| Csapó Gyula - Külföldi ösztöndíjjal itthon |
| Megjelent: Népszabadság |
| 1996. december 12. csütörtök, 00:00 |
|
Csapó Gyula a Simon Albert, Jeney Zoltán, Sáry László és Vidovszky László által indított Új Zenei Stúdió tagja, mely szellemi közösség a hetvenes években kísérletet tett arra, hogy ablakot nyisson a világra, s erre a tettre - már csak a koncertjeik látogatottságát tekintve is - égető szükség volt az akkori magyar zenei életben. Csapó az első magyar zeneszerző, aki amerikai doktorátussal rendelkezik, 1982-ben három hónapot töltött a párizsi IRCAM-ban, Európa első igazán jelentős komputerzenei kutató központjában, majd 1983-tól a világ legjelentősebb zeneszerzői között számon tartott Morton Feldman tanítványa lett. Ezt követően előbb a montreali McGillen, majd a Princeton egyetemen tanított zeneszerzést és zeneelméletet, jelenleg a kanadai University Of Saskatchewan zenei fakultásának a tagja, s gyakorlatilag meghatározó szerepet tölthet be a zeneelméleti programok megalkotásában és a zeneszerzés módszerét illetően. Szeptember óta pedig külföldi ösztöndíjjal Budapesten próbálja meg befejezni 18 évvel ezelőtt elkezdett „operáját”.
Sajnálattal kell megállapítanom, hogy az úgynevezett rendszerváltás óta a zenei élet centralizáltsága nem sokat oldódott. S benne a Zeneakadémia szerepe továbbra is kizárólagos. Pedig a hetvenes-nyolcvanas években még olyan, egyfajta minőséget képviselő emberek tanítottak ott, mint Kurtág Gyögy, Rados Ferenc vagy a Bartók konzervatóriumban Wágner Rita, akik azóta távozni kényszerültek. Simon Albert belső emigrációba vonult, pedig az általa képviselt színvonal zeneakadémiai jelenléte sokunknak jelentett egyfajta reménysugarat. Miért nincs ma Magyarországon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolának reális alternatívája? Miért van az, hogy Csalog Gábor, a Glenn Gould-színvonalú zongorista szinte kallódik? Ahelyett, hogy a beszűkült monolitikus gondolkodásmód és a gyeplő szorítása lazulni kezdene, a helyzet inkább még tovább konzerválódik.
Lehet, hogy vaskosak, de számomra megdöbbentő szembesülni a helyzettel. Az Őszi Fesztivál keretében megtartott Kurtág szerzői estre például Kanadából jött el egy énekesnő, hogy harminc év után elénekelje Magyarországon a Bornemisza Péter mondásait, amely Kurtág egyik legjelentősebb korai műve, a stílusváltást követő opuszok egyike. És a Magyar Rádió nem talált módot ennek az estnek a rögzítésére. Úgy érzem, sokan nem fogják fel, hogy itt mekkora közösségi tőkéről van szó. És mivel még jelenleg is közintézményeken keresztül bonyolódik a zenei élet finanszírozása és igazgatása, azt sem fogják fel, hogy személyes ízlés ebbe nem fér bele. Úgy is fogalmazhatnék, hogy illegális. Pedig a többféle esztétikai alapállásnak egy intézményen belül nemhogy kizárni kellene egymást, hanem annak integráns részévé kellene válnia. A hazai zenei életnek nagyon jót tenne, ha végre már azok is szerephez juthatnának, akiknek ezt már régen meg kellett volna engedni.
Szerencsére vannak előadók, akik ezt megkockáztatják, s így legalább valamennyire folyamatosan jelen lehetek a hazai zenei életben. Aktatáskányi művem azonban máig nem szólalt meg Magyarországon.
A Collegium Budapest ösztöndíjasa vagyok, egészen jövő év augusztusáig. Ezt az intézményt kevesen ismerik idehaza, pedig ilyen jellegű intézmény csak Princetonban, Berlinben, Dublinban és Budapesten létezik. Pályájukon előrehaladott, nemzetközileg is ismert szakembereket hívnak meg ide, azzal a szándékkal, hogy egy évig a lehető legideálisabb munkafeltételek mellett dolgozhassanak. Erre az ösztöndíjra annak az „operámnak” a tervét nyújtottam be, amelyet már 18 éve kellett volna megírnom, de azóta - az anyagi feltételek miatt - nem sikerült.
Valószínűleg az európai integráció egyik legfontosabb kérdése, hogy itt ilyen jellegű aktivitás legyen. Olyan szellemi műhely ez, ahol a különböző diszciplínák - biológia, fizika, történelem, szociológia - képviselői találkoznak, sokan közülük tágabb régiónk különböző részeiről valók, így ennek az intézménynek a szellemi kisugárzása konkrét és átvitt értelemben vett határokat egyaránt átlép. Nekünk - már csak földrajzi fekvésünknél fogva - ebben a régióban központi szerep juthat. Feltéve, ha képesek vagyunk ezt a szerepet felvállalni.
Nem hagyományos opera lesz, inkább tragédia zenében. Az alapvető és mindenek mögött ott álló csendből indulok ki benne. Ez a háttércsend mindannyiunkban ott van, de a mindennapi élet zaja annyira elnyomja, hogy nem is halljuk. Pedig csak ezáltal hallunk meg bármi mást. A hangok fizikai jelenléte nem feltétlenül „csend”, bár van, amikor csenddé állhat össze. Ez az alapállás gnosztikus eredetű, mert nem tartja a zenét semmilyen módon definiáltnak. Ezen az alapon a zene sokkal tágabb, mintegy antropológiai fogalommá válik, túllépve szűkebb kulturális vagy nemzeti definíciót. Egyszerűen elavultnak tartok minden olyan szemléletet, amely nem a világ összes elképzelhető forrásából táplálkozik, melyek között miért éppen a magyar népzene, a gregorián, az indonéz gamelán vagy a japán gagaku ne lenne felfedezhető? Az, hogy én magyar vagyok, úgyis felszínre fog kerülni a zenémben. Éppen azért mentem el Európából, mert a misszionáriusi attitűd és hozzáállás már tényleg az idegeimre ment. Más kérdés persze, hogy amit Amerikában tapasztaltam, az ugyanennek egy sokkal durvább változata, de ők - talán éppen a kulturálatlanságnak köszönhetően - mégiscsak valamivel nyitottabbak.
Ezt inkább tőlük kérdezd. Mindenesetre nagyon sok külföldi szakembert meglepett, akik szerettek volna a zenémhez hanghordozón is hozzájutni, hogy a Hungaroton semmit sem adott ki. A Zeneműkiadónál legalább két kottám megjelenhetett. Igaz, mára rejtélyes módon kikerültek a katalógusból.
Olyan, mint a középszer előrenyomulása. Ide jutottunk. Egyrészt nem vagyunk képesek bizonyos konfliktusokat békés eszközökkel megoldani, másrészt kritikátlanul elfogadunk hamisnak tűnő érveket, hogy világbéke, meg emberiesség, közben pedig elég, ha Boszniára gondolunk. Megdöbbentő volt látni, ahogy az iraki háború idején az amerikai középosztály milyen könnyedén „ette meg” a hivatalos propaganda érveit, s mennyire természetesnek tartják, hogy a Közel-Keletről jön az olaj. Közben pedig egyáltalán nem gondolkodnak el az alapkérdéseken. Ez egy mindent maga alá gyűrő aggasztó induló, itt kétezer év kultúráját szaggatja ízekre egy militáns gépezet.
A Maja Korálnak nevezett darabomban a hallhatóság felső határán próbálok meg - komputerek segítségével - differenciálható zenei közlést létrehozni. Másik tervem, hogy több száz embertől „hangujjlenyomatokat” gyűjtök be, s létrehozok egy olyan kórust, amely soha nem találkozott. Szeretnék valamilyen módon hozzájárulni az úgynevezett könnyűzene és komolyzene zene kategóriák felszámolásához is. A Limelight Requiem című darabom terve New Yorkban fogant, egy hivatalosan szentségtelenített templomban, ahol tizenéves fiatalok feketére és vérvörösre mázolták a falakat és éjjelente iszonyatos erejű techno zenére élik ki az eksztázis utáni igenis jogos igényüket. (Egy Mozart-szonáta nyílván már nem elég, nekik ennyire erős ingerekre van szükségük ahhoz, hogy egyszerűen életben érezzék magukat.) A darabomban sokféle technozene egyidejű hangzásából előállított hangfüggönyt kívánok létrehozni, s majd három kitűnő magyar rockzenekart szeretnék ennek az ötletnek a megvalósítására felkérni és összekeverni. |
