| Bródy János - Éltetőm, a dal elpusztíthatatlan |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1994. március 02. szerda, 00:00 |
|
Bródy Jánost nem kell bemutatni. Még akkor sem, ha harminc éves pályafutása alatt erősen megoszlottak róla a vélemények. Most mindenesetre nem enged a negyvennyolcból. Idén április 5-én, a Madách Színházban lemezbemutató koncerttel ünnepli negyvennyolcadik születésnapját. Az utca másik oldalán című negyedik szóló lemeze pedig tegnap óta a boltokban.
Mesterségem címere zeneszerző, szövegíró és előadóművész.
Zeneszerző barátom, Szima Gábor - akivel korábban dolgoztam együtt, s több szerzeményére írtam magyar szöveget - hívott meg. Ha már kinn voltam Los Angelesben, akkor egyrészt elmentem az ottani magyarok összejöveteleire, másrészt egy helyi amatőr amerikai-magyar rock együttes társaságában adtam néhány koncertet.
Úgy éreztem, szeretettel. Ez a műfaj, az énekelt dalok műfaja a legősibb kommunikációs eszköz. És ahogy a magyar gyerekek közül nagyon sokan az angol lemezek hallgatása közben, vagy azzal együtt kezdtek el angolul tanulni, úgy igaz, hogy az amerikai magyarok elsősorban a magyar lemezeket hallgatva őrzik és ápolják a kapcsolatokat.
Az album címe talán azt jelzi, hogy a másik oldalon is van élet, s attól, hogy valaki ott jár, nem feltétlenül az ellenkező irányba igyekszik. Ugyanakkor a dolgoknak mindig két oldala van. Életünk többféle úton vezet, időnként találkozunk egymással, időnként csak az utca másik oldaláról nézzük egymást, de természetesen ott is lehetnek barátaink, ismerőseink és régi kedves emlékek. Mondhatnám, egy viszonylag hosszú életútnak a második felében vagyok. Nem hiszem, hogy lenne újabb harminc évem.
Azt hiszem, az István, a király volt az a mű, amelyben Leventével a leginkább össze tudtuk foglalni mindazt, ami a közös munkákban velünk, bennünk érlelődött. Óvatoson mondom mindezt, hiszen az ember soha ne érezze úgy, hogy a legnagyobb teljesítményei mögötte állnak, de nem hiszem, hogy megismétlődhetne az a fantasztikus pillanat, amikor István, a király 1983-as bemutatójakor véletlenszerűen egybeesett a kor, a történelmi fordulópontban és a belső művészi érettség. Amikor egy műben a korszellem kihívására éppen megfelelő adekvát választ tudtunk nyújtani.
Igen, az 1966-os felvételen jelen időben szólt a dal, utolsó versszakát a sanzonbizottság külön kérésére kellett megírnom. A magyar ifjúság nem lödöröghet céltalanul az utcán, mondták, adjon neki optimista végkicsengést. Ezt most elhagytam, s helyette írtam egy másik versszakot, némiképp önvallomásként, hogy még most sem igazán tudom, hogy hova megyek. S az egészet múlt időbe tettem.
Az énekelt, ritmusos szöveg a legősibb művészeti formák közé tartozik. Az emberi kultúrák hajnalán - más kommunikációs rendszerek híján - a dal volt az, ami az emberi társadalmak addigi tapasztalatait közvetíteni tudta. A Guttenberg-galaxis keletkezésével vált csak az írásbeliség a kultúra alapjává. A hatvanas években tapasztalható tömegkommunikációs robbanás következtében az énekelt szöveg ismét visszanyerte közvetlen kommunikációs jelentőségét. Az énekelt, ritmusos szöveget ugyanis minden másnál jobban megjegyzi az emberi memóriarendszer. Egészen kis gyerekek dalokon keresztül kezdik el a nyelvi kommunikációt, és egészen idős emberek, akik mindent elfelejtettek, amit életükben tanultak, a dalokra még mindig emlékeznek. Ezért úgy gondolom, hogy a dalok a mai társadalomban is hatnak.
Hogy akkoriban ez volt az egyetlen fórum, abban valószínűleg szerepet játszott, hogy a klasszikusnak nevezett műfajok - színház, zene, film, irodalom - a kultúrpolitika részéről jól ismert mechanizmusok alapján működtek, tehát könnyen kezelhetőek, kézben tarthatóak voltak. A beat viszont a szórakoztató iparból nőtt ki, s a szórakoztatás afféle szükséges rossznak minősült. Olyasminek, ami ha nem is kívánatos, de lényegében értéket nem hordoz, így felesleges vele törődni. Így ezen a területen elindulhatott valami egymásraismerés. Aki megélte, emlékezhet, hogy azoknak a kluboknak milyen fantasztikus hangulata volt, s hogy mennyi hordozták a dalok és a zene magukban mindazt, amit egyébként másképp nem lehetett volna elmondani.
Szerencsés véletlennek köszönhetően bekerültem abba az Illés zenekarban, amely akkoriban úttörő módon magyarul szerette volna kifejezni magát, s úgy tűnt, én voltam a legalkalmasabb a szövegek megírására. Amikor az első pár szövegemmel érezhetően sikerült valamit megfogalmaznom, komolyabbnak mondott emberek figyeltek rám, kétségbeesetten kerestem a támpontokat, ahonnan erőt meríthettem. Ekkor fordultam erősen a népdal és néhány olyan költő felé, akiről úgy éreztem, hogy versírás közben elképzelhetően dallamokat dúdolgatott magába. Akkoriban - a korszakra jellemző módon - rengeteg olyan Illés-szám telítődött fel politikai-társadalmi jelentőséggel, amelyet nem annak szántam. Én organikus világszemlélettel élek, s ami igazán érdekel, az az emberi kapcsolatok rendszere. Ami egymáshoz fűz bennünket. Ami által lényegében létezünk. És ezek a kapcsolatok ha egy-két embert fűznek össze, barátságról, szerelemről beszélünk, ha sok embert, akkor politikáról van szó. Kis társaságban ugyanúgy hazudunk, játszunk magunkat, kinyílunk vagy bezárkózunk, mint össztársadalmi szinten.
Soha nem tartottam magam nagy művésznek. A dalokról mindig azt tartottam, hogy zeneiparművészeti alkotások. Amelyeknek nem a klasszikus értékrendszer szerint lehet értéke, hanem a mindennapi élet kultúrájában van szerepe és funkciója. Nem örökérvényű dolgokat fogalmazok meg, hanem a saját korunk, a saját életünk mindennapjaihoz fűződő viszonyokat.
Igen, ez jó szó rá, de túl nagyképűnek hangzana tőlem. Ezek az alkotások gyakorlati funkciót látnak el: szórakoztatnak, tánchoz alkalmat szolgáltatnak, és nagy példányszámban sokszorosíthatók, illetve terjeszthetők. Szerintem a műfaj erénye, hogy a benne szereplőknek nem valamiféle művészi mércének kellett megfelelniük, hanem a mindennapi használatban kellett gyakorlati értékkel rendelkezniük. S azoknak a zenekaroknak, akik képesek voltak ezt a kommerciális értékeket is felmutatni, nem kellett a hatalom jóindulatársa számítani. Elég volt, hogy a közönség használni tudta a dalainkat. Melyek akkor léteztek, ha nyilvánosságra tudtak jutni. S ha már nyilvánosságra jutottak, soha többé nem lehetett letiltani. Ahogy egy füzetem elejére felírtam: Éltetőm, hogy a dalok elpusztíthatatlanok.
Ez tévedés. Egyedi műveket be lehet tiltani, de széles közönség által ismert dalokat nem. A hatvanas-hetvenes évek kultúrpolitikája hiába próbálta egyik-másik dalomat „száműzni”, ettől azok csak sokkal izgalmasabbakká váltak, és sokkal mélyebb érzelmekkel és gondolatokkal töltődtek fel.
Akkor senki nem tudott volna róluk. Létre kell jönni a kapcsolatnak az előadó és a közönség között.
Igen, de a színpadról is le lehet tiltani egy együttest. 1970-ben megtették velünk. De mivel az Országos Rendező Irodának a legjövedelmezőbb zenekara voltunk, annak ellenére, hogy Budapesten és egy-két szocialista nagyvárosban nem játszhattunk, vidéken felléphettünk. Ekkor mondta néhai Tardos Péter, hogy 1970-ben az Illés zenekar volt a legjobb vidéki együttes.
Ezt a mondatot rengetegen félreértették. A nyolcvanas évek elején - nyilván a Szolidaritás hatására - mi, sehova sem tartozó szabadfoglalkozásúak alakíthattunk egy érdekvédelmi szervezetet, két kikötéssel: csak az léphet be, akinek érvényes működési engedélye van, illetve az, akinek nincs munkaviszony máshol. Abban az időben a zenészek nagy része úgy gondolta, ennek a szakszervezetnek a vezetésére én vagyok a legalkalmasabb. A megalakulás egyik epizódja volt az általad említett tatai tanácskozás, ahol Tóth Dezső kemény kirohanást intézett a szakma ellen, többek között felolvasva néhány akkori avantgárd zenekar - URH, Neopromitív - szövegét. Válaszképpen felálltam, s elmondtam, hogy amiről beszél, nem tartozik ide, mert ezek a zenekarok nem a szakszervezet leendő tagjai, hiszen nincs működési engedélyük. Ez ott, a tanácskozáson nem keltett zavart, de miután egy KISZ-kiadványban megjelent, az avantgárdosok és újhullámosok rossz néven vették. Maga a szakszervezet működése egyébként valóban ellentmondásos volt, és két év után lemondtam a vezetéséről.
Valószínűleg azért, mert mindig benne voltunk. Belekerülésünk nem volt tudatos, de az ellenünk feszülő erőkből és intézkedésekből tudatosult, hogy hol állunk és mi lehet a szerepünk. És - mivel a korszak egyik meghatározó zenekarának számítottunk - ezt a szerepet és az ezzel járó felelősséget vállaltam. Mindig annak tudatában írtam és dolgoztam, hogy ebben az erőtérben benne vagyok és nem vagyok független tőle. De az egész Illés zenekar érezte ennek hatását. Véleményünknek, magatartásunknak jelentőssége volt, hiszen fontos és érvényes üzeneteket tudtunk ebben a műfajban küldeni a társadalomnak. Ez a zenekar minden egyes tagjára igaz, csak nem mindenki egyformán alkotó. És hogy Leventével végül másként gondolkodunk, az annak a következménye, hogy ebből a felelősségből kiindulva egy idő után úgy gondolta, ő más üzeneteket akar küldeni, mint én.
Remélem, hogy van. Végül is Az utcán című dal volt az első igazi Illés-siker.
A viszonyunk azóta igazán rossz, amióta a köztünk meglévő feszültség nem az asztal körüli vitákban maradt, hanem manifesztálódott egy olyan műben, amellyel semmiképpen nem tudok egyet érteni. És ezek után igen nehéz lesz a közös művészi munkát folytatni. Soha nem voltunk egyformák, mindig sokat vitatkoztunk, de amikor létrehoztunk valamint, azt közösen tettük. A köztünk feszülő ellentéteket és eltérő megközelítéseket közös művekben tudtuk feloldani vagy felmutatni. Az Atilla esetében ez nem jött létre, így lehetetlenné vált, hogy együtt írjuk meg. És ez nagy szakadás.
Nagyon szomorúan, úgy ahogy általában a válásokat megélik az emberek. Egy éven keresztül rosszul éreztem emiatt magam, de az Atilla bemutatójával eldőlt a dolog. Olyan, mint amikor a bíróság kimondja az ítéletet.
Ha ez mondta, akkor rosszul ítéli meg az ellenzéket. A nyolcvanas években sokat jártam a Rakpart-klubba, és jellemző, hogy ennek a klubnak a közönsége szinte véletlenszerűen ment az MDF, illetve az SZDSZ irányába. Kezdetben ezek a különbségek nem tűntek áthidalhatatlannak. Sokáig azt hittem, mi olyan közel vagyunk egymáshoz, hogy rajtunk keresztül lényegében kapcsolódik a két szellemiség. De aztán azt vettem észre, hogy Levente - szerintem - rossz társaságba keveredett. És hogy elérjem, sok lépést kell megtennem, ami nem ment. Úgy érzem, nem azok közé tartozik, akik józanul gondolják át a modern Magyarország lehetőségeit.
Nem vagyok politika-gyűlölő. Tudom, hogy a politika meghatározza az életünket, de szeretném, ha kivonulna minden olyan területéről, ahol nem szükséges a jelenléte. Szerintem aki azt mondja, hogy nem érdekli a politika, az tulajdonképpen lemond a saját sorsa alakításának lehetőségéről. Hiszen a demokrácia azt jelenti, hogy a politikai választás lehetősége minden állampolgár számára adott. Nem mindennap, de legalább négy évenként egyszer.
Való igaz, hogy jelen van benne, de én arról a világról írok, amelyben élek. És ha mindennapjainkat meghatározza a politika, akkor ez természetesen tükröződik a szerzeményeimben. Azt a morális egyensúlyt keresem a dalokban, ami nélkül ebben a változó világban nem lehet harmonikusan létezni. --------------------- Kapcsolódó anyagok: Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008 Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március |
