| Privát Bizottság-sztori |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. február 01. péntek, 01:00 |
|
A nyolcvanas évek underground zenei színterének újabb fontos zenekara kerül terítékre a Filmmúzeumon futó Privát rocktörténelem sorozatban: Gellért Gábor szerkesztő-rendező ezúttal a Bizottság együttes életművét igyekszik közel egy órában bemutatni.
A Bizottság a nyolcvanas évek underground zenekarai között több szempontból is kiemelkedik, illetve elválik a többiektől. Mind közül a legeredetibbek, legköltőibbek, egyben a nagyközönség számára a legérthetetlenebbek voltak, nem a belvárosból indultak, hanem a főváros határán túlról, HÉV-vel érkeztek, a leghamarabb lehetett nagylemezük, és - a Vágtázó Halottkémek mellett - Nyugaton (elsősorban az NSZK-ban és Hollandiában) a legkeresettebb magyar klubzenekarnak számítottak. Az együttes három meghatározó figurája, feLugossy László (Laca), efZámbó István (Öcsike) és Wahorn András különböző zenei és zeneközeli forrásokból táplálkozott. Bár több év korkülönbség van köztük, mindhármuk egyik alapélménye volt a Kex, mindenekelőtt Baksa-Soós János szelleme és szabadságfoka. Wahornra ezenkívül Miles Davis, Frank Zappa és Captain Beefheart hatott erősen, efZámbó a hatvanas-hetvenes évek progresszív rockját kedvelte, feLugossy meg mindenben a költészetet kereste. Ők hárman a hetvenes évek végén a szamár-hegyi Zámbó-házban kezdtek bele első, „intuitív, asszociatív és improvizativ hangterápiának” címkézett akusztikus zenei kísérletezgetéseikbe, amit később a punk energiájával töltöttek meg. A Bizottság életre hívása azonban fura mód nem elsősorban hozzájuk, hanem a Szovjetunióból frissiben visszatért Waszlavik Gazember Lászlóhoz kötődik, aki akkori nagy álma megvalósításához keresett kellően belevaló társakat. A terv szerint hagyományos rhythm and blues dalokat játszva „belopódznak” a Metro Klubba meghirdetett tehetségkutató versenyre, majd az országos nyilvánosságú döntőbe bekerülve közlik a zsűrivel, hogy ők a Bizottság, ezennel kihirdetik, hogy ők a győztesek, és előadnak egy mindenkit sokkoló zenei performance-ot. Hozzájuk méltó cinikus terv, mégsem lett belőle semmi: Wahornék már a selejtezőben kiestek. Addigra viszont bepróbáltak jó pár számot, és gondolták, érdemes lenne folytatni. Így nekiálltak saját dalokat írni, ekkor született többek között az Egy lány kéne nékem, a Máriabenzin, a Konyhagyeplő, a Macskaszerviz, a Korrupt vagyok és hazudós. Waszlavik pedig megmutatta a házi felvételeiket a Beatrice frontemberének, Nagy Ferónak, aki azonnal meghívta őket a „fekete bárányok” (Beatrice, Hobo Blues Band, P. Mobil) rocktörténelmi jelentőségű koncertjére előzenekarnak. Aztán a szentendrei ifjúsági ház pinceklubjában hamarosan telt házak igazolták, hogy „szabadidőzenéjükre”, „zenei és lírai fintorokból” álló műsoraikra igenis komoly érdeklődés van a „tabuk nyűgétől szabadulni vágyó fiatalság körében”. S bár a zenészszakma döntő része még sokáig egyszerűen „40-50 percnyi tömény hülyeségnek” jellemezte koncertjeiket, látványos akcióik, illetve a tagok képzőművészeti sikerei révén alig egy év alatt sikerült elérniük, hogy ne csak a közönség szokatlanra és botrányra fogékony része, illetve a sznobok, hanem a kritika is felfigyeljen a műsoraikra. 1982-ben már ők számítottak a legfelkapottabb, legsikeresebb, viszonylag széles közönségréteget is érdeklő art-punk együttesnek, amellyel - korábbi ellenvetéseit félretéve - a Hanglemezgyár is szerződést kötött és 1983-ban megjelentette nagylemezüket. Annak ellenére, hogy a Hungaroton egyetlen fillért sem költött reklámra, a Kalandra fel! című album igen nagy visszhangot váltott ki, végül mintegy harmincezer példányban ment el. Persze sem ez, sem az egy évvel később megjelent Jégkrémbalett nem adta vissza a Bizottság-koncertek hangulatát, intenzitását, hisz az „üzenet” - és ezt a tagok számos alkalommal elmondták - esetükben is a színpadi akciók, a filmek, a zenék, a gesztusok és a szövegek összességéből állt össze. Mégis, ezek a korongok a nyolcvanas évek első felének mindennapi abszurditásait tükröző hiteles szonikus lenyomatok. 1985 elejére viszont elfáradt a zenekar, Magyarországon utoljára a nyár elején, Győrben léptek fel. Időközben meghívást kaptak Franciaországba, majd Nyugat-Németországba és Hollandiába, és az új kihívás még egyben tartotta a csapatot. A következő egy évben az említett három országban és Ausztriában jó pár klubkoncertet adtak, az osnabrücki nemzetközi kísérleti filmfesztivált az ő műsoruk zárta. Két nagylemezük anyagából Hollandiában megjelent egy válogatás LP. 1986 júliusának elején Dániában, a roskildei fesztiválon két kisebb színpadon is felléptek, de az állandó összezártságtól és utazástól végképp elfáradtak, és Bizottság néven soha többé nem léptek fel. -------------------------- Kapcsolódó anyagok: Wahorn András: Felkészültem az önvédelemre >> - interjú, 2008. október Privát Bizottság-sztori >> - cikk, 2008. február Wahorn András: Ha meghalok, nincs probléma >> - interjú, 1999. október Wahorn András: Művészet ott születik, ahol falba ütközöl >> - interjú, 1998. május Wahorn András: A kultúrában nincsenek szintek >> - interjú, 1994. december Wahorn András: Gondoltam, elmegyek Amerikába >> - interjú, 1993. február Wahorn András: Nagyon szenvedélyes ember vagyok >> - interjú, 1991. június |
