| A rock zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalom |
| Megjelent: A38.hu |
| 2007. július 20. péntek, 00:00 |
|
Jávorszky Béla Szilárd - miközben lassan zárja a nemzetközi rocktörténet megírását, a magyarral meg már meglett Sebők Jánossal karöltve - már a hazai underground-alternatív zene történetének a megírásán gondolkodik. Erről, a Szigetről, a Hajóról, és egyebekről faggattuk.
Molnár Antal fogalmazta meg valamikor a húszas években: „A társadalom lelki szerkezete leolvasható építkezéseiből; a társadalom lelke benne lüktet muzsikájában”. A rock tehát - amely számomra csak a Zene egyik „tájszólása” - elválaszthatatlan attól a környezettől, amelyben született és amelyben folyamatosan formálódott az elmúlt ötvenvalahány évben. El lehet persze játszani a gondolattal, hogy mi lenne, ha, de amúgy is úgy vagyok vele, ahogy általában a művészettel: nyilván lehetne élni nélküle, csak nem lenne érdemes.
Sosem gondoltam komolyan, hogy közgazdász leszek, jobb híján jártam a nyolcvanas években oda, bár egyáltalán nem bántam meg. A Közgáz abban az időben amolyan gyűjtőegyetem volt: feltűnően nagy számban jártak oda olyanok, akiket semmiféle hivatástudat nem fűtött, inkább csak keresték a helyüket. Ráadásul az MKKE a korszak egyik legnyitottabb szellemiségű oktatási intézményének számított. Mi már a Kornai-féle könyvekből tanultuk kapitalista piacgazdaságot és szocialista hiánygazdaságot, a marketinget külön tárgyként oktatták, a Ráday kollégiumban Budapest elsőszámú underground zenei klubja működhetett (Európa Kiadó, Sexepil, Sziámi), a Kinizsi utcai kolesz alagsorában pedig a korszak legfontosabb jazzklubja (Dresch Mihály). S nem utolsósorban ez volt az a hely, ahol a diplomamunkámat rockszociológiából írhattam. Mert hogy valójában mindig is a művészetek, azon belül is kiemelten a zene éltetett, és miután időközben kiderült, hogy van affinitásom az íráshoz, elég hamar a kulturális újságírás eléggé göröngyös terepére keveredtem.
Jánossal való kapcsolatom eléggé sajátos: lázadó tinédzserként és lelkes húrtépőként a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján többek között az ő könyvei révén láttam bele először a műfaj fejlődéstörténetébe, gazdasági és (kultúr)politikai szegmenseibe, útvesztőibe. Személyesen valamikor a kilencvenes években találkoztunk először, de csak 2004-ben derült ki, hogy - a tizennégy év korkülönbségből adódó ízlés- és szemléletbeli különbségek ellenére - együtt is tudunk dolgozni. Akkor a rockzene születésének 50. évfordulója apropóján írtunk egy cikksorozatot a Népszabadságban a műfaj történetéről. A kedvező fogadtatás hatására felbátorodtunk, úgy éreztük, akár önálló könyvet is érdemes lenne szentelni annak a zenei-kulturális-életfilozófiai mozgalomnak, ami az ötvenes évek Amerikájában rock & roll, majd a hatvanas Angliájában beat formájában létrejött. Az egy könyvből aztán három, majd ötrészes sorozat terve kerekedett ki. A magyar rockzene történetét bemutató két kötet már megjelent, a nemzetközi - elsősorban angolszász - rockhistória első, az ötvenes-hatvanas éveket feldolgozó része is kapható. A hetvenes évekről szóló kötet szintén kész, várhatóan szeptember végén jelenik meg, a nyolcvanas évek összefoglalása - amelyen most dolgozunk - meg talán novemberben.
A Szigettel kapcsolatban már a kilencvenes évek végén sem voltak illúzióm. E baráti alapon induló kivonulás régóta professzionális programgyárrá lényegült át, amely persze szükségszerű és elkerülhetetlen folyamat volt az elmúlt tizenöt év emberi, gazdasági, társadalmi és politika környezetének nagymértékű hullámzása és átalakulása közepette. A Sziget régóta a térség egyik legjelentősebb, legsokszínűbb és egyben legellentmondásosabb kulturális eseménye. Ahol tényleg megtalálja mindenki azt, amire vágyik, legyen szó szakadt punkról, köldöknéző bölcsészről vagy szórakozni vágyó bankvezérről. Mégha az egész művészeti és társadalmi hasznossága évről évre folyamatosan csökken is.
Ahogy egykor a Sziget, majd a győri Mediawave jelentette számomra a legélhetőbb hazai kulturális „szigetet” (utóbbi azóta is tartja nálam magát), úgy az utóbbi években egyértelműen a Hajó vette át ezt a szerepet. Kezdetben még jóhiszemű tévedésnek véltem, nem hittem, hogy a kitűzött minőséget a mai gazdasági-társadalmi-politikai környezetben lehetséges lesz tartani, de szerencsére az élet rácáfolta erre. A hazai kulturális és zenei miliőben a Hajó funkciója valóban kivételes, talán az egyetlen olyan hely ma Budapesten, ahol valóban komolyan veszik a zene műfajokon és korszakokon átívelő jellegét. Persze lehetne kötekedni, hogy x vagy y művész miért jelenik itt meg, míg más miért nem, de a stratégia és attitűd szerintem abszolút rendben.
Rövid távon nyilván a nemzetközi rocktörténet lezárása, amelyből a már említetteken kívül még a kilencvenes éveket feldolgozó résznek kéne nekiesni, bár néha már fizikailag fáj a sok bíbelődés, rendszerezés, adatguberálás. Szintén jó lenne a nyolcvanas-kilencvenes évek hazai underground-alternatív színtérének méltó könyves emlékművet állítani. Hogy a Kontroll Csoporttól a Kispál és a Borzig, az Európa Kiadótól a Quimbyig, a Balatontól a Leukémiáig azért sok érték képződött a mainstream poprockszcénán kívül. Álmom még, hogy egyszer a rockzene európai „mutációit” is egy kötetben lássam, hisz nem csak a görög vagy a portugál színtérről nem tudunk idehaza jószerivel semmit, de a nagy zenei hagyományokkal rendelkező franciák, olaszok vagy oroszok tágabb értelemben vett zenei életéről sem. Rémálmom meg, hogy ezekből a végén semmi sem valósul meg. drMáriás, a38.hu Az eredeti cikk az a38.hu-n >>
|
