| Márta István - Szakmai karrier vagy színes életpálya? |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1992. április 04. szombat, 00:00 |
|
Márta Istvánra sok mindent mondanak, de az biztos, hogy számos modern zene számos műfajában alkotott maradandót, legyen szó musicalról, balettről, színházi vagy filmzenéről. E színekben és kalandozásokban gazdag életmű bizonyos zenei összegzését tartja március 25-én a Pesti Vigadóban.
Miután családom a Kiskunságból származik, s abban az időben minden falusi városiasodni akart, a dédanyámnak az volt a rögeszméje, hogy ha meghal, a megtakarított pénzéből vegyenek nekem zongorát. Ekkor még gyűlöltem ezt a hangszert, így édesanyám, aki szent kötelességének érezte, hogy megtanuljak zongorázni, bizony odaült mellém, s megvárta, amíg végiggyakorlom az aznapi penzumot. Három évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, a zene nem hülyeség, s a kompozícióimon keresztül meg tudom találni benne a magam helyét.
Mindig is nyughatatlan természetű voltam, állandóan Kerouacot, Ginsberget és Jack Londont olvastam, így hamar belekerültem a kisebbik Moszkva téri galeriba. Bár a „nagy galeri” kemény legényeihez hasonló nagy balhékat nem csináltunk, rendszeresen kijártunk a hűvösvölgyi lánynevelő intézetekhez Vállig érő hajat hordtunk, csajoztunk, idegesítettük a nevelőket, akik gyakran kihívták az URH-t. Kezdetleges táskarádióval és gitárral kiálltunk a Moszkva tér közepére, balhéztunk, megbotránkoztattuk az embereket, aztán a rendőrök elzavartak. A legszívesebben a Városmajorban kószáltunk, saját padom is volt ott, ahova télen-nyáron vittem a lányokat.
Akkoriban meglehetősen tudathasadásos állapotban éltem. Miközben az utcán a rockzene okozta óriási robbanásnak lettem szem- és fültanúja, addig a konziban az elfogadott zenei stílusokra tanítottak. A rockzenét nemhogy nem szerették, egyenesen tiltották. Olyan életritmusba és életformába kényszerítettek, amit gyűlöltem. A családi tradíció azonban annyira erős volt, hogy nem tudtam, nem mertem az iskolát abbahagyni.
Így próbáltunk a magunk módján lázadozni. A szólógitáros Várkonyi Mátyás kiválóan játszott Jimi Hendrix-számokat. Balázs Fecó billentyűzött, engem hívtak akkordgitárosnak. A zenekarral rengeteget hakniztunk: szüreti buliktól iskolai rendezvényekig mindenhol felléptünk. Tehát a konzervatóriummal tökéletesen ellentétes világban mozogtam. Ennek megfelelően gyakran álltam bukásra álltam, s zeneszerzésből kétszer elhúztak. Közben a gimnáziumi rész ment. Mondanom se kell, a családom teljesen maga alatt volt.
Akkoriban ismerkedtem meg a kortárs zenével - persze azt sem tanították nekünk -, s annyira megtetszett, hogy utánozni kezdtem. Miután ügyesen szerveztem, sikerült elérnem, hogy a konzervatórium nagytermében szerzői estet rendezhessek. Hatalmas sikere lett. Rájöttem, hogy nemcsak a ZéGével, hanem a „komoly zenével” is el lehet sikereket érni. Tanulni kezdtem, ötös lettem. Voltam azonban annyira „felnőtt”, hogy nem dőltem be se neveknek, se osztályzatoknak, se előmeneteleknek. Észrevettem, egyfajta hazugságban élünk. A főiskolán pedig már nem akartam tanulni. Ráadásul odakerültem az akkoriban avantgárdnak számító 25. Színházhoz. Időközben megkeresett Szikora János és Szkárosi Endre, hogy Brobo néven alakítsunk amatőr színházat. Utánozva a nagy lengyel példaképekét, „kegyetlen” színházat csináltunk. Kápolnáktól pincéken át művelődési házakig mindenhol felléptünk. Jó iskolát jelentett számunkra, sok mindent kipróbálhattunk benne.
Visszagondolva tény, nekem mindig könnyebb volt, mint a többieknek. A főiskola bizonyos védettséget jelentett. Galántaiéknál és Halászéknál komolyban ment a játék. A boglári kápolnához kivonult a munkásőrség, szabályszerűen elzavarták őket onnan. Az, hogy minket kitiltottak a pasaréti művelődési házból, mert nem voltunk hajlandók - a befogadó cég civil társulataként - november hetedikei emlékműsort csinálni és verseket szavalni, Halászék „botrányaihoz” képest semmit sem számított.
A kedvenc növendékek egyike voltam, akit kordában kell tartani, mert bár tehetséges, elaprózza magát és mindenféle hülyeségekbe vesz részt. Az első komolyabb konfliktusom harmadévben történt. Az elektronikus zenét akkoriban idehaza ugyanolyan marhaságnak tartották, mint a rockzenét. Vettem az Ecserin három harangot és a multiplay felvételek készítésére alkalmas Tesla magnóm segítségével készítettem egy tízperces elektronikus darabot három ecseri harangra és egy hegedűre. A félévi vizsgámon ott ült a hat Kossuth-díj és döbbenten hallgatta. Mikor az utóvizsgán ugyanezt előadtam, dührohamot kaptak és kivágtak a főiskoláról.
Egy percig sem gondolták komolyan, csak meg szerették volna mutatni, ki az úr. Akkoriban azonban ez a közjáték veszélyes volt, ha kimaradtál a főiskoláról, a katonaság rögtön jelentkezett. Hiába mutattam a papírt, hogy újra főiskolás vagyok, nem érdekelte őket. A hadseregben annyira veszélyeztetve éreztem a szabadságom - hiszen ott szinte mindenben korlátoztak -, hogy bizony egy időszakra "megbolondultam".
Nem, mert miközben egészen más életet éltem, tisztességgel elvégeztem a kötelező penzumokat. A diploma után pedig rájöttem, minden jobban érdekel, mint a zeneszerzés. A főiskola a maga álságos, konzervatív szemléletével annyira elvette a kedvemet mindentől, hogy a külső életben sokkal több színességet és érdekességet találtam. Pihentettem is a zeneszerzést egy darabig.
Bennük ismét olyan zenei közösséget találtam, akikkel érdemes dolgozni. Főleg minimál és repetitív zenét játszottunk. Melis Lászlóval és Szemző Tiborral való együttműködésem teljesen új színt és hangot hozott. Utánoztuk a nagy amerikai szerzőket, Steve Reichet, Terry Rilleyt, Philip Glasst. Iszonyú támadásokat kaptam érte a hivatalos zenei élettől. Ennek ellenére tovább dolgoztunk, aztán 1983-ban összevesztünk, ekkor készült el az első szerzői lemezem, Szíveink címmel.
Mert megint elvesztettem az alapvető közösséget, amelyben értelmét látom dolgozni. Nem tudok megrendelésre írni, csak ha erős szál köt az előadóhoz. Szerencsére hívott Mandel Róbert. Végre nem a saját dolgaimat kellett előadni, hanem bele tudtam helyezni magam a reneszánsz és kora barokk zenei világba, s mint aktív csembalójátékos játszhattam. Ez akkor sokat jelentett számomra. A Mandel Quartet tagjaként jutottam ki először Nyugatra. A főiskolai „hat Kossuth-díj”-komplexustól már anno megszabadultam, ekkor azonban jött az Európa-komplexus. Amikor elindultam Krakkóból Gdanskba autóstoppal, azt hittem, hatalmas távolságot teszek meg. De amikor odaértem, rájöttem, mentem ugyan hatszáz kilométert, de hol van ez attól, hogy mehetnék tízezret. Nem adtam fel. Eljutottam Mexikóba, Izraelbe, mindenhová. A baj az, ha negyven felé úgy érzed, mindenhová eljutottál, már nem érdekli semmi. Ez ugyanúgy a művészetedre, a zenédre, a színházi munkádra is vonatkozik. Mindig tovább és tovább kell menni, mert nem állhatsz le, nem ülhetsz a babérjaidon. Csak az utak és a felfedezések lehetősége vihet tovább. Ha megelégedtél, meg is öregedtél és készítheted a koporsódat.
Ez a kasztosodásnak olyan formája, amivel soha nem értettem egyet. Akik ezt mondták, azok a főiskola elvégzése után többször felhívtak, hogy nincs-e valami haknim, mert éppen éhen halnak. Ugyanakkor például a hangszerelést a film- és színházi zenékből tanultam meg. A főiskola nem tudott fizetni szimfonikus zenekart, így elméletben hiába hangszereltünk Liszt- és Bartók-stílusban, ha az „eredményt” a gyakorlatban nem hallottuk vissza. Ezt csak tapasztalat útján lehet elsajátítani. Az első filmzenei felvételnél például a kürtös közölte velem, hogy ő ezt lejátszhatja, de nagyon ronda. Elszégyelltem magam, s egy életre megtanultam, hogy hogyan kell a kürtre írni.
Az ottani, majd a Nemzeti-beli zenei vezetői állás csak annyit jelentett, hogy egy zenés vagy legalábbis zenét igénylő produkciónál elősegítsem a zenei megszólalást. Mindkét színházban lényegében azonos dolgot akartam megvalósítani: a színházi életben egyedülálló vállalkozásnak számító, némileg szcenírozott koncertsorozatokat szervezni, melyek keretében a népzenétől a kortárs zenéig bizonyos íveket húztam. Sajnos a terveimet - az igazgató váltások után kialakult légkör miatt - egyik helyen sem sikerült befejeznem. A Nemzeti után pedig megfogadtam, hogy egyetlen színházhoz sem szerződöm le. Elegem van, de a szakítás nem végleges, hiszen a színház olyan mint a jó szerető: nem lehet büntetlenül otthagyni.
Mindig erős késztetést éreztem a közösség után. Itt az alföldi emberek szigorú zártságával ellentétben olyan nyitottságot éreztem, hogy vettem egy régi romos parasztházat, s nekiálltam helyrehozni. Világosan láttam, nem szabad a hülye pesti művészt játszanom. Az első három évben fura csodabogárnak tekintettek, sokszor átvertek, de a kocsmában elég sokszor berúgtam a helybeliekkel, s amikor a szabálytalanul létrehozott halastó miatti csatározásban kiálltam a falu mellett, befogadtak. Elkezdtünk azt a 30-40 éves tervet, amelynek esetleges célja, hogy a fiatalok a faluban maradjanak. Ezt én a kultúrán keresztül próbálom meg modellszerűen véghezvinni. Alapítványi és szponzor pénzekből művészeti napokat rendeztünk, megnyitottuk a videofilmklubunkat, múzeumot, nyugdíjasházat létesítettünk. A dolog szerencsésen bejött és tovább él.
Csak akkor, ha a jobbratolódás és az intoleráns gondolkodásmód olyan mértékű lesz, hogy össze kell fognunk ellene. De csak akkor. Jelen pillanatban nem látok ilyen veszélyt. Annak idején Kőszeg Ferenc itt lakott a szomszédunkban, gyakorlatilag Beszélő-terjesztő voltam. Csak ennyivel tudtam hozzájárulni az ellenzékiséghez. Jobban nem mertem kiállni. Az SZDSZ párttá alakulásakor ott voltam, de később úgy döntöttem, nem foglalkozom politikával. Nem érdemes. Úgy érzem, hogy a művészettel, a kultúrával tisztább és hasznosabb tudok maradni. Ami ma néhány helyen folyik, az - Bernáth Sándor szavaival élve - a színházon túli színház. Groteszk és fájdalmas. És a színház mindig csal.
Változó. De nem tudom észérvekkel megmagyarázni, hogy bizonyos dolgokat nem azért csinálok, hogy zászlóra tűzzem őket. Egyszerűen nem értik. Minden pártban vannak barátaim, látom, miként torzult el művészi létük és gondolkodásuk. Persze ha a pártok megtisztelnek bizalmukkal, akkor bármelyikük számára szívesen adok tanácsokat azon a területen, amelyhez értek. Miután helyzetem kivételezett -és ezzel tisztában vagyok -, az életemet és a körülöttem zajló világot, minden színével, szagával és illatával együtt színháznak fogom fel. Azt hiszem, csak így érdemes élni. Ha másképpen fognám fel, megöregednék vagy borzasztó kínokat élnék át. Önző vagyok. Azt csinálom, ami nekem jó. Kinn is lenni, benn is lenni, margón is lenni, néha meg beljebb. De a lehetőséget, hogy kiléphessek, fenntartom magamnak. Egyelőre nem akarok, mert így tetszik.
Sokszor még abban is kételkedem, hogy egyáltalán zeneszerző vagyok. Végigjártam ugyan a kitaposott utat főiskola, diploma de egyre inkább úgy érzem, bizonyos dolgok sokkal fontosabbak, mint a zeneszerzés, s azokon keresztül jobban ki tudom fejezni az érzéseimet, gondolataimat, mint egy vonósnégyesben. Az életemet építem, s ennek csak egy része a zeneszerzés.
Nem figyelek oda! Érdekel persze, milyen kép alakul ki rólam, de azért minden évben zeneszerzésben is leteszek egy-egy művet az asztalra. Lehet, hogy ezeket itthon nem ismerik, de szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a Zenemű Kiadón keresztül elég sok felkérést kapok. Folyamatosan érkeznek a kritikák és a levelek a világon az Universal melletti legnagyobb kiadótól, a Boosy and Hawkes-tól. A szakmai siker azonban nem téveszt meg, mert az úgynevezett kortárs zenei világ Cage-től Reichig tulajdonképpen nagy csalás. Csupán szűk réteg. Lehet, hogy hat fesztiválon eljátsszák a kompozíciódat és meghallgatja mondjuk hatezer ember, de mi az az egész világhoz képest! Ennél sokkal többet jelenthet például a Kapolcsi Művészeti Napok rendezvénysorozata. Ezért nem érdekel, ha kóklernek neveznek. Mitől lennék az? Nem értek a zenéhez? Ezt azért senki sem állítja rólam.
Ezek frázisok. A képességeim nyilván megmutatkoznak abban, amit leteszek az asztalra. Mi egyáltalán az ismérv? Hogy a Kossuth-díjas zeneszerző vagy az X-díjas zenekritikus mit mond? Engem csak az érdekel, hogy én mit gondolok. Lehetne célom, hogy állandóan szerepeljek a televízióban, rádióban, fellépjek az összes komolyzenei fesztiválon és a nagyon szűk kis közönség vigyen a vállán. Talán el is tudnám érni, mert ismerem a hozzá vezető utakat. Tudom, hogy melyik stílusirányzatban lehetnék jobb és különlegesebb, mint a többiek. Nekem azonban nem célom ez. Inkább a színes életpályát választom. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Mártha István: Támad a szél (1987) >> - 303 magyar lemez, 2008. Kapolcs közkinccsé lett >> - cikk, 1998. július Ahol a kultúra életforma (Kapolcs) >> - cikk, 1996. szeptember Márta István: Vándorlás faluról falura >> - interjú, 1994. október Márta István: Nem tudok kilépni >> - interjú, 1993. június Kapolcs, riadó - Támad a szél >> - cikk, 1992. május Márta István: Szakmai karrier vagy színes életpálya? >> - interjú, 1992. április |
