| Wahorn András - Gondoltam, elmegyek Amerikába |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1993. február 23. kedd, 00:00 |
|
Wahorn András, a fiatal magyar képzőművészek és a néhai Bizottság egyik reprezentánsa másfél évvel ezelőtt gondolt egyet, s elment Amerikába. Kisebb újvilági kalandozás után New Yorkban kötött ki. Abban a városban, amelynek „szinte elviselhetetlen az intenzitása, amelynek sokkoló a sűrített létezése, s amelyben mintha felpörgött volna az idő, s koncentrálttá vált volna a tér.” András mélyen beszívta e város illatát, eltelt és festett. Néhány héttel ezelőtt ismét idehaza járt.
Amikor ezt a dalt megírtam, még nem tudtam, hogy valóban el akarok menni. Csak úgy jött belőlem. Ültem Pomázon, néztem az ablakon keresztül az öreg diófát és ez jutott eszembe. 1991 őszén alakult úgy az élet, hogy azt éreztem: tényleg ideje itthagyni mindent és elmenni Amerikába. Akkor úgy gondoltam, soha az életbe nem jövök vissza. Odaát azonban egészen más fogadott, mint amire számítottam. Rá kellett jönnöm, nem érdemes a végleges szakítással járó szenvedést vállalnom. Fél év múlva hazajöttem, majd pár hónap múlva megint visszamentem. Aztán megint haza, megint vissza, és most ezt az életet élem. Otthontalan lettem, de ezt nagyon bírom.
Egyrészt nem kell mindent eldöntenem, másrészt nem vagyok teljesen egyedül. A családomat pedig nem akarom kitenni a saját célomnak. Azonkívül egyelőre itthon tudok pénzt keresni. Odakint még azt keresem, hogy miként kereshetem meg.
Számomra is érdekes, de nálam így van. Amolyan önösztöndíjas vagyok, hiszen amerikai tartózkodásomat magam támogatom.
Mindenfélét. Legutóbb filmet forgattam New Yorkról. Nagyon szeretem. Amerikát kevésbé. New York azonban egyrészt a világ közepe, másrészt igazi toleráns város, ahol a világból mindenféle fajtájú, gondolkodású, érzésű ember él együtt. És ezt egész jól bírják. Ez benne a gyönyörű.
Ha tudod, ki vagy, akkor nem zavaros. Ha tisztában vagy magaddal és a helyeddel, nincs gond. Egyébként bele lehet hülyülni. New York erős, mert csak az erősek bírják ki. Ott nem a másikkal, hanem saját magukkal törődnek. A másik csak szórakoztat, nem idegesít. Ezért szeretem.
Mindenben ösztönös vagyok. A valóságot szerintem nem feltétlenül könyvekből lehet megtanulni. Meg lehet érezni. A nők így gondolkodnak. Ők azok, akik ebből a szempontból közelebb állnak a természethez. Meg tudják magukban találni a természet üzenetét. Ezért is mondják, hogy a nők az érzéseik után mennek. Hérakleitosz pedig olyan filozófus, akit pusztán logika útján nem lehet megérteni. Ezért arra gondoltam, hogy az ő gondolatait egy igazi nőnek kell előadni. Számomra ez Esztergályos Cecília. Eleinte nem akarta elvállalni, de aztán megismerte a kutyámat, megbarátkozott vele, s beadta a derekát.
Végül is az történt, amit, szerettem volna. Ez ritkán történik meg velem, amikor filmet csinálok. De Cilinél kijött. Bár el kell mondanom, eredetileg nem egészen a televízióban látható képeket terveztem el. Az ő makacssága hozott ki rengeteg olyan dolgot, amin magam is meglepődtem.
Nem lett belőlük semmi. De nem baj. Egyre inkább úgy érzem, nem kellene nekem filmezni. Ezt annak kell csinálni, aki semmi mást nem tud. Nekem a festés jelenti az igazi élvezetet. Kezembe veszek az anyagokat és addig gyúrom, keverem, viszem vászonra őket, amíg valami lesz belőle. Senkire nem kenhetem rá, ha rosszul végződik. Ha a filmnél nehézségekbe ütközöm, akkor inkább hagyom a francba és festek. Remélem, lassan leszokom a filmezésről. Amúgy eddig azért csináltam ennyi mindent, mert nem láttam magam körül senki mást, aki úgy csinálná, ahogy nekem tetszene. Miközben nem szeretem ezt a polihisztorságot. Inkább valami belső kényszer vezet erre, amit szeretnék megszüntetni magamban. Úgy, mint a cigarettázást. Amerika egészen más. Ott tisztán érzem, hogy vannak nálam jobb zenészek, filmesek. Egyedül jobb festővel nem találkoztam. Ott teljesen tisztán tudok festeni, és minden energiámat bele tudom vinni. Idehaza nem érzem ezt, ezért próbálok meg filmezni és zenélni.
Pontosan. Alig várom, hogy visszamenjek New Yorkba és újra fessek.
Izgat a helyzet. Izgat, hogy Amerikában úgy érzem magam, mint húsz évvel ezelőtt idehaza, amikor senki nem ismert. Ezért fiatalabbnak érzem magam. Lassan negyvenéves leszek, mindig szerettem harcolni. Kinn még messze vagyok a sikertől és még messzebb attól, hogy olyan súlyú festő legyek ott, mint idehaza. Erre anno adtam tíz évet magamnak. Még hátravan nyolc és fél.
Én még nem tudok betakarítani. Sokkal nagyobb termésre számítok.
A Bizottságot nem lehet újra I életre kelteni. Olyan lenne, mint amikor az ember a tíz évvel ezelőtti szerelmével bújik ágyba. Nagyon szeretem a Bizottságot, és ezért soha többet nem lépek fel velük. Ez a kazetta nem Bizottság. S ha előfordulhatnak még hasonló művészeti események, ez pusztán azért van, mert azóta sem találtam jobb, zenére rávehető társakat Magyarországon.
Nem. Azért sem, mert a hazai légköri viszonyok nem tesznek jót nekem. Azt látom, hogy Magyarországon (is) azok az emberek, akik nem erősek önmagukban, mindig keresnek valami fogódzkodót. Hogy ők azért „erősek”, mert valamilyen néphez, felekezethez tartoznak. És ha problémájuk van, nem arra gondolnak, hogy többet és jobban kellene dolgozni, hanem hogy a körülményeik a hibásak. A körülöttünk, vagy a közöttünk élő más népek, a Mások a bajok forrásai. Ez engem nagyon idegesít. Képtelen vagyok ebben a légkörben dolgozni. Így hát gondoltam, elmegyek Amerikába... -------------------------- Kapcsolódó anyagok: Wahorn András: Felkészültem az önvédelemre >> - interjú, 2008. október Privát Bizottság-sztori >> - cikk, 2008. február Wahorn András: Ha meghalok, nincs probléma >> - interjú, 1999. október Wahorn András: Művészet ott születik, ahol falba ütközöl >> - interjú, 1998. május Wahorn András: A kultúrában nincsenek szintek >> - interjú, 1994. december Wahorn András: Gondoltam, elmegyek Amerikába >> - interjú, 1993. február Wahorn András: Nagyon szenvedélyes ember vagyok >> - interjú, 1991. június |
