| Simon Géza Gábor - Meddig jazz a jazz? |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1992. március 21. szombat, 00:00 |
|
Simon Géza Gábor sosem tartozott a könnyű esetek közé. A jazzzene bűvöletében eltöltött huszonhét év bizony nem volt zökkenőmentes számára, sokszor kényszerült kisebb-nagyobb vargabetűkre. A szakma egy része elismerte a magyar jazztörténet területén végzett kutatásait, mások azonban szakmai alkalmasságát is kétségbe vonták, hiszen „ez az ember semmilyen hangszeren nem játszik”. A kétkedések és akadályoztatások ellenére Simon Géza Gábor - néhány kollégája kitartó és áldozatos munkájának segítségével - több ezer oldalon megírta a magyar jazz teljes történetét és bibliográfiáját.
Életem első jazzklubjába 1964-ben vitt el egyik osztálytársnőm - kezd bele saját jazztörténetébe. - Aztán Ella Fitzgerald 1968-as budapesti koncertje adta meg az újabb lökést, hogy a jazz nagyobb alakjairól előadásokat kellene tartani. 1978-tól kezdve három éven keresztül az Állam- és Jogtudományi Karának klubjában dolgoztam, melynek védőszárnya alatt jelenhetett meg - gyakorlatilag szamizdat kiadványként - máig talán legjobban sikerült munkám, a John Coltrane-könyv. A mintegy nyolcvan lemez és számtalan cikk birtokában született mű a világon a harmadik Coltrane-kötet volt, s szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Amerikától kezdve az NSZK-n keresztül Japánig érdeklődtek utána a kutatók.
A hónom alatt cseh, keletnémet, lengyel, szovjet és román jazzlemezekkel bementem Pernye Andráshoz, és mondtam neki, ezeket kellene leadni. Miután Pernyét régóta ismertem, az ő rádióelőadásain nőttem fel, s tanítványának vallom magam, nagy elismerést jelentett számomra, hogy támogatta kezdeményezésemet. Ez a sorozat aztán egészen addig ment, amíg Kiss Imre át nem vette az uralmat a Rádió jazzadásai felett. (Ő gyakorlatilag a Szentkúti Pál vezette igen jó jazzrovatot szétverte, s az akkor elkezdődött, a magyar jazzéletben jelentős torzulásokat okozó korszaka egészen idén január 5-én éjfélig tartott.) Szerencsémre azonban kirúgatásom után megkeresett Nemes András, az ő műsoraiban dolgozhattam. Így az éter hullámaiba sikerült becsempésznem egy négyrészes Martiny- és egy kétrészes Chappy-sorozatot, de leadtuk Karády Katalin - bármily hihetetlen - műfajtörténeti jelentőségű jazzfelvételét is. Persze nyilván nem ő, hanem a mögötte lévő zenekar szólalt meg úgy, mint egy jazzbanda. Az utóbbi időben pedig jó együttműködés alakult ki Neltz Jánossal, aki sokszor olyan műsorokba is belopta ezt a műfajt, amelyekben korábban ez egyáltalán nem volt megszokott.
Molnárék 1984-ben húsz éve működtek, mégis meglehetősen háttérbe szorultak, illetve szorították őket. A könyvet hál' istennek sikerült olyan gyorsan kiadni, hogy mire az ellentábor észbe kapott, addigra a boltokban árulták.
Magyarországon egészen a nyolcvanas évek végéig hivatalosan úgy tartották, a magyar jazz csak a hatvanas évektől létezik. A dolog pikantériája, hogy ma az akkoriban igen támadott 1912-es évszámnál még régebbre megyek vissza. A grazi jazzakadémia megrendelésére ugyanis jelenleg az Osztrák-Magyar Monarchia ragtime-történetét, illetve az afro-amerikai hatásokat kutatom. Egészen az 1850-es évek végétől pontos adatokkal, majd a századfordulótól több száz hangfelvétellel rendelkezünk. És ezekből világosan kiderül, hogy mi ezen a területen is megütöttük az európai színvonalat. Ezt sokan továbbra sem akarják elfogadni, miközben sokakat az is irritálja, hogy mindezt én, aki nem végeztem akadémiát, semmilyen hangszeren nem játszom, nemcsak kijelentettem, hanem be is bizonyítottam.
Mert szerintük, ami a hatvanas évek előtt történt, az nem jazz. Maximum improvizatív tánczene. Ha Duke Ellington játszotta, akkor jó, de ha ugyanazt egy korabeli magyar zenekar, akkor nem. Mentek a nevek és a nemzetközi blabla után. A világon a legtöbb szakkönyv szóbeszédek és anekdotagyűjtemények alapján íródott. Mi pedig átvettük őket! Pedig Ellington első négy kompozícióját Európában először a Rózsavölgyi Kiadó jelentette meg. Persze a magyar zenekaroknak az itteni közönség igénye szerint a repertoárt, a szólókat, a hangszerelést meg kellett változtatni. De ettől még játszották. S erre megvannak a hangdokumentumaink is.
Azért, mert ezek a művészek sosem tagadták meg Magyarországot, magyar zenei alapokon építkeztek magyar címet adtak kompozíciójuknak. Hát hogy hagyhattam volna ki őket ebből a kötetből? Ők mindig magyarként és nem a felvett állampolgárságuk szerint szerepeltek a világon. Nekünk is magyarként kellett tekinteni őket. Ezt a hozzáállást a külföldi kritikusok méltányolták is.
Nem tudom, hogy mit szólt volna a kritikusom, ha már korábban rábukkantam volna Karády Katalin jazzfelvételére. Nem az énekeseket, hanem a produkció összességét kell nézni! Hiszen a világon rengeteg olyan felvétel készült, amelyeken Duke Ellington vagy Count Basie bigbandje olyan énekeseket kísért, mint Bing Crosby, Frank Sinatra vagy Martha Thilton. A világon mindenütt jazz-diszkográfiákba sorolják ezeket a számokat. Ennek alapján vettem a bátorságot, hogy például a táncdalénekesként ismert Kazal László néhány felvétele bekerült a könyvbe. Mert a kíséret egyértelműen szvinget játszott. Persze sokan azt is megkérdőjelezik, hogy a szving jazz-e. S bár az angol szakirodalomban a „hot dance music", az improvizatív tánczenéhez hasonló stílus külön kategória, azt is a jazz részének tekintik.
Már az is nagy szó, hogy egyáltalán idáig eljutottam. Amikor a hetvenes évek elején az Akadémia berkein keresztül Csányi Attilával és Pál Sándorral elindítottuk a jazztörténeti kutatásainkat, hamar leállították. Azt mondták, nincs rá pénz. Meg egyébként is hogy jövünk ahhoz, hogy ezzel foglalkozzunk? Talán ezt a fanatizmust értékelte a Soros Alapítvány, amikor a negyedik nekifutásra kétéves ösztöndíjat ítélt meg. Így befejezhettem huszonöt éve folyó magyar jazztörténeti kutatásaimat. Az anyag több ezer oldalra rúgott, be kellett látnunk, valahol határt kell szabni. A jelenlegi verzió olyan történeti áttekintés lesz, amelyhez van egy, a legszükségesebb adatokat tartalmazó bibliográfiai függelék, valamint tartozna hozzá egy körülbelül kétszáz oldalas kotta, kézirat, lemezborító és egyéb dokumentumokat tartalmazó rész. A magyar kiadással párhuzamosan angolul is megjelentetnénk. Nem szabad beleesnünk a norvégok, a katalánok, vagy a belgák csapdájába, akik színvonalas jazztörténeteket adtak ki, csak éppen - miután anyanyelvükön írták azokat - nehezen forgathatók. Összehasonlító jazztörténet ez, így párhuzamosan láthatjuk, hol tartottak a tízes-húszas-harmincas években Belgiumban, Bulgáriában vagy Lettországban. Amerikában sem feltétlenül a világsztárokat figyelem, mert voltak náluk sokkal jobb és meghatározóbb zenészek is, csak a show-biznisz emelte a magasba Louis Armstrongot, Glenn Millert vagy Scott Joplint. Nem véletlen például, hogy Armstrong, akit az egész, világon - így nálunk is - a jazz királyának aposztrofálnak, maga azt mondta, hogy nem jazzt, hanem szórakoztató zenét játszik. Ha meghallgatjuk a felvételeit, rá kell jönnünk, hogy igaza volt. Ahogy nálunk sem volt a szó szoros értelmében jazzmuzsikus Martiny Lajos, Buttola Ede vagy Beamter Bubi. Mégis helyük van ebben a könyvben. A gáncsoskodás helyett inkább örülnünk kellene, hogy végre a nemzeti örökség egyik hártya vékonyságú szeletét sikerült tisztázni és felmutatni a világnak. Ezt mi magyarok produkáltuk! Tegyük a korabeli francia, belga vagy orosz felvételek mellé! Nincs mit szégyenkeznünk. Sőt! --------------------- Kapcsolódó anyagok: Vitatott Magyar jazztörténet >> - cikk, 1999. december Simon Géza Gábor: A saját gyártású lemezeké a jövő >> - interjú, 1997. augusztus A magyar jazz könyve >> - cikk, 1993. február Simon Géza Gábor: Meddig jazz a jazz? >> - interjú, 1992. március |
