| Szonikus balesetek (Csupó Gábor) |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1996. február 21. szerda, 00:00 |
|
Csupó Gábor, egykoron Amerikába szakadt hazánkfia még ma is, túl a negyvenen, kísérletező alkat. Nem elég, hogy az elmúlt másfél évtizedben feleségével karöltve forradalmasította a tengerentúli animációs filmművészetet, két évvel ezelőtt a kurrens zenei konvencióknak fittyet hányó eklektikus és kísérleti zenék népszerűsítését is felvállalta. Csupó története tipikus amerikai self-made-man történet, mely nem csak azért lehet érdekes számunkra, mert hőse történetesen magyar, hanem mert bizonyítja, hogy ár ellen úszni nem mindig reménytelen vállalkozás. 1975-ben Csupó meglehetősen kalandos körülmények között hagyta el Magyarországot, hiszen Jugoszláviát és Ausztriát összekötő vasúti alagúton gyalogolt a szabadság felé, úgy, hogy közben azon többször átment a vonat. Rövid úton Svédországban kötött ki, ott ismerkedett meg Arlene Klasky amerikai grafikushölggyel, akit hamarosan feleségül vett, s 1980-ban együtt települtek át az Egyesült Államok nyugati partvidékére. Egy évre rá Los Angelesben megalapították a Klasky Csupo Incorporationt, mely ma az USA egyik legfontosabb animációs központjának számít. Csupó - aki egykoron, a Pannónia Filmstúdió alkalmazottjaként szüntelenül falakba ütközött merésznek tartott ötleteivel - az elmúlt másfél évtizedben szabadon élhette ki fantáziáját, bontakoztathatta ki tehetségét, ma már több mint száz ember dolgozik a keze alá, s újabb és újabb ötletei gyakorlatilag lábon kelnek el. Igaz, majd egy évtizedet kellett várnia a nagy kiugrásra, hiszen többszöri eredménytelen kísérlet után csak az 1989-ben útjára bocsátott Simpson családregény hozta meg számára a sikert és ezzel későbbi kísérleteihez az anyagi hátteret. Televíziós sorozata rövid időn belül - fajra, nemre és életkorra tekintet nélkül - lázba hozta egész Amerikát, e hőhullám átcsapott az Európa nyugati peremvidékeire, jónéhány nagydíj került vele haza a vitrinbe, s ezzel aztán beindult a gépezet, mely azóta olyan sikerszériákat tudhat magáénak, mint a 65 részes Rugrats - a sorozat tavaly az USÁ-ban elnyerte a Legkiemelkedőbb animációs programnak járó trófeát -, vagy a még kifutás alatt álló Duckman és az Aaahh!!! Real Monsters. Csupó azonban nem elégedett meg ennyivel. Miután fő vállalkozása, a Klasky Csupo az animációs világban kisebbfajta forradalmat idézett elő, s ezen a területen már eljutott a legjobbak közé, úgy érezte, itt az ideje annak, hogy visszatérjen évtizedek óta hanyagolt másik nagy szerelméhez, a zenéhez. (A legenda szerint 1975-ben azon a bizonyos vasúti alagúton nem csak egy váltás fehérneműt, de ötszáz, féltve őrzött hanglemezt is vitt magával, köztük Frank Zappa néhány művét. Csupó imádta Zappa muzsikáját, abszurditását, progresszivitását és a belőle áradó szeretetet. A sors fintora, hogy csak a nyolcvanas évek végén derült ki: egyrészt Zappa is rajong Csupó filmjeiért, másrészt alig néhány háznyira laknak egymástól. Ettől kezdve aztán Zappa 1993-as haláláig a két család rendszeresen összejárt.) De visszakanyarodva az eredeti történethez: Csupó két évvel ezelőtt megalapította beszédes nevű lemezkiadóját, a Tone Casualties-t. (A nevet magyarra talán Hangbaleseteknek vagy Hangulatbaleseteknek fordíthatnánk). A új cég első három produkciója mindjárt híven tükrözte a vállalkozás megálmodójának a kísérleti zene mibenlétéről alkotott elképzeléseit. A három CD közül kettőn Csupó által összetoborzott avantgárd művészek és animátor barátok társasága birkózik a hangokkal és egymással. Az alkalmi együttes - melynek neve találóan Accidental Orchestra - szabadon lélegző, alapvetően elektronikus szonikus tételeket ad elő. Allegro absurdito című albumuk gyakorlatilag teljes egészében improvizáció, egyetlen, vég nélküli szürrealisztikus utazás a zenei stílusok háborgó tengerén. A Colon című lemezükön viszont lényegesen sötétebb tónusokat rajzolnak az egyébként sem azúrkék zenei égboltra. Üdítően spontán és interaktív - jegyezte meg kissé fellengzősen egyik kritikusuk, annyi azonban biztos, hogy benne rock, jazz és ipari zajok keverednek szüntelen, s a ritmusra, illetve az elektronika elidegenítő hatására érezhetően nagy hangsúlyt helyeztek az alkotók. A harmadik CD Csupó egyszemélyes próbálkozása. A Zombient music fő karakterét az elektronikus dobgép és szintetizátor szabja meg, és lényegesen megtervezettebb és strukturáltabb, mint az előzőekben tárgyaltak. Csupó néhány hónappal ezelőtt újabb CD-kkel kezdte bombázni a szokatlan vágyó hallgatókat, természetesen olyanokkal, amelyek a cég profiljába vágnak. A San Francisco-i Hungry Ghost már korábban is bátran kalandozott az ambient/ipari zene területén, Sugar Skulls című anyagukon továbbra is ezt teszik. Az Alien Farm albumán új anyagok és régiek újrakevert változatai egyaránt szerepelnek, transz, ritmus és szabadon szálló dallamok minden mennyiségben. Nekünk, magyaroknak azonban, azt hiszem, Wahorn András új produkciója lehet a legérdekesebb - szerencsére a Bahia Kiadó forgalmazásában hazánkban is tetten érhető -, hiszen az utóbbi években Amerikában élő egykori Bizottság-tag ezen a korongon teljesen új arcát tárja elénk. A szaxofon és a basszusgitár jobbára a tokjában pihen, helyette Wahorn a technikába merül alá, hol sikeresen, hol kevésbé, de mindenképpen biztatóan. Csupó tehát ismét lépett egy merészet. S bár ezek az albumok gyenge idegzetűek és a konvekcióktól elrugaszkodni képtelenek számára nem ajánlatosak, könnyen lehet, hogy az idő múlásával még hivatkozási alappá válhatnak. |
