| Lois Viktor - Az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni |
| Megjelent: Új Magyarország |
| 1994. július 19. kedd, 00:00 |
|
„Lois Viktor nehéz, művészete nehezék. Nehezet emészteni, nehezéket hurcolni nehéz. Nem is szerepelt sohasem nyugatbódító-csillagos, sem magyaros-címeres válogatottban. Lois nem nemzetközi, mert nem hasonlít, s nem magyar, mert a cigánydalok nem énekelnek gépekről. Nem tud idegen nyelveket és nem él külföldön - de magyar név az, hogy Lois? - meg Viktor? Szóval a Lois Viktor nem stimmel.” - írta Konkoly Gyula a művész 1992 nyarán, a Kiscelli Múzeumban rendezett hangszerbemutatójának katalógusában. Azóta eltelt két év, a helyzet nem sokat változott. Igaz - egyes szakmabeliek nagy felháborodására - az 1993-as velencei biennále pavilonjában is kiállíthatta képzőművész hangszereit, de úgy tűnik, vele kapcsolatban továbbra is bajban vannak a művészettörténészek. Ahogy egy neves, szobrászokkal foglalkozó szakember a biennálét követően baráti levélben megírta: „Viktor sajnos túllőtt a célon. Művészettörténetileg ugyanis feldolgozhatatlan a munkássága. Igaz, hogy a művész feladata az állandó útkeresés, de hangszerszobrai egyetlen ma ismert művészi kategóriába sem férnek bele.” Ennek ellenére tovább kutat. Ahogy egyik korai művében megfogalmazta: az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni. Ma nem annyira a hangszerek esztétikai szépsége, sokkal inkább a belőlük előcsalogatható hangok, zörejek érdeklik. Önként vállalt magányban dolgozik szentendrei házában, idilli környezetben, a Bükkös patak partján. Tizenkét éve lakik itt, azelőtt a szocialista nagyipar egyik fellegvárában, Tatabányán élte az életét. A beatzene hatvanas évekbeli mámorában művészeti centrum megteremtéséről ábrándozott, s miközben írógépműszerészként dolgozott, a szülői házban megnyitotta a Bánhidai Betegszamár Galériát. Ekkor még körtefákból faragta, véste ki a kortárs művészetet lényegében figyelmen kívül hagyó világát, majd - talán az ipari civilizáció egyre nyomasztóbbá válásának hatására - átváltott a fémre, az Erőfitogtató (expandezerő) gépre. Az újabb fordulatot pedig a szentendrei nagy triásszal , ef Zámbó Öcsivel, fe Lugosi Lacával és Wahorn Andrással való megismerése hozta. - Minden halálosan komoly, de az adott pillanatban nem kell azonnal belehalni - magyarázza Viktor, s nekiáll a műteremnek, vagy inkább műhelynek nevezhető helyiségben a nylonok alól előszedegetni a hangszereket. - Művészetemet azért sem tudják sokan hová helyezni, mert soha nem akartam egy, valamilyen értékrend szerint alkotó-gondolkodó társasághoz csatlakozni. Ha úgy tetszik, elárultan, magamra maradtan hagytam el Tatabányát Szentendréért, s itt ugyanúgy elárultan magamra maradtam. Nem azért léptem be a Vajda Lajos Stúdió körébe, hogy majd az ő árnyékukban hősüljek, hanem mert csábított a nyitottabb, szabadabb légkörük. Tatabányán elegem volt a hivatali apparátus gáncsoskodásaiból, itt egyszerűn meg lehet mutatni a munkáimat. Nem mozgalmi indíttatásból csatlakoztam tehát hozzájuk. 1985-ben azonban mindenki belépett valamilyen galériába, befutott, profi eladók lettek, szép lassan megtollasodtak, így újra ott vagyok, ahonnan elindultam. Időközben a lepedőnyi méretű nylonok alól előtűnnek az oly sok vitára alkalmat adó hangszerek. Viktor egyfajta időrendiséget megtartva mutatja be műveit. Csoportosításukkor mindig a szembeötlő, domináns formák kell keresni: a mosógépdobozt, az alumínium csövet, a radiátort, a szódás-szifont, a vetítő lencse vázát. Így könnyebben beazonosítható a mosótekerő, a centrifugagitár, a facsavaró hárfa, a radiátorbasszus, a palackduda, a hűtőbordaxilofon, a csőforgó és porszívócső szaxofon, a szárnyas oszlopgitár, a 16 mm filmvetítőtekerő vagy a fényhegedű. - A palackszéria után gondolkodtam el rajta, hogy milyen érdekesek a húrrezgések. - kommentálja. - Mi lenne, ha kivetíteném. Így jöttek létre a fényhangszerek, amelyeknek lényege: a húr, a filmhez hasonlóan, a két vetítőlencse között megy el, így a vásznon koncert közben egyfajta árnyjátékot hoz létre. Amikor a Kiscelli Múzeumban bemutatott és megszólaltatott 72 hangszert elvitték, s kiürült a műhely, akkor álltam neki a kávéfőző szériának, melynek fő része értelemszerűen a kávéfőző és - kevésbé értelemszerűen - a széktámla. Vannak köztük fúvós változatok. Ezt itt például eredeti funkciójában is lehet használni: megtöltöm vízzel, s ha itt átfújok, a víz buborékolása kellemes effektet hoz létre. Ezzel - a hagyományos fúvós hangszerekkel ellentétben - szinte a végtelenségig lehet a ritmust fokozni. Ez az effekt egyébként hallható a Bahia kiadó gondozásában megjelent Tundravoice című Lois-kazetta második számában. A hangszerekhez saját tervezésű és kivitelezésű hangfalak tartoznak. Az első csoporthoz Viktor stílusosan mosógépházakból csinálta a hangdobozokat, a továbbiakban egyre többet törődött a dizájnnal, s még 12 csatornás keverőt is készített hozzájuk. Szinte az utolsó részletekre minden ki van találva.
A nyolcvanas évek elején jött divatba, hogy képzőművészek elkezdtek zenélni. Fogtak egy gyári Fendert, ráfestettek egy szívet, vagy egy női alakzatot. Emlékszem, Bernáth(y) Sanyi a Bizottság első koncertjén terepszínűre mázolta a gitárját, mert akkoriban az volt a mániája, hogy úgyis harc lesz, meg háború. Én meg nem értettem, mi ebben a poén. A képzőművészek-vagyunk-és-zenélünk mozgalom meg fejlődött tovább, s 1987-re annyira kiteljesedett, hogy valamilyen formában válaszolni kellett rá. A képzőművészet ekkora teljesen háttérbe szorult, ez a Vajda Lajos Stúdió berkeiben is szakadást okozott, mert akik nem zenéltek, a perifériára kerültek. Én azonban arra gondoltam, miért ne lehetne egyesíteni a dolgokat úgy, hogy a képzőművészek valódi képzőművészeti alkotásokon játszanak. Így jöttek létre az első mosogéphangszerek, majd szép lassan a többi. Amikor 1987-ben belekezdtem, nem azt figyeltem, mit mondanak ezekről a művekről, hanem hogy milyen furcsa hangokat lehet kibűvölni belőlük. A zenészek ekkor már töménytelen mennyiségben alkalmazták az elektronikát, a kísérleteim során azonban kiderült, hogy ezek a szerkezetek majdnem ugyanarra a hangzásra képesek. S megmutatták, hogy nagyon vigyázni kell a divathullámokra. Közben ugyanis gyorsan el lehet felejteni a megtanult kézműves és szellemi gyakorlatokat. Ha ezek kiesnek, marad a tömeggyártás, s semmi remény, hogy változtatni lehetne az elit uralta szisztémán. S bár a többség még mindig az elektronika pártján áll, nekem mindig eszembe jut egyik veterán muzsikus barátom, aki a legmodernebb csúcstechnológiával van felszerelkezve, mégis azt mondja, hogy az volt a legjobb, amikor egy csavarhúzóval ütögette a cintányért. Az úgy létrejött igaz hangzást semmilyen samplerrel nem tudta azóta reprodukálni.
Csak próbálgattam, mit lehet ezekből a hangszerekből kihozni. Itt van például ez a „gitár”. Lehet billentyűsként is használni, dörzsölt hangokat kiadni, a pickupot a húrok alatt mozgatni, miközben a bundsoron hangokat lehet fogni, melyek kicsit ahhoz hasonlítanak, amikor a keresztfűrészen vonót húzogatnak. (Ez utóbbinak egyébként a pécsi Wéber Kristóf a specialistája.) A legutolsó ötletem jelenleg az úgynevezett univerzális hangszerek, melyek négy különállóan megépített instrumentum játékmódjának - dörzsölés, pengetés, ütögetés és „forgás” - összerakását jelenti.
Nem, kiállítást soha többet nem rendezek belőlük. Megfordult ugyanis a dolog. Az elején a képzőművészet és a zene egyaránt fontos volt, ma viszont azt mondom, mindegy milyen a forma, a lényeg, hogy hogyan szól. Nem az esztétikai megjelenésre helyezem a hangsúlyt, hanem az érzékenységre.
Az oszlopgitár akár most bekerülhetne. De ezeknek nem az a lényege, hogy nagy tömegben gyártsák. Inkább arra akarom késztetni az embereket, hogy maguk találják fel a saját hangszereiket. Annál sokkal érdekesebb a dolog, mint hogy én ráerőltessem a magam zenei világát másokra.
Pillanatnyilag a hangszer adta lehetőség dominál, de ebbe belekomponáltuk az érzelemvilágunkat is. Több türelemre és próbára lesz azonban szükségünk ahhoz, hogy mindazt ki tudjuk fejezni rajtuk, amit akarunk. Sajnos játék közben még elég fegyelmezetlen vagyok, s ha számok közben bizsergető hangok törnek elő a hangszeremből, mindjárt a helyszínen elkezdem habzsolni az új érzést, s ezzel átalakítom az eredeti kompozíciót. Ezek a korábban megengedett érzelemtapogatások viszont a szilárdabb szerkesztés következtében ma nem „mehetnek”. Ha nem leszek képes a továbbiakban fegyelmezni magam, akkor beáll a helyemre egy fiatal, és az egészet csak a háttérből irányítom.
Ma már nehéz az utcán gyűjteni, egyre jobban odafigyelnek az onnan élők. Inkább veszek öreg Olivetti-gépeket, 300 forintért, s jó darabig megvannak az alapanyagok. De így vagyok az új szobraimhoz gyűjtött Wartburg-vázakkal is. Addig nem merek belekezdeni a munkába, ameddig nincs olyan mennyiség, amely biztosít arról, hogy nem kell majd félbehagynom. Ezekből a vázakból egyébként bodybuilding-gépek lesznek. Régóta tervezem őket, de félelmeim ellenére ugyanolyan aktuálisak. Itt van például a Földönragadt fogyasztógép. Nagy madárkompozíció, melyben - mint a lelke, az erőforrása - benne áll az ember, mozgatja a szárnyait, de az életben nem fog repülni, mert olyan nehéz. Mindig is szárnyalni akartunk, de sosem jött össze. A kérdés persze az, hogy ekkor kétségbeesünk, vagy próbálkozunk tovább.
Természetesen próbálkozom. Ezért készítettem ennyi hangszert. Nyugat-Európában többen foglalkoztak hasonló dolgokkal, de a közönség csak egy szintig engedte, hogy fejlesszék őket. Elég volt, hogy megszólalt, s mindjárt mindenki elájult. Így a művész csinált öt hangszert, s azzal egy életen keresztül elmuzsikálgathatott. Az ottani toleráns rendszerben mindig el tudott valahova menni, ahol még mindez újnak hatott. Mi itt Magyarországon be voltunk zárva, hamar ránk unt a közönség, így nem volt mese. Nem lehetett bóvlizni. Aztán sajnos nálunk is bejött a felületesség. Lehet, hogy a lelkük mélyén érzik ezt a művészek, de a lendület magukkal sodorja őket.
Ez a kazetta nem jöhetett volna létre, ha a közönség nem kíváncsi rá. A bahiások kerestek meg, hogy keresik rajtuk. Ezért szívesen kiadnák. Ami a címét és a filozófiáját illeti ,a Tundravoice (Tundrahang) olyan valóságos természeti hang, mint a szívhang, visszhang, égzengés vagy tengerzúgás. A tundra azért fontos mint táj, mert az emberi civilizáció még kevésbé bolygatta meg. Nem beszélve arról, hogy rendelkezik egy fontos tulajdonsággal: a tűrőképességgel.
Én is hallottam ezt a megjelölést, de így nem igaz. Nekik is meg van a maguk koncepciója, amely az enyémnél sokkal célirányosabb, az ősmagyar sámánizmus, az ősmagyar zene felé törekszik. Én általánosabb elveket vallok. S az előadásainkat sem jellemzi a tőlük elválaszthatatlan extrém őrület. Nálunk is van extázis, de az teljes mértékben bennünk zajlik. Ez két, azonos minőségű, de más út, melynek végeredménye ugyanaz. De nem szeretem az ilyen összehasonlításokat, mert egyszerűbb rásütni valakire egy címkét, mint utánajárni a dolgoknak.
Második koncertünk után - melyet 1987. december 15-én tartottunk az Almássy téren - megkeresett egy német menedzser, hogy egyik hangszerem jól szolgálna effektként a VHK koncertjein. Mikor azt mondtam, inkább én szeretném kifejleszteni a saját zenémet, csak nézett. A tavalyi velencei biennále után jöttek hozzám gazdag amerikaiak, de nem szeretném, hogy valamelyik hangszer kiszakadjon a sorozatból. Így voltam a korábban készített anarchista biciklikkel is, melyet tavaly év végén vett meg egy múzeum. Inkább olcsóbban adtam, de együtt maradnak.
A Kiscelli Múzeumban bemutatott 72 darab teljes sorozatot képez. Számomra nem érdekesek, egyszerűen kimerültek mint zenei ötletek. Ezért ingyen és bérmentve felajánlottam őket egy alapítványnak. Sajnos Magyarországon nincs még gyakorlata annak, hogy egy élő művész ekkora tárgyegyüttest átadjon valakinek. Egyrészt azt hiszik, valami spekuláció, másrészt nem tudják a raktározását megoldani. Pedig az lenne a jó, ha úgy lehetne térben elhelyezni, hogy bárki játszhasson rajta. Akár fel is vehetné a zenét. A felvétellel azt csinálna, amit akar, csak egyetlen kérésünk lenne: tudjuk, mi lesz vele. --------------------- Kapcsolódó anyagok: A Lois, a Tundravoice és a Zene oltára >> - cikk, 2001. október Ócskavasból mű (Lois Viktor tatabányai táboráról) >> - cikk, 1997. augusztus Az élet olyan szezonális (Tundravoice) >> - cikk, 1997. június Lois Viktor: Az ember nem csikk, hogy el lehessen nyomni >> - interjú, 1994. július |
