| Presser Gábor - Ha nincs szponzor, nincs buli |
| Megjelent: Népszabadság |
| 1999. június 25. péntek, 00:00 |
|
Ez a vasárnap a kapcsolat napja, legalábbis így hirdeti a Westel 900, és ebből az alkalomból nagyszabású ingyenes koncertsorozatot rendez Budapesten, a Felvonulási téren. Az est legnagyobb sztárja kétségkívül a hét éve a színpadtól már látványosan elbúcsúzott Lokomotív GT. Presser Gábor és társai a tervek szerint ötven percet játszanak, de lehet, hogy egy kicsit többet.
Ez sem terveztük. Mint ahogy a lemezt sem terveztük. Bementünk a stúdióba, hogy Sándor Pál filmje számára felvegyünk két dalt, majd elkezdtünk "szórakozni", és annyira élveztük az együtt zenélést, hogy nekiláttunk új lemezt csinálni. Az eredeti elképzelések szerint az anyagot öt évre hibernáltuk volna - ha akkor is tetszik még, kiadjuk. A BMG-ben azonban figyelmeztettek: lehet, hogy addigra kiszeretünk belőle. Egy lemez elkészítését csak abbahagyni lehet, befejezni soha.
Amikor tavaly előtt megjelentettük a lemezt, egyáltalán nem terveztünk koncertet. Ez az LGT-fesztivál inkább csak vágy volt, mint konkrét terv. Az elmúlt kilenc hónapban sok felkérést kaptunk, köztük érdekeseket Így keresett meg minket az egyik koncertszervező cég, kérdezte, ha ők e fesztivál tervét beadnák a millenniumi bizottságnak, és kapnak rá támogatást, akkor megcsinálnánk-e. Igent mondtunk rá. Másfél hónappal ezelőtt pedig teljesen váratlanul megkeresett a Westel 900, hogy részt vennénk-e a kapcsolat napi rendezvényükön. Eleinte húzódoztunk, egész életünkre jellemző volt, hogy nem tudtunk gyorsan dönteni, közben a millenniumi bizottság elutasította az LGT-fesztivál pályázatát, a Westel-Nokia duett pedig felajánlotta, ha most fellépünk, jövőre szívesen támogatnák ezt a tervünket. Ez, valljuk be, meglehetősen csábító ajánlat.
Zárásként természetesen LGT-koncertet, előtte pedig több olyan eseményt, ami velünk kapcsolatos. Előadnánk esetleg koncertszerűen a Képzelt riport egy amerikai popfesztivált, belekerülhetne a Próba című balett keresztmetszete, felléphetne az a három-négy zenekar, amelyik rendszeresen játszik LGT-dalokat. De nem szeretném a poénokat előre lelőni, ezek hangsúlyozottan csak tervek, nehogy aztán valaki később számon kérje rajtam.
Igen. Azóta többször elmondtam már: 1992-ben elhamarkodottan mondtunk búcsút. Besokalltunk, elvesztek az illúziók. Azóta azonban megjöttek. Tavaly a dolog hiánya kezdett el fájni. Mi nem egymásra untunk rá akkor, hanem a körülményekre. Ahogy Somló Tomi mondta a filmben: ez a zenekar így teljes, így egy gömb. Amely kívülről többé-kevésbé sima, de amelynek belsejében rengeteg gyűrődés, fájdalom, röhögés, megértés, meg nem értés, egymásnak szorított vállak és széthullás van. Ez mind beleszorult ebbe a gömbbe.
Nem. Ettől izgat. A vasárnapi buli egyszeri és puritán lesz, a show-műsor sosem volt jellemző ránk. Különösen motivál, hogy még egyszer adhatunk ingyenes koncertet, mint ahogy tettük a Tabánban, ami mindig a szívügyünk volt. Semmi extrára nem készülünk, megpróbálunk tisztességesen eljátszani a régi dalokat.
De. Szerencsés, hogy a Westel csak ötven percet kért. Ami persze lehet, hogy kicsit hosszabb lesz. De nem háromórás, mint volt a Nyugatiban. Ezt így fel lehetett mérni, tudtuk, hogy tisztességgel vállalható. Még akkor is, ha ilyen kevés az idő.
Tudomásul kell venni, hogy a világ ilyen. A belső ösztönzés onnantól kezdhet működni, hogy adva van a lehetőség. Ha akarod, mi lehetővé tesszük, mondja a szponzor - és ekkor még szabad a választás. Ha ezt a dilemmát eldönti az ember, onnantól lehet, sőt kell belső ösztönzésre csinálni. Dolgozunk, próbálunk, próbáljuk majd a maximumot nyújtani. A belső ösztönzés azonban önmagában sajnos csak arra jó, hogy a Solti Jancsi pincéjében hatalmasakat örömzenéljünk. Arra nem, hogy kibéreljük mondjuk a Sportcsarnokot.
Ha azt mondom, hogy a Postabank mecénás volt, nem járok messze az igazságtól. Még azt sem kérték, hogy a Nyugati pályaudvarban a koncerteken kinn legyen az emblémájuk. A lemezborítón, a film végén szerepel, akárcsak a vígszínházi jegyek hátulján, és úgy gondolom, ez nem megy túl a jó ízlés határán. Nekik is tudatniuk kell valahogy a nagyközönséggel, hogy milyen rendezvényeket támogatnak. (A Westel 900 sem kért most cserébe semmi extrát, nem kell a sapkájukban telefonálnom a színpadon, egyszerűen csak azt kérték, lépjünk fel az eseményen.) Hogy hol a határ egy ilyen együttműködésben, nem tudom, sosem kértek tőlem olyan, ami nem vállalható. Azt kell mondanom, a Postabank az elmúlt hat évben nyugodtan kérhetett volna többet. Más szponzorok sokkal többet kérnek a támogatásért cserébe.
Sosem kilincseltem. Viszonylag ismert történet: hét éve a Postabanktól egyszerűen felhívtak, mondták, ha tényleg szponzori támogatáson múlik a nyugati pályaudvari LGT-koncert, akkor Princz Gábor elnök-vezérigazgató kérdezteti, hogy csütörtök reggel fél nyolckor tudok-e vele találkozni. Mondtam, fél nyolckor nem. Tizenegy után. Erre mondták, hogy jó, akkor legyen fél tizenkettő. Bementem, és Princz felajánlotta, hogy kizárólagos szponzora lennének a búcsúkoncertnek. Én meg belegyeztem. Így kezdődött. Úgy érzem, sok jó ügyben vettünk részt, azt, hogy a Postabank bennünket szponzorált, persze lehet szeretni vagy nem, lehet helyeselni vagy nem, de mi legalább mindig is vállaltuk. Úgy gondolom, ez így működik az egész világon. Nem olyan rég láttam egy Eric Clapton-koncertet, melyet ugyanúgy a Volkswagen szponzorált, mint tette azt korábban a Rolling Stones-szal vagy a Pink Floyddal. Ha ilyen hatalmas sztárok sem tudnak támogatók nélkül turnét szervezni, ahol ráadásul olyan jegyárak vannak, ami nálunk sok helyen egy gázsival is felér, akkor normális, hogy nekünk sem megy másként. Ráadásul a Westel 900 itt nem az LGT-t szponzorálja, hanem a saját rendezvényére hívott meg - többek között - minket.
Néha magam is úgy érzem, hogy kicsit sok a munkám, de vannak dolgok, amiket nem lehet lemondani, mert számomra nagy kihívást jelentenek, néha meg nagyon nehéz lenne valakit cserbenhagyni. Lehet úgy is nézni, hogy túl sokat csinálok, de megközelíthető onnan is, hogy hány felkérést mondok le. Pontosan azért, hogy amit elvállalok, azt tisztességgel el tudjam végezni. Ameddig nem azzal vádolnak, hogy összecsaptam egy munkát, hogy lehakniztam, vagy hogy azért csináltam, mert nagyon sok pénz volt benne, addig ezek a vélemények nem zavarnak. Színházi munkával magyar zeneszerző sok pénzt még nem keresett, különösen nem Shakespeare-darabokhoz vagy kortárs drámákhoz írt kísérőzenékkel. A lemezekből pedig mindenki tudja, hogy nem mi műfajunkban lehet nagyot kaszálni. Vannak olyan sztereotípiák, amik végigkísérik az embert, ezzel sajnos együtt kell élnem. Azt gondolom, aki az átlagnál többet dolgozik, az nem munkaalkoholista, csak az átlag hozzászokott, hogy kevesebb is elég. Ha kell, a játék kedvéért fogadásból egy óra alatt írok kilenc dalt vagy egy minioperát, de nem ez az én munkamódszerem. Inkább háromszor annyi időt fordítok mindenre, és ellebegek abban, amit csinálok. Addig élvezem, amíg csinálom. Utána már nem veszem elő újra, nem ülök otthon és hallgatom könnyező szemekkel a régi felvételeimet, nem gyűjtöm a lemezeimet, a rólam szóló cikkeket - végzem a dolgom és kész. ------------------------------------ Kapcsolódó anyagok: Presser Gábor - 1 koncert erejéig>> - interjú, 2008. december Presser Gábor - Nagyon tudok szöszmötölni >> - interjú, 2007. december Presser Gábor - Kevés líra, sok rock and roll >> - interjú, 2007. július Dusán - Elég, ha megérint >> - interjú, 2007. június LGT-dalok Amadinda-átiratban >> - cikk, 2002. december |
