| Nagy Feró - A kecske másodállásban kiváló fűnyíró |
| Megjelent: Népszabadság |
| 1998. június 24. szerda, 00:00 |
|
Nem csak a Beatrice húsz évéről
Nem, mindig este szoktam. Éjszaka a gidák kiszopnak mindent belőle, pedig már elég nagyok, reggel kikötöm legelni, délután pedig megfejem. A gidák persze csodálkoznak, miért nincs tej, de reggelre megint lesz. Amit meg én nem látok soha. Tehát, így élünk a gidákkal, felesben.
Világ életemben az volt az álmon, hogy hétvégi telket veszek, építek rá házat. Most van hatszáz négyszögölöm, rajta húsz csirke, tíz kacsa, három kecske, két nyúl meg egy kutya. Aztán ott a hatszor öt méteres krumpliföldem. Sok gond, minden nap másfél-két órát elvisz, de élvezem. Mondják persze: a kecske milyen büdös. Nem büdös, kecskeszaga van.
Egyelőre nem. A csirkék kicsik és igen jó barátságban vagyunk. Az egyikkel annyira összehaverkodtam, hogy mondtam neki: ez szemétség tőled, azért csinálod, hogy ne kerülj a lábasba. Egyedül tejből vagyunk önellátóak. De továbbra sem gazdaságosak. Amikor elhatároztam, hogy kecskét tartok, még nem tudtam, mennyi gond lesz vele. Hogy azt a tejet meg is kell termelni. Nem úgy van, hogy a kecske van, a tej meg jön magától. Ma még sokkal drágábban állítok el egy liter tejet, mint amennyibe a boltba kerül, de istenem. Ne felejtsük, a kecske másodállásban kiváló fűnyíró.
Amikor találkoztam velük, beszélgetés közben sok minden szóba került. Mondtam: csak a szép dolgokra emlékezzünk. Nem érdekes, hogy 1981-ben ki mit mondott, ki mit csinált, miért oszlottunk fel, az a lényeg, hogy életben maradtunk. Ezen a koncerten a Beatrice húsz évét igyekszünk bemutatni, kicsit mosolygósan, vigyorgósan, hogy ezek számunkra nagyon fontos dolgok voltak, de azért ma másként látjuk. A Beatrice működő zenekar, ennek a koncertnek egyetlen varázsa, hogy fellépnek rajta az öregek.
Jobban érdekel, hogy a mostani zenekarommal mit csinálok, mint az, hogy mi volt akkor. Másként értékelem ezt az eltelt húsz éve, mint ahogy azt sokan várnák tőlem. Nem azt mondom, hogy nem vagyok büszke rá, de hogy az, amit tettünk, ma mennyit ér, csak sejtem. Az akkori nemes célok közül sok megkopott, nevetségessé vált, értelmét vesztette. A nagyvárosi farkas című dalunk sajnos ma is aktuális, de ez inkább szomorúsággal tölt el. Amikor 1978-ban kiálltunk, és a saját problémáinkról kezdtük el énekelni, azt hittem, megköszönik nekem. Hogy van egy ember, aki rámutat, hogy mi a probléma. Hogy a szakadt, a csöves és a többi fiatal miért nem találja a helyét a társadalomban. És az elmúlt húsz évben kiderült: esetükben mindegy, hogy a rendszer szocialista vagy kapitalista. Odafenn ugyan volt valami mozgás, de itt lenn a probléma nagyjából ugyanaz maradt. Az szoktam viccesen mondani: az ország nevéből (népköztársaság) még a népet is kivették. Gondolták az új vezetők, jobb a népet kihagyni, nem kell a nagyok dolgába belekeverni, szegény, csak beleszól, szavazni akar, ráadásul butaságokat. Mondjuk, ez egy átmeneti kor. Akkor talán ki lehet bírni.
Nem szeretem összemosni a két zenekart, nincs sok közük egymáshoz. Sokan emlegetik rosszmájúan: a Beatricének volt egy diszkós és egy rockos korszaka. Pedig egyetlen igazi diszkó nótánk volt, a Gyere, kislány, gyere, amit az utóbbi években a különböző tévéállomások olyan nagy szeretettel mutogatnak. Jó kis felvétel, semmi baja, nem szégyenlem, de miért nem mutatnak inkább valami újat?
Nehéz erre válaszolni. A hetvenes évek elején valóban mindent megpróbáltam, hogy beilleszkedjek az akkori struktúrába. Úgy gondoltam, ha valaki tehetséges és szép - mint én -, annak egyenes út vezet a sikerhez. Nem egyik pillanatról a másikra, de évek kemény munkája alatt sztárrá válhat. Ha a Hanglemezgyárnak a Bostoni fojtogatók című nótánk nem kell, akkor a Gyere, kislány, gyere biztos megy. Kiderült, az sem mehet. Vezette ugyan a slágerlistát, de átütő sikert csak a keletnémeteknél értünk el vele. Ha akkor idehaza teret kapunk, előbb-utóbb szétválasztottuk volna a Mónika-féle vonalat és az enyémet. Készítettünk volna egy keverék lemezt, néhány jó slágerrel és rockdallal. Olyan mindent játszó zenekar lettünk volna, nem csak szűk réteghez szóló. Ma is hajlandó vagyok számtalan kompromisszumra, ha kell, elmegyek a végsőkig. De belül nem tudom megtagadni magam. Ha valami olyat végzek, ami nem tetszik, egy darabig megy, de előbb-utóbb visszalopom magam. És ebből mindig probléma lesz.
Igen, minden szempontból teljes törés. Kiderült ugyanis, hogy a kiválasztódás nem az általam elképzelt módon történik. Gondoltam, mostantól ez nem érdekel, a zenész egy presszóban is eljátszik, ahhoz, hogy megvalósítsam saját magam, nem kell feltétlen lemezeket kiadnom. A saját zenémet kell játszani, a saját életemről, a saját problémáimról kell, hogy énekeljek. És akkor az őszinte lesz. Aztán nagyon hamar összejött a közönség. A későbbi Fekete Bárányok közül pedig a Beatrice az egyetlen, amelyiket nem fogadták be egyáltalán a nyolcvanas években.
Persze, mert mi "daráltunk nyulat meg csirkét", Hobo szegény meg csak időnként "vért ivott". Ezeken az újságírói kitalációkon még ma is jókat vigyorgok.
Az igen, de az sem volt előre megtervezett akció. A botrány annak idején inkább abból volt, hogy kijött négy ember, szegeccsel kivert bőrcuccban, pöttyös nyakkendőben, és azt üvöltötték: Támadás, egy, két, három! Mire az összes rendőr kikapta a gumibotot, és elkezdte a rendszert védeni.
Azért oszlott fel! 1981 augusztusában, a zenész szakszervezet által a Hajógyári-szigeten rendezett monstre bulin a Beatrice nem léphetett fel. Ez volt a rendőrség határozott kérése. És a többi zenész ebbe belement. Egyedül maradtuk, így feloszlottunk. De azért ne feledjük, korábban többen is kiálltak mellettünk. 1980-ban Benkő László például az Omega egész nyári turnéját tette kockára azzal, hogy kijelentette: a Beatrice nélkül nem mennek. Ez hihetetlen szép gesztus volt. Attól kezdve fél évig egész jól tudtunk működni. Aztán minden kezdődött elölről.
Ezeknek a daloknak a megjelenése szerintem akkor nem elsősorban Borson múlt. Azután, hogy 1988-ban leültük és megbeszéltük a dolgokat, nagyon jól tudtunk együtt működni. Amikor a rendszerváltás után a Quint megkeresett bennünket, úgy tettünk, mintha rengeteg ajánlatunk lenne. Úgy mentem be a tárgyalásra, hogy nagyon keményen megkérem a zenekar árát. Erre elém tettek egy szerződéstervezetet, amelyben az általam gondolt összeg másfélszerese szerepelt. Köpni-nyelni nem tudtam. Akkoriban egyébként is úgy gondolkodtunk, hogy mostantól ad acta teszünk minden ellentétet. Új világ lett, itt vagyunk tíz millióan, nem szorongathatjuk állandóan egymás torkát. Később kiderült, hogy nem mindenki gondolta így. Akik például addig az én torkomat szorongatták, továbbra is úgy gondolták, hogy jó-jó, a biztonság kedvéért azért a kezüket rajta tartják.
Ha ezt a laktanyaturné nyereségét összehasonlítanád néhány más irányultságú zenekar nyílt és burkolt támogatásaival, egyáltalán nem biztos, hogy nekünk kell szégyenkeznünk. Azt kell mondanom, - sajnos - nem kerestük halálra magunkat. Úgy érzem, ez megint csak a személyem elleni támadás volt. Hogy megint le lehessen rólam írni, hogy "csirkét darálok", erőszakos ember vagyok. Normális körülmények között, ha egy zenész kiáll és elmondja a véleményét, nem kell, hogy az ennyire befolyásolja a pályáját. Ez egészségtelen. Miközben a politikai véleményemet kifejtettem, egy dolgot nem adtam fel: a szabadságomat. Úgy érzem, egész életemben kisebbségi zenét játszottam, hisz a rockzene eleve kisebbségi zene, és ha valaki túlgyőzte magát, nekem automatikusan a kisebbség oldalára kell állni. Nem azért, mert hülye vagyok, hanem belső meggyőződésből.
Ilyen fiatal csapattal még nem játszottam, de úgy érzem - és ezt szerencsére a Metal Hammer kritikusa is így látja -, zeneileg ez a legjobb Beatrice. Sokkal pontosabb, jobban játssza még a régebbi dalokat is. Előre szeretnék tekinteni, és azért kellenek a fiatalok, mert ők még kellőképpen kritikusak. Nagyon ismerik a régi Beatricét, az általam készített két Bikini-lemezt, mellette nagyon ismerik a mai zenéket. És én azt szeretném, hogy a Beatrice folyamatosan megújuljon.
Ha egy fiatal zenekar énekelné, lehet, hogy igaza lenne. Bár én továbbmentem, sőt, többször abba is hagytam, de valahogy nem bírok meglenni a színpad nélkül. Ez sajnos meghatározta a pályámat. Voltak más kecsegtető lehetőségeim, de rájöttem, ha nem mehetek fel a színpadra és nem hülyéskedhetek egy jót, akkor nem ér az egész semmit. Ez olyan, mint a színész élete színház nélkül. Mit tudnának neki ígérni? Államelnöki posztot? Az milyen rossz! Nem lehet közben zenélni!
---------------------- Kapcsolódó anyagok: Nagy Feró - Megmutatjuk Ericnek, milyen a magyar virtus >> - interjú, 2010. április A Beatrice-mítosz >> - cikk, 2008. április Nagy Feró: Nem vagyok én Májkrém Jackson! >> - interjú, 2004. október Nagy Feró - A kecske másodállásban kiváló fűnyíró >> - interjú, 1998. június |
