| Szelevényi Ákos - Szeretek idegennek lenni |
| Megjelent: Kritika |
| 1995. szeptember 01. péntek, 00:00 |
|
Szelevényi Ákos egyike hazánk (sajnos külföldön élő) öntörvényű jazzmuzsikusainak. 1986-ban húsz évesen hagyta el az országot, azóta Párizsban él, mozog és dolgozik, leginkább két francia zenésszel, Bernard Malandain bőgőssel és Philip Foch ütőssel. Munkásságukat eddig két, magánkiadásban megjelent CD, a Pannonia és az Asile reprezentálja. S bár az egyik album fülszövegében Ákos megjegyzi, hogy „a zene túlzott fogyasztása egészség károsító hatású lehet, fogyassza mértékkel”, a korongokon található kompozíciók sokunk számára jelenthetnek évekre szóló szellemi táplálékot. Szelevényi ugyanis sokkal inkább belső késztetéseire, semmint a külső elvárásokra figyel, s ennek megfelelően nem azt nézi, mire vevő - nagy tömegben - a közönség, hanem hogy mit szeretne elmondani az embereknek. Egyike azoknak az élet által „megszaggatott” zenészeknek, akik huszonöt négyzetméteres garzonlakásukban élnek és alkotnak, s jóllehet gyakran még a betevő falat megszerzése is gondot jelent számukra, bármikor szívesen elmennek ingyen játszani, legyen szó akár klubról, egyetemi menzáról vagy börtönről. Szelevényi Ákos triójával nemrég Magyarországon járt. Ebből az alkalomból beszélgettem vele.
Minden. A rendszer, a légkör, de elsősorban a szabad utazás és tanulás hiánya. Fejlődni, továbblépni szerettem volna, egyszerűen más hangokat hallani, s mivel az akkori Magyarországon ennek a lehetőségét nem mindenkinek adták meg, nem volt más választásom.
Talán azért, mert jártam ott korábban, mágnesként vonzott a légköre, az ottani művészeti élet, minden színével, szagával, szabadságával. Eredeti célom egyébként Boston, a világhírű jazzakadémia, a Berklee School of Music lett volna, de ma már szerencsésnek tartom, hogy nem oda mentem.
Valóban keveset, de velem volt a szaxofonom, így könnyebben tudtam kommunikálni.
Szerencsésnek nevezhetem magam, mert bár egy szál batyuval, valamint a tenorszaxofonommal a hónom alatt érkeztem Párizsba, hamar adódtak munkalehetőségek. Egyetlen kritikus pillanatom volt eddig: egy év rá, hogy kimentem, a Zene Ünnepén ellopták a hangszerem, s napi húsz órát kellett dolgoznom, hogy újat tudjak venni. Dehát - ahogy a mondás tartja - teher alatt nő a pálma. Ahogy beszereztem az új szaxofonom, rendszeresen jártam klubokba örömzenélni, s elég hamar hosszútávú kapcsolatokra tettem szert. Négy éven keresztül fújtam a standardeket, aztán elegem lett belőle. Jók ezek az örömzenélések, de hát fehér vagyok, közép-európai és magyar, nekem más a dolgom. Ekkor kezdtem komolyabban saját zenét írni, ennek a folyamatnak egyik állomása a mostani trióm.
Csak voltam, egészen idén tavaszig. Az Entreprise-zel való együttműködés azért volt érdekes számomra, mert nem színházi, tehát alkalmazott (kísérő)zenét kellett játszanunk, hanem a zene, a szöveg és a színészi játék közötti folyosókat, szálakat próbáltuk együtt feltérképezni. Azt hiszem, mind a két fél sokat adott a másiknak. Egészséges alkotómunka folyt színpadon és színfalak mögött egyaránt. Együttműködésünk első négy hónapja zenei és színészi improvizációval telt. Témáink csak annyira voltak, amennyire sejtettük, hogy miről szeretnének szólni a később kialakulandó darabok. Ami a legjobban foglalkoztatott bennünket: az Utazás - a szó valamennyi értelmében. A produkciókban egyrészt zenészek és színészek dolgoznak együtt, közelednek egymáshoz, másrészt a megszületett darabok egymásba is átfolytak. A trilógia utolsó részét egyébként a tavalyi Avignoni Fesztiválon játszottuk utoljára.
Akár két-három hónapra rá felvehettük volna, olyan gyorsan és olyan mélyen egymásra találtunk. Philipet régebb óta ismertem, s Bernard-ral is hamar kialakult a közös hang. A tavalyi esztendő kezdetéig egy fiatal hegedűs lány, Michelle Véronique játszott velünk, de aztán inkább a trió formáció mellett döntöttünk. Egyrészt mindannyiunk számára sokkal nagyobb kihívást és felelősséget jelent, másrészt sokkal letisztultabb, direktebb a hangzás. De folyamatosan változnak korábbi kompozícióink, mindig máshogy és máshogy szólnak, ahogy fejlődünk.
Ez is, az is. A lényeg, hogy megjelent, az első ezer, a második ötszáz példányban. Minden pénzem beletettem. Reményeim szerint hamarosan Magyarországon is kapható lesz, természetesen igazodva az itteni árakhoz, majdnem önköltség alatt, de ez engem nem érdekel. Számomra az a lényeg, hogy akit megérint, azokhoz eljuthasson.
De igen, ám eddig nem mentem. Hiányérzetre nem tudok építeni. Ha az ember elégedett, nem csinál semmi érdekeset.
Feszültséget szerencsére nem okozott, bizonyos szempontból kuriózumnak számított, de azt hiszem, ilyen jellegű zenével bármely országban nehéz lenne betörni a slágerlistákra. Arrafelé valóban senki nem fúj ilyen témákat. A párizsi zenészeknek érzésem szerint közel sincs olyan erős identitás-tudata, olyan erős zenei gyökerei, mint nekünk, közép-európaiaknak.
Rajtam keresztül elég jól. A népzenét, valamint Bartók Béla és Kodály Zoltán műveit folyamatosan adagolom nekik. Bernard most volt először a Lajtától keletre, s éreztem, hogy legalább tíz napba telt neki, amíg leesett a tantusz. Hogy miről szól, miért más ez a zene. Így bizonyos dolgokat, irányokat és ötleteket sokkal jobban megérthetett. Nagyon jó, hogy el tudtunk most mind a hárman jönni, s biztos, hogy még többször hallhatnak idehaza az emberek.
Néha eszembe jut, de nem hiszem, hogy jó ötlet volna. Legalábbis nem most. Nagyon hozzászoktam és megszerettem idegennek, azaz másnak lenni. Ez már inkább a szabadsághoz áll közel. Érdekes egyébként, hogy az idő során az ember identitástudata nemhogy gyengülne, de még tovább erősödik. Az ember messziről, majdnem hogy kívülállóként másként, sokkal tisztábban látja a helyzetet. S egyre világosabb, mit akar csinálni. Talán csak a párkapcsolatokban okoz ez a másság kicsit feszültséget. Valahogy másképp vagyunk felépítve. Elsősorban abban, ahogy szeretik egymást az emberek. Odakinn hidegebbek a kapcsolatok. Ezért is voltam két évig teljesen magányos. Inkább semmi, mint hazug együttlét.
A buddhizmus, mint életforma és létfilozófia érdekes. Sok mindent ad az embernek. Olyan, mint sok más az életben: jó vele megismerkedni, egyre mélyebbre merülni benne, de a következő jó lépés gyorsan kimászni belőle. Rövid időszakra az én életemben is nagyon fontossá vált. Sokat építkeztem belőle. Sajnos azonban egyesek számára a buddhizmus könnyen pózzá válhat. Párizsban néhány évvel ezelőtt nagy divatja volt a keleti tanoknak, rengeteg ál-buddhistával találkoztam. Mindenféle megbeszélésre hívtak, egyre el is mentem, hogy tudjam, miért nem teszem be oda a lábam soha többet. Leragadnak a külsőségeknél, s alapvető dolgokat nem tudtak helyretenni. A buddhizmus számomra ugyanaz volt, mint 1986. Egyszerűen más hangokat akartam hallani. Az egész végső soron csak nyitottság és érdeklődés kérdése.
Sosem szerettem a kategóriákat, mert ezzel óhatatlanul merev határokat húzunk a különböző stílusok közé. Tény, hogy játszottunk mind jazz, mind népzenei fesztiválon, ez azonban, véleményem szerint, a zene milyenségét nem érinti. Bár, ha már mindenképpen kategóriákban akarunk gondolkodni, valóban az etno-jazz a legszerencsésebb kifejezés rá.
Ennek több oka van. A legfontosabb talán az, hogy „buddhista időszakomban” nem kellett iszonyatos nagy lépést tennem semmilyen irányba. Számomra olyan volt, mint egy visszatérés. S amikor hallom, hogy Czeizel Endre szerint génjeinkben még ma is bizonyíthatóan hatvan százalék az ázsiai eredet... Tehát azt, amit régóta éreztem, íme, egy tudós is igazolta. Mindenki tudja, hogy mielőtt megérkeztünk volna a Kárpát medencébe, őseink merre csavarogtak. Ha vannak a zenénkben keleti népzenére utaló nyomok, akkor ebben az eredetünk is benne van.
Az első lemezem valóban eléggé melankolikus és gyakorlatilag egy vonalon mozog. Az Asilén inkább a színekre helyeztem a hangsúlyt, arra, hogy néha mi is nevetünk, nem csak sírunk. Valahogy próbálom kerek egésszé formálni a dolgokat. Hogy bár egy szétszakadt világban élünk, ebbe nem szabad beletörődnünk, hanem tisztában kell lennünk az alapvető emberi dolgokkal, azaz a teljesség felé kell törekednünk. De volt egyvalaki ebben az országban, aki erről nagyon szépen és logikusan tudott beszélni: Hamvas Béla. A napokban sikerült megvennem az összes eddig megjelent kötetét, s úgy érzem, életem végéig lesz olvasnivalóm.
Kicsit igen, de a pillanat elszáll, a lemez megmarad. És számunkra is tanulságos dokumentum. Gyakran előfordul, hogy viszonylag radikális változást élünk meg mind hétköznapjainkban, mind magánéletünkben és néha nehéz helyt állni ezekben a pillanatokban. Második albumunk nagyon különböző, egymástól látszólag eltérő hangvételek elegye és az élet más és más szöveteiből született darabokból áll. Egy lemez óriási előnye azonban - ellentétben az élettel -, hogy leállítható, vagy újrajátszható, tetszőleges sorrendbe állítható, illetve részleteiben kihagyható.
Rendkívül unalmasnak tűnik számomra az egész koncertezés-szisztéma. Az emberek eljönnek, megveszik a jegyet, megnézik, hogy mit csinálnak, aztán hazamennek lefeküdni. És gyakorlatilag nem történik semmi.
Bárhogy is nézzük, a közönség fogyasztja a zenét. Nemrég börtönökben játszottunk, sőt hamarosan valódi börtönturnén veszünk részt, de megyünk külvárosi, rossz körülmények között élő emberek közé is zenélni. Ezekben a közegekben nem annyira fogyasztják, jobban és mélyebben átélik a dolgokat, mint a „fizető” hallgatók. Engem sokkal nagyobb boldogsággal tölt el, hogy tudom: a Jura-hegységban van egy 12 éves fiú, aki meghallgatta a lemezeimet, mint ha tízezres példányban kelnének el. Mert ott, a hegyekben történt valami. Vagy amikor először játszottunk börtönben, a szervező reszketett, hogy mi lesz, aztán rájött, hogy abszolút nem stílus kérdése az egész, hanem hogy hozzájuk szól-e vagy sem. S hogy mennyire lényegtelenek a műfaji és stilisztikai kérdések, hiszen az igényes zenékben általában a legegyszerűbb dolgok fogalmazódnak meg. Utálom, ha valaki zenésznek tekint. Elsősorban érző ember vagyok, aki történetesen zenél. Felnézni, lenézni, mindez rettenetesen fárasztó. Ennek a zenének éppen az a lényege, hogy egyszerű dolgokról beszél. Csak őszintén beszélgetünk egymással. Nem több. De nehéz erről beszélni, inkább csinálni kell.
Dresch Mihály és Szabados György munkássága, szellemisége fontos számomra. Archie Shepp és John Coltrane szintén erősen hatottak rám. Mostanában pedig Frank Zappát hallgatok. Olyan elképesztő szabadság, zenei tudás és szeretet van a műveiben, mint nagyon kevesekében. Ahogy például a Joe's Garage című lemezén egy nő szájába adva elmondja: az információ nem tudás, a tudás nem bölcsesség, a bölcsesség nem szépség, a szépség nem szerelem, a szerelem nem zene, a zene az, ami a legjobb a világon. Jól tette, hogy elmondta, mert támpontot és rengeteg energiát adott ezzel sok embernek. Ugyanakkor felesleges volt elmondania, hiszen teljesen ez sugárzik a zenéjéből. A zene nem a szaxofonból jön, hanem abból, ahogy és amiben élsz.
Ugyanígy. Ha konkrét dolgokról szeretnél hallani, kidolgozás alatt álló darabjaim sokkal inkább kortárs zenei jellegűek, nem annyira a trió formához kapcsolódnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezzel a formációval leállnánk, csak szeretem a merész dolgokat. Ugyanakkor a magyar népzenében a lehető legmesszebb és a legmélyebbre szeretnék elmenni. Folytatni a megkezdett utat. De itt elsősorban mégiscsak emberi dolgokról van szó. Önmagában az, hogy a trió megéljen, engem nem érdekel. Sokkal fontosabb, hogy mit tudunk megmozgatni, merre fejlődünk, hogyan formáljuk az életünket. Ha egy darab megszületése és eljátszása után ugyanolyan állapotban vagyok, számomra már nem érte meg.
Alapvetően igen, hiszen ez még csak a kezdet. Ittlétünk három hete alatt húsz koncertet adtunk, nemcsak a fővárosban, hanem Pécsett, Miskolcon, Debrecenben és Szegeden is. Budapest egyébként sok szempontból ugyanolyan, mint bármely európai főváros. Ugyanaz az információdömping, s az emberek elég hamar érzéketlenné és bezárttá válnak. A vidék sokkal nyitottabb, melegebb és fogékonyabb az újra. Nem kritizálni akarom a helyzetet, csak konstatálom, hogy így van. A következő alkalommal olyan helyekre szeretnék idehaza is elmenni, ahonnan a közönség egyébként nem jönne. Nem azért, hogy magunknak hallgatóságot szerezzek, hanem hogy valóban történjen valami. Talán legközelebb. --------------------------- Szelevényi Ákos - Részleteiben felemelő >> - cikk, 2001. szeptember Szelevényi bővülő élettere >> - cikk, 1999. április Szelevényi Ákos és az Imafa >> - cikk, 1998. április Szelevényi Ákos: Szeretek idegennek lenni >> - interjú, 1995. szeptember |
