, sokat túrázott és sportolt, szerette a színházat és a festészetet. Tizennégy éves korában apja hirtelen halála törte szét ezt az idilli képet - sokan ebben látják későbbi őrületének egyik okát. 1965-ben Roger Watersszel, Rick Wrighttal és Nick Masonnel alapította meg első együttesét, melyet két szinte ismeretlen georgiai blueszenész, Pink Anderson és Floyd Council tiszteletére Pink Floyd Soundnak neveztek el, ez rövidült le később Pink Floydra. Kezdetben főként fekete rhythm and blues számokat nyomtak, de egyáltalán nem a megszokott formában. Ahogy Peter Jenner, későbbi menedzserük idézte fel az egyik Marquee-bulit: „a rhythm and blues és az elektronikus zajok keverékét játszották. Néha arra sem tudtam rájönni, hogy pontosan melyik hangszerből jöttek elő azok a fantasztikus zörejek. Nagyon bizarr zene volt, pont az, amit kerestem: egy elszállós, elektronikus popcsapat.” „Srácok, ti túlszárnyalhatjátok a Beatlest is” - jelentette ki magabiztosan Jenner, és tanácsára a Pink Floyd a rhythm and blues standardek helyett Barrett-kompozícióit helyezte előtérbe. Az új menedzser hitelből a technikai hátteret is megteremtette: több ezer font értékben új felszerelést vásárolt nekik, beleértve az első, egyszerű fényshow- és vetítő-berendezést. És a Pink Floyd hangkollázsai, színkísérletei, hangvíziói a San Francisco-i pszichedelikus bulik élményéi hozták el Londonba. Miközben Barrett zenéi és szövegei egészen más gyökerekből táplálkoztak: Tolkien, Lewis Carroll és az Artúr király-legendák világából (persze LSD-utazásokkal súlyosbítva), s egyéni harmóniái és melódia-fantáziái révén a Pink Floyd hamarosan a londoni underground színtér egyik sztárcsapata lett. Syd Barrett csúcséve kétségkívül 1967 volt. Ahogy az egész londoni pszichedelikus mozgalomé. S a korhangulat alól még a legnagyobb sztárok sem tudták kivonni magukat. A Beatles és a Rolling Stones tagjai virágmintás ruhákban járkáltak, a keleti filozófia után érdeklődtek, korábbi munkáikhoz képest furcsa borítójú furcsa albumokkal (Sergeant Pepper's Lonely Hearts Club Band, Their Satanic Majesties Request) jöttek ki, mindenhol lepkék, egzotikus madarak, madonnák és keleti harcosok. Ebben az évben jelent meg a Pink Floyd bemutatkozó lemeze is, rajta olyan Barrett-számokkal, mint az Astronomy Domine, az Interstellar Overdrive, a Lucifer Sam, a The Gnome, a Scarecrow, vagy a Matilda Mother - az űrutazással is felérő album borítóján a négy zenész elmosódott képével, a hátoldalon Barrett bizarr rajzával. A kritikusok „beatforradalmároknak”, a „modern popzene képviselőinek”, „zenei avantgárdistáknak” nevezték őket. Ahogy emelkedett a zenekar népszerűsége, ő úgy ereszkedett egyre mélyebbre a kábítószerek birodalmába. Minél többen látták-hallották, annál visszahúzódóbb, befelé fordulóbb lett. S egyre elviselhetetlenebb és kiszámíthatatlanabb a többiek számára. Különösen a Pink Floyd 1967 végi első amerikai turnéján okozott ez gyakori nehézséget, Barrettet sokszor lehetetlen volt zeneileg kordában tartani a színpadon, máskor csak állt és nem csinált semmit, de az is előfordult, hogy meg sem jelent. Folyamatos „utazási” kedve állítólag nem mindig belülről fakadt, sokszor a környezetében, a rajta élősködő junky barátok nem engedték „leszállni”, de ez ennyi évtized távlatából már szinte mindegy. Ami tény: 1968 áprilisában, az A Saucerful of Secrets felvételei közben Barrettet kirúgták a társai, és helyét a korábban már többször besegítő, ugyancsak cambridge-i David Gilmour vette át. Ezt követően az egyre magányosabb pszichedelikus popikon szólólemezekkel próbálkozott, de az 1968-69-ben rögzített, 1970 januárjában megjelent remek The Madcap Laughs után a felvételek már igen nehezen haladtak. Barrett sokszor meg sem jelent a megbeszélt időpontokban, gyakran nem a megfelelő dalokat játszotta, elfelejtette a szövegeket. Második, 1970 karácsonyára kiadott albuma állítólag egyedül David Gilmour kitartásának volt köszönhető. 1974 novemberében az EMI megpróbálkozott egy harmadik szólólemez felvételével is, de a mentálisan teljesen megroggyant Barrett végképp alkalmatlannak bizonyult erre: volt, hogy húrok nélküli gitárral érkezett a stúdióba; amikor pedig kiment a ház elé friss levegőt szívni, aznap általában már vissza sem jött. Aztán Barrett teljesen visszavonult a popszakmából, szülővárosában, Cambridge-ben élt magányosan, s hiába reménykedtek sokan, soha többé nem tért vissza a rockszíntérre. Egykori zenésztársai több dalban (Shine On You Crazy Diamond, Wish You Were Here) állítottak emléket neki, koncertjeiken időnként eljátszották egy-egy dalát, sőt, Barrett összetéveszthetetlen üstöke a kivetítőkön is gyakorta felbukkant. Így az sem meglepő, hogy bár harmincnyolc éve nem tagja a Pink Floydnak, halálának hírét mégis a zenekar szóvivője tudatta a nagyvilággal. |
