| Téli Márta - Manapság inkább mosolyog |
| Megjelent: Népszabadság |
| 1999. január 16. szombat, 00:00 |
|
Az egyetlen magyar jazzénekesnő, aki elvégezte a világ első számú jazzzakadémiáját. A bostoni Berklee College Of Music-on az éneklés mellett hangszerelést, zeneszerzést, zeneelméletet és instrumentális improvizációt tanult. Magyarország azonban nem az a hely, ahol a jazzénekesnők jazzből élni tudnak: Téli Márta már 1992-es hazatérése után populáris lemezben is gondolkodott. A hazai kiadók mégis rendre elutasították, eddigi albumai mind szerzői kiadásban jelent meg, a legújabb, Smiling (Mosolygás) címmel néhány hete a boltokban.
Mindkettőnek. És ha azt kérdeznéd, inkább pop- vagy jazzénekesnő vagyok-e, arra is azt válaszolnám: mindkettő. Igaz, idehaza se a színész-, se a pop-, se a jazzlexikonban nem említenek, Magyarországon ebben az értelemben nincs nyomom. A Berklee akadémia névlistáján azonban szerepelek. Egész életemben valahogy úgy alakult, hogy mindig félúton voltam. A nyolcvanas években egyszerre végeztem el a színművészeti főiskolát és a jazzkonzervatóriumot. Reggel siettem a főiskolára, délelőtt átrohantam a konziba, majd délután ismét vissza a színművészetire. Mindenhol én voltam a kedves idegen, ami nem volt igazán baj, mert amikorra az egyik helyből elegem lett, már a másik helyen voltam.
Azért amikor tehettem, feljártam Pestre énekelni, Süle Lászlóval például rendszeresen koncerteztem a fővárosi klubokban.
A rendezők nem tudtak igazán mit kezdeni velem. Sosem játszottam rutinból, állandóan kérdéseim voltak, érdekelt, hogy mit szeretne a rendező, és ezt ők zaklatásnak vették. Jó színész, mondták rólam Szolnokon, de kezelhetetlen. Így, bár játszhattam főszerepeket, a nyolcvanas évek közepén elváltak útjaink. Rövid közjáték után a budapesti József Attila Színházban kötöttem ki, ott viszont számomra csupán statisztaszerepek jutottak, és ezt méltatlannak éreztem. Amikor ösztöndíjat kaptam a bostoni Berklee College Of Musicba, mégis két évig gondolkodtam, hogy elmenjek-e.
Amerika nekem nagyon messze volt! Magyarországhoz kötött minden. Visszatekintve azonban azt mondom, sorsszerű volt, hogy itthon a helyzetem annyira rossz legyen, hogy eldöntsem: na jó, akkor inkább elmegyek.
Nem tartom cinikusnak magam, az életet egyfajta útként fogom fel, amit be kell járni és kész. Az már csak a megközelítésen múlik, hogy az ember mindenáron meg akarja-e ítélni, hogy valami az út mentén jó vagy rossz, vagy elfogadja, hogy tőle függ az, hogy milyennek látja az életet. Nagyon sokat változtam és változom, ráadásul sikerült ilyennek elfogadnom magamat.
Igen, mindent tanultam, ami érdekelt, az éneklés mellett zeneszerzést, hangszerelést, hangszeres improvizációt. A szemeszterek során folyamatosan kellett koncerteket adnunk, de a kötelező fellépéseken túl továbbiakat nem vállaltam, úgy gondoltam, még nem vagyok elég jó. Még akkor sem, ha a bostoni kábeltévé csatorna hatrészes sorozatban adta le a koncertfelvételeimet. A Berkleeben az volt a legjobb, hogy ott valóban élni lehetett a jazzt.
Dehogynem. Nem is egyszer. Amikor 1991 szilveszter éjszakáján átköltöztem New Yorkba, meghívtak az egyik híres színészstúdióba, kerestek ügynökök is, de mire felléptem volna, már nem voltam ott. 1992 augusztusában ugyanis családi okok miatt hazajöttem, egy ideig a Merlinben és a Vidám Színpadon játszottam vendégként, aztán inkább az éneklést választottam. Eltávolodva a színpadtól ma nem is tudnám, hogy melyik színtársulathoz csatlakoznék szívesen, igaz, nem is hívnak. Mégsem gondolom, hogy pályámnak ez a vonulata elvesztegetett idő lett volna, abban sem vagyok biztos, hogy egyszer majd nem térek vissza. Amit az ember egyszer megtesz, megteszi másodszor is - e sokat idézett mondás jó értelemben is igaz.
Ha az élet úgy hozza, nem tétovázom. New Yorkban a színészet mellett esténként jazzklubokba jártam, ha tehettem, beugrottam énekelni, de mire az első önálló koncertemet meghirdették, már szintén máshol voltam.
Nem volt rám igény. Körbejártam a hazai kiadókat, de amikor mondtam, hogy jazzlemezt szeretnék, csak a rázták a fejüket. Mondták, énekeljek inkább popzenét. Felkértem hát néhány szerzőt, köztük Lerch István, írjanak nekem dalokat, a kész produkcióval azonban megint nem voltak elégedettek. Túl igényes, érveltek, próbálkozzam inkább a rappeléssel. Ha még szőkére is festem a hajam, még a karrierem is beindulhat. Köszöntem szépen.
Azért előtte magánkiadásban még megjelentettem egy jazzlemezt. A Merlin Színházban 1992 telén happening-koncertet szerveztem, kifejezetten azzal a szándékkal, hogy a meghívott üzletemberek között támogatókat keressek. Muzsikustársaim - többek között Szakcsi Lakatos Béla, Lerch István, Horváth Kornél, Berkes Balázs - ingyen játszottak. Úgy látszik, nem tehettünk rossz benyomást az egybegyűltekre, mert másnap felhívott az egyik cég vezetője, mondta, dolgozzunk együtt. Így született meg a Quiet motion című, standardokat tartalmazó lemezem. Aztán évekig semmi, 1996 végén pedig olyan mélypontra jutottam, hogy el kellett döntenem, hogy mihez kezdjek. Kimentem egy hónapra New Yorkba, hogy jobban rálássak magamra. Abba akartam hagyni az éneklést, de megint csak sorsszerűen találkoztam két neves amerikai producerrel, akik meggyőztek, folytassam. Őket éppen az a Lerch-dal ragadta meg, amelyet korábban a magyar kiadók visszadobtak, és 1997 szeptemberében elindulhattak a felvételek. Ebből született meg a Változó kék című poplemez.
Én mindent megtettem, amit lehetett. Az angol nyelvű változatával továbbra is foglalkozom. Nemrég megkeresett egy angol üzletember, hogy szeretné a lemezeimet világszerte terjeszteni. Ha igazán őszinte akarok lenni, már jó ideje nem magyar kiadókra számítok. Idehaza felkerestem mindegyiket, de nem jött össze semmi. Végső soron nekem a közönség a fontos, nem a kiadók.
Mindig olyan lemezt készítek, amilyen hangulatban a felvételek idején vagyok. A dalokat is úgy választom, hogy tükrözzék akkori önmagamat. Manapság, úgy látszik, inkább mosolygok. Néhány hónappal ezelőtt megkeresett egy szállítmányozási cég, szerettek volna tőlem egy lemezt, amelyet karácsonykor az üzletfeleiknek ajándékba adhatnának. Egyetlen feltételük volt, hogy jazzt énekeljek rajta. Annyi példányt rendeltek belőle, hogy abból anyagilag már el lehetett indulni. Ez az első nem veszteséges lemezem, az első alkalom, ahol megfizetik, hogy énekelek, szervezek. Remélem, mostantól ez lesz a tendencia.
Az alaphangvétel mindenképp jazzes. Van néhány popzenei átdolgozás, közülük Cindy Lauper Time After Time című dalát elsőként Miles Davistől hallottam. Az All In Love Is Fair című Stevie Wonder-szerzeményre a jazz-standardok gyűjteményében, Real Bookban bukkantam rá, kottában olvasva nagyon megtetszett, azóta sem hallottam, hogyan is szól eredetiben. A lemez felvételénél nem volt bennem semmi drukk, bizonyítási vágy. Nagyon tudtam, hogy mit akarok, jobban irányítottam a zenekart, amint azt egyébként szeretem. Elvártam volna magamtól, hogy ennél a lemeznél jobban izguljak. De talán ezért is lett könnyedebb. A közönségtől máris sok visszajelzést kaptam, mintha azt jeleznék, hogy jó irányba haladok. Úgy érzem, a hosszabb út is rövidebb, ha a megfelelő irányba vezet. Inkább többet, de előre, mintsem rövidebb úton járni, de közben időnként visszalépni.
Valahogy mindig úgy alakult, hogy csak azzal foglalkoztam, amit szerettem. Anyagilag valószínűleg ezért vesztek ennyit. Lassan négy éve van saját színházi ügynökségem, szereplőkre, stílusra, alkalomra keresek darabot a színházaknak, és le is fordítom a művet. Amikor tíz éve belekezdtem Neil Simon Tiszta Amerika című művének olvasásába, a felénél tudtam, ezt a darabot le kell fordítanom magyarra. Azóta ezt más darabokkal is megtettem. Főként a Víg és a Madách Színházzal dolgozom együtt, például az Örömszülők, a Csillagok Buffalóban, az Apácák vagy a Sylvia - mind az ügynökségem kezdeményezésére vagy fordításomban került a színpadra. Sajnos azonban az elmúlt fél évben olyan tisztességtelen akciók értek ezen a területen, hogy úgy döntöttem, a színházi ügynökösködéssel egy ideig nem foglalkozom. Végül is nem erről szól az életem. Ha meghatározó lenne számomra, nyilván harcolnék a jogaimért, de úgy érzem, ha valamit nem örömmel teszek, akkor nem éri meg.
Igen. Három éve klasszikus koncertsorozatot szerettem volna, nem akartam se a blues, se a rockzene felé elhajlani. Olyan zenei helyet, illetve helyzetet szerettem volna megteremteni, ahol énekesként is jól érzem magam. Az elsőn ugyan felléptem, de az ügynek éppen ez a személyes része veszett el. Nekem egy ilyen ünnep nem az intrikákról és áskálódásokról, hanem az előadásokról szól. Arra az estére olyan kiváló előadókat sikerült elhívni, mint Mike Stern, Bob Berg vagy Trilok Gurtu. Ezt a típusú eseményt szerettem volna évről évre megismételni, idővel két-három naposra kibővíteni. Az elmúlt két alkalom azonban több szempontból is sikertelen volt számomra, hadd ne részletezzem, miért, a lényege: többeknek sikerült elérniük, hogy ma már ez sem okoz örömet nekem.
Amikor Amerikában éltem, sokat ittam ilyen jó minőségű kávét, amelyet szerintem itthon is érdemes megismertetni az emberekkel. Felkerestem a legjelentősebb amerikai céget, meg is kaptam a kizárólagos terjesztői jogokat, két vállalkozó kedvű ismerősömmel a Budagyöngyében nyitottunk egy üzletet. Tízféle szemes kávét árultunk, közte vanília-mogyoró, amaretto és málna-mandula ízesítésűt. A szervezés és az indulás még izgalommal töltött el, de kiderült, hogy túl sok időmet viszi el. Hamarosan be is kellett zárni a boltot.
Ez is csak megközelítés dolga. Erkölcsileg, művészileg általában sikerem van, anyagilag szinte sohasem. Valószínűleg azért, mert nem arra koncentrálok. Lehet, hogy nagyképűen hangzik, de azt hiszem, ha a pénzre összpontosítanék, akkor üzletileg is sikeres lennék. Az életemben most először kezdődött el olyan időszak, amikor csak egyetlen feladatra, az éneklésre vállalkozom. Ez az elengedés esztendeje, és ezért egyáltalán nem vagyok szomorú. Hagyom, hogy leváljanak rólam a régebbi ügyek. Nem tudom pontosan, hogyan folytatom. Ez a bizonytalanság bizonyossága, amit még meg kell szoknom.
--------------------------- Téli Márta - Manapság inkább mosolyog >> - interjú, 1999. január Márta változó kékje >> - cikk, 1998. április Három nő, jazzben >> - cikk, 1997. december |
