| Szubkultúrák találkozóhelye (Ötéves az A38) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. április 26. szombat, 01:00 |
|
Április 30-án lesz öt éve annak, hogy a Petőfi-híd budai hídfőjénél megnyílt az A38 Hajó. Az egykori ukrán kőszállító uszályból átlényegült művészeti központ és találkozóhely mára a budapesti kulturális élet egyik meghatározó eleme lett. A nagyszabású koncertekkel és a Műcsarnokban retrospektív kiállítással ünnepelt évforduló kapcsán Bognár Attilával, az A38 vezetőjével beszélgettünk.
Nemcsak öt éve számított újnak, de igazából Magyarországon sokaknak még ma sem teljesen tiszta, pontosan mit is kell értenünk rajta. A ppp a köztudatba a Művészetek Palotája kapcsán került be, pedig a konstrukció más együttműködési lehetőségeket is takarhat. Ráadásul a Műpa akkora léptékű vállalkozás, ami a civilszféra szintjén általában nem értelmezhető. Mi viszont a ppp sajátos értelmében gondoljuk működtetni az A38 Hajót, ami a mi értelmezésünkben nem hosszú távú állami hitelfelvételt jelent (amiről a MűPa esetében lényegében szó van), hanem kölcsönös előnyökkel szolgáló, nem pusztán pénzügyi jellegű együttműködést. Hisz a kultúra területén mi sok esetben ugyanolyan közhasznú feladatot látunk el, mint mondjuk a Trafó, a Millenáris vagy a Petőfi Csarnok, nagyjából ugyanazokat az embereket is „szórakoztatjuk”, csak nem rendszeres normatív támogatásból. Azt szeretnénk, hogy a minisztériumok, állami szervezetek, önkormányzatok hosszú távon is leszerződjenek velünk, hiszen noha jelenleg is vannak szerződéseink a fővárosi és a kerületi önkormányzattal, illetve a kulturális minisztériummal, de ezek mindig konkrét feladatokra és adott évre vonatkoznak, nem öt vagy akár tíz éves távlatokra.
Elég közel vagyunk hozzá. Némi csúszással, de várhatóan teljesíteni tudjuk az üzleti tervben vállaltakat. Persze mindig merülnek fel újabb fejlesztési igények, de az alap, az építéshez kötődő hitelek a jövő év végére kifutnak. Az A38 Hajót amúgy több magánszemély hozta létre, de fontos, hogy egyikünk sem üzleti befektetésként tette. Többen a munkájukkal váltak tulajdonossá, építész barátaim például több tízezer munkaórányi értéket tettek bele. Ugyanez a helyzet a jogi-pénzügyi vonalon, amit magam képtelen lettem volna végigvinni, s pénzem sem lett volna arra, hogy egy profi munkatársat megfizessek. Így ezek a baráti segítők kaptak komoly tulajdonosi hányadot a hajóban, ami többszázmilliós bankkölcsönnél amúgy nem éppen kecsegtető pozíció. Persze gyorsan hozzáteszem: az A38-nál a mai napig egyetlen forint osztalékfizetés nem történt. S ez vélhetően még évekig így is marad.
A tavalyi forgalmunknak nagyjából a felét adta a jegybevétel, negyedét a vendéglátás, öt százalékát pedig a minisztériumoktól, illetve a fővárostól és a kerülettől kapott támogatás tette ki. A maradék húsz százalék az üzleti szférából jön, egyrészt a rendezvényszervezésből, másrészt a szponzorpénzekből. S ebben még nincs benne az, hogy miután nagyon jó a kapcsolatunk a legtöbb Budapesten működő külföldi kulturális intézetekkel, így sok művésznek a gázsiját vagy az útiköltségét nem nekünk kell előteremtenünk. Ezek általában speciális koncerteket is jelentenek, ahogy a nagyvállalatoktól kapott szponzorpénzek is mindig speciális sorozatokhoz kötődnek. Az öt év alatt a magyar topvállalatok elég nagy részét sikerült megnyerni támogatónak, megtanultunk, miként kell a menedzsmentjükkel a kapcsolatot ápolni, miként tudunk az elvárásaiknak megfelelni. A hajón minimális a reklámfelület, viszont ezekkel a programokkal imidzset lehet építeni. Öt éve a nagyvállalatok többsége még egyáltalán nem értették a „filozófiánk”, hogy nálunk nem lehet „leuralni”, az adott cég logóiba „csomagolni” a hajót. Öt éve a pénzügyi egyensúly megteremtéséhez lényegesen egyszerűbb út lett volna az A38-at valamelyik multinacionális céggel kitapétáztatni, de Európa kulturáltabb felén ez már akkor sem volt divat. S a legtöbb hazai nagyvállalat menedzsmentje ezzel ma már tisztában van, ma már érti és elfogadja ezt a fajta gondolkodást.
Egyrészt a saját ízlésünknek, másrészt az igényeknek megfelelően. De az elveinkből és a minőségi színvonalból sosem engedünk. Nyitottságunkat mutatja, hogy az A38-at több szubkultúra is magáénak vallhatja. A kezdetektől karakteres jazz, alternatív és elektronikus zene mellett az elmúlt egy évben például a minőségi metál is bekerült a kínálatba, kiderült, ennek is van Budapesten elkötelezett közönsége, s még a kritikusok is meg-megállapítják, hogy ezek a zenekarok milyen jól szólnak nálunk. De ami szerintem a legnagyobb erényünk, hogy azok érzik igazán jól magukat, akik szinte itt futottak be és itt váltak igazi sztárokká. Az Erik Sumo Band, Péterfy Bori, Barabás Lőrinc, a Pannonia Allstars Ska Orchestra vagy a Subscribe ma már kitűnő, kiforrott produkciók. Nemcsak teltházat vonzanak, de a közönségük jól használja az A38 Hajó tág infrastruktúráját, a több helyszín, a vetítés és a partizás lehetőségét. Mellettük persze rendszeresen szerepeltek, illetve szerepelnek az olyan klasszikus magyar rockzenekarok, mint az Európa Kiadó, a Kispál és a Borz, a Kiscsillag vagy a Quimby, amelyek tagjaival amúgy is baráti a viszony.
A hasonló jellegű intézményekben ez a világon szinte mindenhol így van. Az utóbbi években nagyon rákerültünk az európai turnétérképre. Az egyik példaképünk, az amszterdami Melkweg vezetője mondta nekünk mindig, hogy ügynökségekkel dolgozzunk, mert bár rajtuk keresztül esetleg drágábbak a művészek, viszont folyamatosan biztosítják a produkciókat. Azóta több ügynökséggel is kölcsönösen jó a viszonyba kerültünk, a kollégáimnak mostanában ezért már az a legfőbb feladata, hogy a város anyagi és egyéb teherbíró képességét figyelembe véve figyeljék a trendeket.
Azért, mert így a nálunk fellépő művészek sokkal nagyobb nyilvánossághoz juthatnak. A közszolgálati televíziókban az utóbbi években tapasztalt intenzívebb jelenlétünk mindenkinek jó: az M1 vagy a Duna Televízió elérhető áron jut színvonalas kulturális produkciókhoz, az előadók is jobban szeretnek ezért minket, a szponzorok számára szintén vonzó, hisz a médiatörvénynek megfelelően ilyen esetekben szerepelhet a logójuk. S nem utolsósorban terjed ez a kultúra. Eddig körülbelül kétszázötven koncertet rögzítettünk, és vágtunk meg adásra készre, ez a mennyiség a későbbiekben folyamatosan növekszik, anyagi teherbírásunktól függően. Ezek az anyagok ráadásul jól cserélhetőek lennének a világban. Amikor a Deti Picassoval Jerevánban jártam, az örmény tévé elnöke felajánlotta nekünk, hogy egy műsoróráért ő adna kettőt. Csak egyelőre még nem tudjuk hol elhelyeznünk ezeket a koncertfelvételeket. De egyszer talán majd létre tudunk hozni valamilyen helyi kulturális televíziót.
Az ötödik évfordulót a koncerteken kívül egy összefoglaló kiadvánnyal és egy retrospektív kiállítással próbáljuk emlékezetessé tenni. A legnagyobb magyar kortárs művészeti központ, a Műcsarnok volt olyan kedves és június elején egy hétre rendelkezésünkre bocsátja a termeit, így bemutathatjuk filmjeinket, plakátjainkat, az A38-on készült fotókat. Ez is jól reprezentálja jó viszonyunkat a társintézményekkel:lám, ők is elismerik kulturális tevékenységünket. Ami a jövőt illeti, a következő öt évben nagy fejlesztési pályázatokon szeretnénk indulni, hogy tovább tudjunk bővíteni a lehetőségeinket. Az már most teljesen látszik, hogy a digitális televíziózásra való átállás minket is érzékenyen érint. Emellett szeretnénk egy másik hajót magunk mellé, persze kisebbet, egyszerűbbet, amelyben kiállításokat, vetítéseket tarthatnánk, s amely a vízi turistákat is ki tudná szolgálni. De ezeket hitelekből már nem lenne erőnk megvalósítani, ehhez mindenképp arra lenne szükség, hogy valamilyen nagy nemzetközi pályázaton ehhez a kellő támogatást elnyerjük. --------------------------- Kapcsolódó anyagok: A kultúrhajós >> - Bognár Attila portré, 2008. szeptember Pengető >> - cikk, 2007. október |
