| Hobo - Meggazdagodni már nem fogunk |
| Megjelent: Népszabadság |
| 1998. április 04. szombat, 00:00 |
|
A Hobo Blues Band két évtizede folyamatosan a színpadon van. Hazai viszonylatban egyedülálló jelenség ez, erre még a nagydíjas túlélő, az Omega sem volt képes. A frontembert, Földes Hobo Lászlót nevezték már prófétának, rockköltőnek, paranoiás őrültnek, az ifjúság megrontójának, gazembernek, lázítónak, ellenzékinek, sőt kommunista fattyúnak is. Azt viszont mindenki elismerte, hogy a blues-zene magyarországi népszerűsítésében elévülhetetlenek az érdemei. Nem törődött stílus- és divatirányzatokkal, makacsul járta a maga útját, ma is ugyanolyan fáradhatatlanul nyomja bluesait, mint az első próbán, 1978 júliusában egy sashalmi szenespincében. És a zenekar a folyamatos tagcserék és válságok ellenére ma is teljességgel üzembiztos. Tizennyolc nagylemez - köztük öt dupla - és megszámlálhatatlanul sok koncert az eddigi mérleg. Az április11-i, Budapest Sportcsarnokbeli jubileumi bulira amúgy lendületből mennek rá.
A Hobo Blues Band karrierje alapvetően egy jóhiszemű tévedésen alapul. Azért élt meg húsz évet, mert húsz évig szolgáltam őt, lemondva számos egyéni tervről és azokról az igényekről, amit a mindenkori zenekarral szemben támaszthattam volna. Ez a húsz év szélsőséges kilengések sorozata, szép és pocsék korszakok egymásutánja. Egyes periódusaiban a zenekari kereteken belül a blues mellett sok mindent - verset, bohóctréfákat, kuplét, színházat, népzenét - meg tudtam a valósítani, más periódusaiban pedig rá kellett jönnöm, mindez nem lehetséges.
A HBB felállása sohasem volt végleges, a mait sem tartom annak. Sosem hittem, hogy ugyanazokkal kell végigjátszanom, akikkel elkezdtem. Úgy gondoltam, a HBB olyan konstrukció, ami fontosabb és több azoknál, akik játszanak benne. Talán ezért működik húsz éve. Miközben időnként elviselhetetlen volt. Azt elviselni, hogy az együttes minden egyes tagja más-más oldalról jött, csak úgy lehet, hogy egymás tudását elviseljük és beépítjük a közös munkába, melynek alapja mindig is kölcsönös szeretet és a zene, valamint a közönség iránti mélységes tisztelet volt.
Erről szó sincs. Mint ahogy arról sem, hogy a jubileumi koncertet a húsz évnek megfelelő periódusokra osztjuk. Olyan dalokat szeretnénk játszani, amelyek természetesek tőlünk, olyan bulit szeretnénk, ahol a zenekar a legtermészetesebb módon jelenik meg. Nem akarunk külön show-t, a lényeg, hogy mindannyian élvezzük. Ha csak rólam szólna a koncert, vélhetően sokkal artisztikusabb estet tartanék, de ez egy zenekar. Mindig is az volt.
Lehet, hogy hiba volt mindig egységben gondolkodni. Lehet, hogy nem kellett volna olyan művészi kompromisszumokba belemennem, amelyek általam nem szeretett lemezekhez, illetve dalokhoz vezettek. A Kocsmaopera vagy a Férfibánat című album számomra valóban kudarcélmény és fájdalom. De említhetném az Esztrádot, sőt, a sokak által legjobbnak tartott Vadászaton is vannak kényszerű megalkuvások. Az 1980-ban megjelent Rózsadomb blues szövegére pedig olyan dallamot erőltettek rá, hogy azt soha életemben nem énekeltem többet el. Ezek mind olyan kompromisszumok, amelyet szólistaként nem kötöttem volna meg. A HBB azonban egyenértékű tagok szövetsége. Erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt.
Csak dalok vannak. Ezek sem feltétlenül a legsikeresebbek. Sosem törekedtem arra, hogy a 16 éves kislányok libidójának vagy a progresszív értelmiségnek vagy a csöveseknek írjak számokat, hanem mindig azt próbáltam megfogalmazni, ami engem foglalkoztatott. Ez vezetett sikerekhez és kudarcokhoz. A Közép-európai Hobo blues, az Oly sokáig voltunk lenn, A bolond levele a kisfiúnak vagy a Másik Magyarország című dalok annak idején rátapintottak arra, ami a levegőben volt, de úgy érzem, az utóbbi években írt Félamerikai vagy a Nem lehet két hazád című dal szintén ráérzett a korszellemre. És persze számos olyan dalunk volt, ami nem. De ez egyáltalán nem baj.
A gimnazista korosztály az, amelyik a leginkább nyitott. És a HBB-re az eddig a húsz év alatt mindig a gondolkozó rész jött el. A techno sem jelent igazán kihívást, attól, hogy acid-partikra járnak a fiatalok, eljönnek a József Attila-esteket, sőt, a HBB-koncertre is. Nemrég mondta nekem valaki, hat éve nem volt HBB-koncerten, család, munka, ilyesmi, de most eljön, mert ő ezen a zenén nőtt fel. Úgy érzem, ez a legnagyobb dolog, amit egy zenésznek el lehet érnie. A régi dalainkra, úgy látszik, a mai fiatalok is rámozdulnak. A Bella Donna, a Torta, az Oly sokáig voltunk lenn, a Kopaszkutya vagy A hetedik a nyolcvanas évek fordulóján a levegőben volt, azokat azonban, akik most ezekre őrjöngenek, igazán nem is érdekli, hogy miről szól. Kicsit nekem is furcsa, hogy szeretik, de szeretik.
Nekem nem a Kopaszkutya filmmel vagy lemezzel volt problémám, hanem azzal, ami ehhez hozzácsapódott. Szomjas György filmjében eljátszottam egy színészi szerepet, majd sokan engem azonosítottak vele. Holott ezeket a szövegeket rendelésre írtam. A HBB-nek ez az egyetlen ilyen jellegű lemeze, a további tizenhét album magától született, nem is erről szól.
A "fekete bárányokat" a mondanivaló és a politikai helyzet hozta össze. A HBB-ben, és a Beatricében ezen túl sok azonosságot vagy rokonságot nem nagyon találok Csak annyiban hasonlítottunk egymáshoz, hogy valamennyien az akkori Magyarországgal álltunk szemben, azt szerettük és abban szerettünk volna élni. Érdekes módon nem is voltunk barátságban, mivel a Beatricénak voltak olyan súgói, akik ellenünk fordították őket. Azt azonban, hogy a HBB túlélte a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóját, elsősorban a Beatricénak köszönhette. Akaratukon kívül is sokat segítettek azzal, hogy az ő balhéik nagyobbak voltak. Lekötötték, valósággal elvonták rólunk a kultúrpolitika és a rendőrség figyelmét.
Tizennyolc éves koromtól, 1963 óta teljesen függetlenül élek tőle. Egymásnak gyökeresen ellentmondó politikai nézeteket vallunk és vallottuk, nekem is, neki is volt ebből nehézsége bőven. Nem tudom, az apám mit csinálhatott, én segítséget soha nem kértem tőle. Sokan mondják persze, hogy nekem miatta könnyebb lehetett, de érdekes mód, a rendszerváltás után csak a Beatricénak és a HBB-nek került elő betiltott nagylemeze. A nyolcvanas évekbeli underground zenekarok közül pedig az Európa Kiadónak és a a Kontroll Csoportnak.
Igen, de nem a progresszív mondanivalójuk miatt, hanem esetleg azért, mert valamilyen formában konkurenciát jeltettek az ügyeletes sztároknak. A Kex, a Syrius vagy a Spions talán az egyedüli kivételek. Müller Péter Sziámi például 1980-ben meghívott engem a második URH-koncertre, a Kassák klubba. Lehet, hogy meglepő, amit mondok: ott volt a Magyar Televízió Módos Péter vezette könnyűzenei műsora, amelybe másoknak - nekünk is - egyszerűen lehetetlen volt bekerülni. A zenekar még egy rock and roll számot sem tudott tisztességesen eljátszani, már meghívták a tévét, hogy letiltassák magukat. Fontosabb volt maga a mítosz, mint amit mondani akarnak. Ennek ellenére számtalan alkalommal segítettem Müllernek, szeretem őket, ez a trükk jó volt, de semmi köze ahhoz, hogy mi maradt fenn. Nem hiszem, hogy a magyarországi rockzene igazán progresszív, tökös szerzőkből és szuggesztív, katartikus személyiségekből álló mozgalom lett volna. Az egész az Illésről, az Omegáról, a Metróról, a Piramisról, Koncz Zsuzsáról, a Bergendyről, a Bikiniről és az Első Emeletről szólt. Cseh Tamás, az Európa Kiadó, a Lokomotív GT vagy a Syrius csak néhány artisztikus kivétel és mint ilyen, epizodista.
A blues mindig is periferikus volt. Mi a hetvenes évek végén olyan szakmába törtünk be, ahol a Bródy János nevével fémjelzett elit ugyanazt csinálta a rock újabb hajtásainak képviselőivel, amit a hagyományos tánczene képviselői tettek a hatvanas évek közepén - velük. Rájöttem, hogy nem lehet kis kompromisszumokat kötni, mert oda juthat az ember, ahová a Hatvanas Évek Nagy Nemzeti Dalnokai, akik ma már Nagydíjas Szocialista Műemlékek és minden alkalommal szóba hozzák néhai lázadásukat, hogy megértést és elnézést kapjanak az új közönségtől és felmenthessék magukat saját gyengeségük bűne alól. A bűnös azonban nem ezen az oldalon áll. Nem az, aki nem bírta a kitiltásokat, aki élni és játszani szeretne, hanem az, aki megszabta a határt és "elültette" a drótsövényt, majd felmászott az őrtoronyba. Erről szól tulajdonképpen a 1984-es Vadászat is.
Amikor húsz évvel ezelőtt belevágtam, sokan mondták, mit akar itt ez az "öregember", akkor kezd el zenélni, amikor mások már abbahagyják. Megint nem azt nézték, amit csinálok, hanem amit gondolnak rólam. Arról nem is beszélve, hogy azok az emberek, akik imádtak, mert egy srác voltam az utcáról, aki megszökött a felső tízezerből, ugyanazok az emberek, amikor a HBB-val kiáltam és sikereim lettek, egyből azt mondták: nekem azért lehet, mert az apám megvéd. Ebben minden benne van erről az országról. De a kérdésre visszatérve, a rock már réges-régen nem csak a fiatalság művészete, szórakozása és szimbóluma. Ha azonban embernek nincsen taktikája, hanem azt csinálja, amit érez, akkor nem lehet baj. Persze nem a siker, hanem az önkifejezés szempontjából. Az ember megpróbál arra reflektálni, ami történik a világban vagy az emberben magában, és hogy a helyzet megváltozik, ebből a szempontból nem számít. Meggazdagodni már nem fogunk, a közönség évről évre picit fogy, de arra bőven elég, hogy érezzük, szükség van arra, mit csinálunk. Az ember egyébként sem azért játszik bluest, hogy lázadjon, hanem azért, mert szereti. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Kopaszkutyából nem lesz szalonna >> - cikk, 2011. október Apák rock and rollja (HBB 30) >> - kritika, 2009. január Hobo: Bolondvadászat >> - interjú, 2008. szeptember Hobo: Vadászat >> - 303 magyar lemeze, 2008 Hobo idegen tollai >> - kritika, 2004. július Hobo: Blues, színház, költészet >> - interjú, 2002. december Hobo: Meggazdagodni már nem fogunk (A HBB 20 évéről) >> - interjú, 1998. április Hobo: Adjatok a kutyáknak húst! >> - interjú, 1998. január Hobo: A vadászat túlélői >> - interjú, 1997. január A 66-os út végén (Hobo Amerika-könyvéről) >> - cikk, 1996. január Hobo: Kerouac nyomában a 66-os úton >> - interjú, 1995. november Hobo: A blues nem nyafogás >> - interjú, 1993. június Bázakerettye és József Attila >> - cikk, 1992. május Révedezések szeánsz után (Hobo Morrison-estjéről) >> - cikk, 1992. december Hobo: Úton lenni boldogság, megérkezni a halál >> - interjú, 1991. október Hobo: Magyarország messzire van >> - interjú, 1991. október |
