A kárpát-medencei folklór kiemelkedő alakja. Az elmúlt ötven évben Erdély különböző részein rögzített népzenei felvételei és egyedülálló balladagyűjteményei tudósok és zenészek körében régóta hivatkozási alap. Hatalmas archívumát a Ceausescu-érában a határon részletekben átcsempészve az MTA Zenetudományi Intézetében helyezte el, csak 1989 decembere után láthatott hozzá gyűjteménye rendszerezéséhez és a hangzó anyag kiadásához. A Kallós-archívum anyagából azóta számtalan kazetta és CD-lemez jelent meg, a legutóbbi március végén a Fonó gondozásában, mely egyben egy sorozat kezdete.

• A napokban került a boltokba a Fonó Recordsszal közösen indított sorozat első darabja, rajta a bonchidai és válaszúti banda hetven perces anyaga. Mennyi kiadatlan felvételt rejt még a Kallós-archívum?

Több száz tekercsnyi anyag gyűlt össze az elmúlt évtizedek alatt, ezek egy része a Hungaroton, illetve saját kiadásomban korábban már megjelent, idén a Fonóval beindítottuk a rendszeres publikálást. A mostani lemezen a bonchidai és válaszúti banda anyaga hallható, szülőfalum és a szomszédos falu, azaz szűkebb környezetem zenéje. Három korábban megjelent kazetta anyagából válogattam össze. A legrégebbi felvételek 1962-ből valók, ideje őket átmenteni, romlik a minősége, demagnetizálódik a szalag, silányabb lesz a hangszín. A következő kiadvány a magyarlónai prímásé lesz, ő volt a legjobb kalotaszegi prímás. Fiatalon meghalt - ment haza részegen, beleesett a patakba, és belefagyott. Egyedül nekem van tőle felvételem.

• Archívumát több évtized alatt részleteiben küldte át Magyarországra és a Magyar Tudományos Akadémián helyezte el. Romániában magáról annak idején nyilván a Securitaté is tudta, hogy rendszeresen gyűjt. Hogyan sikerült mégis kijátszani a hatóságokat?

Arról, hogy ezek a felvételek hogyan kerültek át Magyarországra, nem szeretnék beszélni. Odahaza nem mertem tartani őket, a kivitel látszott az egyetlen lehetséges megoldásnak. Nálunk a néprajzosokat - akárcsak Magyarországon - nacionalistaként könyvelték el, gyűjteni hivatalosan csak különleges engedéllyel lehetett. A gyanús egyéneket folyamatosan figyelték. Jó ideig éltem fakitermelésből, a közvetlen főnökömmel nagyon jóban voltam, ha elmentem egy-egy hétre, senki sem tudta, hol vagyok. Gondolták, fenn kóborolok a havasokban. Én meg elmentem Moldvába gyűjteni. Azért tudtam annyi anyagot összeszedni.

• Milyen technikai felszereléssel dolgozott?

Ha nem volt magnóm, mások segítettek. Egyszer például, amikor Bulgáriában tartottak egy konferenciát, Borsai Ilona ment rá, kapott hozzá kölcsön a minisztériumtól egy magnót. Korábban nem is ismertem, de barátok megüzenték, hogy a vonaton átvehetem tőle. Akkor, azzal az alkalommal nyolcszáz felvételt készítettem vele. Mikor Ilona visszajött, visszaadtam a magnót, ő meg visszavitte, mintha mi sem történt volna. A felvételek többségét azonban egy szalagos Uher-magnóval készítettem, viszonylag jó minőségben, a helyszínen. Funkciókban, lakodalmakban, ünnepeken, otthon a családban felvett népdalok, mondókák, hangszeres népzenék ezek. Mintegy háromszáz szalag, tekercsenként legalább 30-40 dal. A Fonó vállalta a folyamatos publikálást. Nekem nem mindegy, hány CD jelenik belőle - hetvenhárom éves vagyok, nem akarok úgy járni, mint Martin György: ott maradt utána az anyag, és senki nem tudja, mi van rajta.

• Véletlen egybeesés, hogy maga éppen akkor kezdte el a gyűjtést, amikor Lajtha László - Kodály javaslatára - Széken kutatott, melynek eredménye a negyvenes években a ma már legendás Pátria-sorozatban jelent meg?

Teljesen véletlen. Kodályék akkoriban nem tudták, hogy azon a területen mi van, csak utalásokat olvastak róla Bartók tanulmányaiban. Például azt, hogy a régi magyar verbunkos zenét a mezőségi románoknál kell keresni. Aztán valóban Bonchidáról került elő Rákóczi ritka magyarja, Székről pedig Rákóczi keservese.

• Mégis, minek a hatására tette fel a népzenére az életét?

Református kollégista voltam Kolozsvárott, a nevelő tanárunk szombat esténként fürdés után rendszeresen meséket, mondákat olvasott nekünk. Ő mutatott nekünk először felvételeket a Pátria-sorozatból. Aztán egyszer, amikor énekelni kellett, engem választottak előénekesnek. Azt hittem, amit én tudok, mindenki ismeri. Kiderült, hogy nem így van. Nagy Géza bácsitól azt a feladatot kaptam, hogy vakáció alatt írjak össze mindent, amit a faluban tanultam. Nem volt nehéz, nálunk otthon minden gyereknek van egy kis füzete, melybe beleírta a számára kedves dalokat, verseket, mondókákat. Majd a könyvtárban a kezembe került Domokos Pál Péternek a moldvai magyarságról szóló könyve. Elmentem a helyszínre, évekig ott éltem, attól kezdve rendszeresen gyűjtöttem. Eleinte ösztönösen, később aztán tudatosan tettem ezt, a zeneművészeti főiskolán megtanultam le is jegyezni a dallamokat. Diáktársaimmal Türébe, Magyarszovátra, Vajdakamarásra és Visára járogattunk akkoriban. Volt, hogy negyven kilométert mentünk szekéren, tizennyolc kilométert gyalog, hogy elérjünk egy-egy települést.

• A népdalokra vagy inkább a hangszeres népzenére helyezte a hangsúlyt?

Kezdetben inkább a vokális zenére, később Martin György, illetve Kodály - utóbbitól magnót is kaptam ajándékba - hívták fel a figyelmem a hangszeres népzenére. Hogy egész táncszviteket vegyek fel, ne csak dalokat.

• Az elmúlt öt évtized alatt mennyit változott ez a zene?

Amikor Bartókék a század elején gyűjtöttek, elharangozták a régi stílus halálát. Pedig a hagyomány ma is él. Talán azzal magyarázható, hogy a gyerekeket mindig a nagyszülők nevelik, így nem a szülőktől, hanem közvetlenül a nagyszülőktől veszik át a hagyományokat. Nem csak Erdélyben él tovább a régi stílus, itt, Magyarországon is sok mindent lehetne még gyűjteni. A mostani kiadványban van egy kép, rajta anya és lánya. Az asszonytól harminc évvel ezelőtt gyűjtöttem, húsz éves volt akkor. A korabeli technikai körülmények és az időközben bekövetkezett minőségromlás miatt nem tudtuk használni a régi felvételek, nagy örömömre azonban a lánya ma mindazt tudja, amit az anyja akkor tudott.

• Túl a hetvenen még mindig aktívan gyűjt?

Egyre kevesebbet. Az utolsó nagyobb lélegzetű gyűjtőúton 1993-ban voltam Moldvában Domokos Máriával, Domokos Pál Péter lányával. Érdekes, hogy azon a területen mennyire fennmaradtak a latin nyelvű gregoriánok. Ennek oka az, hogy amikor a múlt század végén megalakult a püspökség Iasi-ban, annak vezetője, az olasz Kamilló püspök rendeletben adta ki, hogy Moldvában csak román és latin nyelvű misét lehet tartani. Azért persze magyar nyelvű egyházi énekek is akadtak, mivel nem volt elég pap, a leányegyházakban kántorok vezették a virrasztókat, vecsernyéket, hajnali miséket, és ők magyarul énekeltek. Nem olyan régen - évekkel Ceausescu-ék bukása után - tiltotta ezt meg nekik a katolikus egyház. Úgy látszik, náluk ez a demokrácia.

• Hét évvel ezelőtt hozta létre a Kallós Zoltán Alapítványt, mely számos hagyományőrző tevékenység szervezője és támogatója, emellett a moldvai csángók ügyének talán legfőbb támogatója. Mennyire sikerül megvalósítani a terveit?

Gyerekkori vágyam, Válaszúton egy tájmúzeum nemrég megvalósul. Családom 1933-ban Bánffy Györgytől vette ezt a villát, a második világháború után államosították, Ceausescu bukása után visszakaptuk, majd átírattam az alapítvány nevére. Egyelőre két mezőségi szobát rendeztünk be benne, a Kossuth-díjra kapott pénzt is beletettem, ha kapunk támogatást, folytatjuk tovább. Az első tábor visszhangjától féltem, de szerencsére ma már a falubeliek is várják a folytatást. Románoknál, cigányoknál is helyezünk el vendégeket, helyi táncokat tanítunk, románt is, magyart is. Gyerekeknek egész nyáron, hetes váltásokban van tábor. Közelebbi terveim - a Kallós-archívum folyamatos publikálása mellett - egyik adatközlőmről írt monográfiám kiadása, illetve egy másik adatközlőm sámánisztikus elemekkel teli meséinek megjelentetése.

• Az elmúlt húsz évben nem készült olyan tudományos népzenei kiadvány, ahol a neve, valamelyik felvétele ne szerepelt volna. Sokan vannak, akik nem jó szemmel nézik ezt.

Sosem tolakodtam más területére. Moldva, Gyimes, Mezőség és Kalotaszeg magyar népzenéje - ez az én világom. Cigányt is, románt is gyűjtöttem, de csak módjával. Mindig a minőségre törekedtem, akármit nem vettem fel, ezért van az, hogy gyakorlatilag a teljes archívumom kiadásra érdemes. Tudom, sok az irigyem, szűk szakma ez, így kikerülhetetlen. Amikor például leadtam a Balladák könyvének anyagát, az egyik ismert hazai néprajzos meg akarta akadályozni a kiadását. Kallós, az az analfabéta? - mondta. Közben meg tőlem kért szövegmagyarázatokat. Az irigyeimnek csak annyit szoktam mondani, majd ha leteszik az asztalra azt, amit én tettem, akkor jártassák a szájukat.

• A folyamatos zaklatások időszakában sosem gondolt arra, hogy inkább Magyarországon telepedjen le?

Amikor egyszer behivattak a szekusok, és kérdezték, nem maradok-e kint, nekik is azt válaszoltam: lenne rá okom, mégsem megyek el. Ha a magyaroknak mindenképpen el kell hagyni a szülőföldem, én leszek a utolsó közöttük. Tíz évig egyébként sehova nem kaptam útlevelet. 1978-ban, Martin György temetésére jöhettem át először, a magyar belügyminisztérium kérésére kaptam 15 napot. Aztán, később, ahogy lehetett, behoztam a lemaradás: volt, hogy hat hónapot töltöttem Magyarországon. Abban az időben három hónap után engedélyt kellett kérni otthonról. Kértem, de nem jött válasz. A románok talán remélték, hogy itt maradok. Amikor három hónap múlva sem jött válasz, bementem a budapesti román nagykövetségre, és közöltem, hazamegyek. Annak ellenére, hogy több alkalommal is próbáltak provokálni. Egyszer, mikor hazamentem, telefonáltak az itteni követségről, hogy szeretnének hazaküldeni velem egy kis gyógyszert. Ki tudja, mit akartak vele? Úgysem vittem volna el. Vagy odahaza jöttek hozzám, adjak nekik forintot. Mondták, megjelent a könyvem, kaptam érte pénzt, biztos tudok adni. Mondtam, én mindent átutaltam hivatalosan. Egyszer, amikor azt hitték, Moldvában vagyok, behivatták szüleimet és a szomszédokat a rendőrségre kihallgatásra. Majd egyszer csak megszólalt a csengő, és jött a körzeti megbízott. Maga itthon? - lepődött meg. Túlsó oldalon állt a szeku kocsija, nyílván valamit be akartak szerelni.

• Sokan mondják, a Ceausescu-éra izoláltsága paradox módon a hagyományos továbbéléséhez, megőrződéséhez vezetett a magyar nyelvterületeken.

Moldvában ez nem igaz. Ott tilos volt magyarul beszélni. A hetvenes években gyűjtöttem Bogdánfalván, akkoriban kezdték "rádiósítani" a falvakat arrafelé. A falu közepén felállították a rádiós központot, hangszórókat vezettek be környező házakhoz, ahol éjjel-nappal a bukaresti adó szólt. És bizony a fiatalok ott egy idő után inkább arra figyeltek, és nem énekeltek magyarul. A falu központjától távolabb élők viszont ugyanúgy éltek, ahogy az öregektől megtanulták. Többek között hagyományos párosító dalok, szerelmi dalok, balladák énekeltek. Sok helyen igazán közösségi élet sem volt. A vegyes lakosságú falvakban a hatóságok nem engedték a külön táncot, csak lakodalmakban lehetett magyarul énekelni. A zenészeknek meg elő volt írva, hogy mennyi románt és mennyi magyar népzenét játszhattak a lakodalomban.

• A két nép zenéjét azért sok helyen nem volt könnyű elválasztani.

Igen, különösen a Mezőségen, ahogy a két nép tánca között sincs nagyon nagy különbség. Az ottani román táncdialektus alapjaiban különbözik a havasalfölditől. Míg a Kárpátokon túl még a lánctáncok dominálnak, a mezőségi románok között - magyar hatásra - már a páros táncok. A szülőfalumban még a viselet is majdnem ugyanaz, csak néhány apróbb dologban - az ingek szabása, a szoknya hossza, a varrottasok - van eltérés, meg hát a viselet színvilága kicsit más. Az erdélyi parasztzene talán azért olyan szép, mert sok hatás érte az évszázadok során. Minél nagyobb az idegen hatás egy adott kultúrára, annál inkább kidomborodik a nemzeti jelleg. Nem véletlen, hogy ezen a területen a legszebb a magyar, a román, sőt a szász zene, tánc, viselet.

• A határok kinyílása nem hatott túlságosan bomlasztóan erre a világra?

Egyesek azzal érvelnek, hogy mindez csak utánzás. Persze, hogy az. A gyerek is úgy tanul meg beszélni, hogy utánozza a szüleit, nagyszüleit. A népdalt is utánozza, megtanulja a hajlításokat, a stílust. Akkor ne beszéljünk magyarul sem, mert az is utánzás. Az anyanyelvhez szorosan kellene kapcsolódni a magyar zenei anyanyelvnek, és annak folytatása a magyar tánc- és mozgáskultúra. Magyarországon egy bizonyos réteg azt próbálja ránk erőszakolni, hogy a magyar népdal idejét múlta. Primitív, múzeumba való kacat. Kérdem én, hogyan lehet az a zene idejét múlt, amelyik még mindig érzelmeket ébreszt az emberekben. A magyar népdalban az élet minden mozzanatára - szerelemre, csalódásra, halálra - találunk példát. És egyformán szól mindenkihez. Nem titkol el se örömet, se bánatot. Egyaránt beszél a bőségről és a szorongató szükségről. És a mindenkori társadalomnak a legőszintébb tükörképét adja.