| Tolcsvay László - Felhangosítottam a Nemzeti dalt |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1992. március 14. szombat, 00:00 |
|
Március 15-e 1848 óta az ifjúság ünnepe. Bár azóta sokan, sokféleképpen próbálták torzítani félremagyarázni, kisajátítani, az állami megemlékezések gyakran üres külsőségei mögött az emberek szívében mindig is az maradt, ami. A tavasz, a zsongás, az újrakezdés, a szabadság tiszta, nyíltszívű ünnepe. Nem véletlen, hogy a pártállam nem szerette. Nem is olyan régen ezen a napon még kutyás rendőrök lepték el a várost, minden lépésen igazoltattak, a túl nagy méretű kokárdákat és az esetleges Kossuth-cím ereket letépték, a csoportosulásokat szétoszlatták, és a televízió élő közvetítéseiben is gondosan lekeverték a disszonáns külső hangokat. Voltak persze a hatalom számára meleg helyzetek. Az egyik legemlékezetesebb 1973-ban történt, amikor Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján a Nemzeti Múzeumnál olyan „tervbe nem vett” események zajlottak, melyeknek következtében nemcsak a fotósokat de a hivatásos újságírókat sem engedték a „tett” színhelyére.
Már a hatvanas évek végétől lehetett érezni, hogy a márciusok forró hangulatúak - emlékezik vissza Tolcsvay László, az események egyik résztvevője. - Amikor 1969-ben az Illés zenekarral turnéztunk, Pécsett például előre készült a rendőrség. Garázdaság címén bevittek a kapitányságra, holott nem mi voltunk a garázdák, hanem az az önkéntes rendőr, aki megvert minket az utcán. Az eset sokáig kirakatpernek számított a hazai sajtóban. Szaki László írt egy becsületsértéssel felérő cikket rólunk. Attól kezdve a hatóságok igyekeztek lehetetlenné tenni fellépéseinket, de mivel ezt nem mindig lehetett, megpróbáltak a KISZ és más csatlósok felöl megkörnyékezni. Hátha rosszul állunk anyagilag, s esetleg lemezfelvételi lehetőséggel vagy más maszlaggal megszelídíthetnek. 1973-ban azt találták ki, hogy a Petőfi-év kapcsán mindenki zenésítsen meg Petőfi-verseket. Nem mintha addig ezzel nem foglalkoztunk volna, de tőlük ez extra kívánságnak számított. Behívtak az ORI-ba, hogy van ez a lehetőség, a dalokat előadják márciusban, az egészről lemez készül.
Nem voltunk jóban a lemezgyárral, ezek a felvételek is csak bizonyos kompromisszumok árán mentek át. Például szerepeltetnünk kellett rajtuk a három népszerű énekesnőt, Koncz Zsuzsát, Zalatnay Saroltát és Kovács Katit. Velük egyébként semmi bajunk, csak ha az ember zenekarként szeretne befutni, akkor nem kellenek ilyen mellékszereplők. A egyetlen kiadott nagylemezünket sem nagyon lehetett kapni, nem is igazán írtak róla. Pedig a rádió évekig játszotta róla a számokat. Úgy, hogy a daloknak csak az egyik fele szólt. Akik átmásolták a szalagot, a sztereónak csak az egyik felét dugták be! Ezek után valóban igen csábítónak hatott, hogy lemezen szerepelhetünk.
Szabadon választhattunk. Amikor leültem a zongorához, automatikusan a Nemzeti Dalt kezdtem játszani. Gyakorlatilag két óra alatt kész lettem vele. Megmutattam Bélának, akinek tetszett, de megjegyezte, nem biztos, hogy jó, ha a refrének csak minden második versszak után térnek vissza. Zeneileg azonban így jött ki. Egy hét múlva aztán az ORI-ban előadtuk a számot. Falfehér arcokat láttam. Tudod, szándékosan jó magasra írtam a szólamot, hogy keményen lehessen énekelni. Éreztem, remek dal lett, jól elkaptuk a lényeget. Valami történt. Az ORI akkori igazgatója utána félrehívott, s közölte, hogy bár tehetséges vagyok, csapnivaló, amit csináltam, felejtsem el. A lemezfelvételből nem lett semmi, a Petőfi-ünnepségekből is kimaradtunk. Még azon a héten szombaton azonban előadtuk a dalt a Várklubban, s kétszer vagy háromszor egymás után kellett eljátszanunk, mert egyszerűen nem engedtek le bennünket a színpadról. Akkor és ott tudatosodott bennem, hogy mit tettem. Örültem, és valamiféle elégtételt éreztem a korábbi sérelmekért.
Amikor 1973 végén a Hess András téren a búcsúkoncertünket tartottuk, kismagnóval sokan felvették a műsort. Aznap este természetesen eljátszottuk a Nemzeti dalt is. A kazetták aztán elindultak a maguk útján, az Amerika Hangjától kezdve a SZER-ig mindenhol hallható volt. S bár nem játszottuk a dalt, sokan telefonon megkerestek, kérték a kottáját, hogy ilyen-olyan ünnepségeken elénekelhessék. Amikor 1979-ben a Fonográffal Erdélyben turnéztunk, a román hatóságok mindjárt azzal kezdték, hogy a Nemzeti dalt nem adhatjuk elő. Ennek fejében azonban a Miért hagytuk, hogy így legyen című számot eljátszhattuk. S egyébként is, Erdélyben a Jöjj, kedvesem egészen mást jelent. A „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink, s lesznek még szép napjaink” sort ott egészen másképp értik, mint idehaza.
Nem, csak akkor, amikor a Koncertre ismét összeállt a régi Tolcsvay zenekar. Megint úgy nézett ki, hogy lemezen nem jelenhet meg. A csata végül valahol felsőbb szinteken dőlt el, de olyannyira bizonytalan volt a dolog, hogy Koncz András, a borítót tervező grafikus - mivel az utolsó pillanatban bólintottak rá - a kapkodásban szerzőként Petőfi helyett véletlenül Bródyt írta rá. A sors fintora, hogy annak a Hungarotonnak, amely korábban úgy ellenezte az egészet, most bele kellett tenni a tasakba egy mellékletet, hogy „természetesen mi is tudjuk, hogy a Talpra magyart (sic!) Petőfi Sándor írta”. Zavarukban még a címét is elszúrták! Ebből is világosan látható, hogy mi volt az, ami elsősorban irritálta őket a dalban. Ettől kezdve aztán a dal élni kezdte a saját életét, s a legváltozatosabb előadók - például Laár András - is műsorukra tűzték.
Nem láttam értelmét, hogy másik húsz verset megzenésítsek. Addig amúgy sem akartam részt venni az egész állami cirkuszban, amíg nem tisztázott: március 15-e forradalmi ifjúsági nap, vagy az 1848-as forradalom emlékének ünnepe. Nem véletlen, hogy a tavasznak ez az a pillanata, amikor az emberek úgy érzik magukat hazafiasnak, ahogy kell. Nem erőszakosan, nem felsőbb-rendűen, nem másokon uralkodni akaróan, hanem perspektivikusan és harmonikusan. A hetvenes-nyolcvanas évekbeli megmozdulások mindig azt szerették volna leszögezni, hogy erre a napra nem lehet mást ráhúzni. Nem lesz március 21-e vagy április 4-e. Ez mindig március 15-e fog maradni. És az is maradt. Ugyanolyan tiszta, mint Petőfi költeményei. Ezért nem vállaltam hál akkor el, de annak nem tudtam gátat szabni, hogy a Nemzeti dalt felhasználják.
Dehogynem. Dühös voltam, mert azt feltételeztem, hogyha valaki belepiszkál, azt tisztelettel teszi. Nem így történt. Pedig ez a dal éppen azért lassabb tempójú, amiért a magyar lélek melankolikus. Még ha harcias, akkor is az. Amióta azonban a Dísz téren vagy Szentendrén Bélával rendszeresen játsszuk, amióta március 15-én csak a magyar zászló lobog és amióta tényleg arról szól, amiről szólnia kell, azóta úgy érzem, a Nemzeti dal ismét kipucolódott, és az őt megillető helyre került
Miután Petőfi sem írt másik ilyen verset, nekem is nehéz lenne megismételni. Egyébként sem szándékozom. Nem kívánok „hazafias dalokat író ember” lenni. Nem akarok neveket említeni, de számos esetben bebizonyosodott, ezt nem lehet programszerűen csinálni. Egyébként is meggyőződésem, hogy ezt a dalt Petőfi írta, én csak felhangosítottam. Hogy ne csak el legyen szavalva szépen, nyakkendőben, hanem olyan környezetbe kerüljön, ahová való. |
