| Clapton-önarckép |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. október 31. péntek, 01:00 |
|
A rocktörténet talán legismertebb fehér bluesrock énekes-gitárosáról, Eric Claptonról az elmúlt évtizedekben számos életrajzi könyv jelent meg - a Schumacher-féle, nem túl nívós Crossroadst pár éve magyarul is kiadták -, de ez az első, amit saját maga jegyez. Mégha a megírásában nagyban segítette Christopher Simon Sykes, aki negyven éve közeli barátja. Az meg különösen örvendetes, hogy - Sting Széttört zene vagy Bob Dylan Krónikák című memoárjaihoz hasonlóan - Clapton visszatekintése az angolszász megjelenést követő egy évvel belül magyarul is elérhetővé vált.
„Rájöttem, hogy évek, sőt talán évtizedek óta ugyanazt az ismétlődő mintát követem. Remekül tudtam rossz döntéseket hozni, és ha valami őszintével és kellemessel találtam szembe magam, elzárkóztam vagy elmenekültem előle” - ismeri be a könyvben a ma hatvanhárom éves rocksztár, s nagyjából hasonló nyíltsággal és őszinteséggel beszéli végig háromszázharminc oldalon az életét. Hogy miként telt a háború után gyerekkora a kis angol faluban, Ripley-ben, ahol csak kilenc éves korában derült ki számára, hogy Jack és Rose, akiket a szüleinek hitt, valójában a nagyszülei, a nővéreként emlegetett Pat - akivel csak ekkor találkozott először - pedig az édesanyja. Édesapját meg soha nem ismerte. A sérülékeny, befelé forduló, a társai által is sokat piszkált fiú számára a zene jelentette az egyetlen lelki gyógyírt, mindenekelőtt az Amerikából a rádión és tévén keresztül átszüremkedő fekete blues. Lelkesen és kitartóan próbálta meg ellesni példaképei - kezdetben Robert Johnson és Big Bill Broonzy, később Muddy Waters és Howlin' Wolf - technikáját, fogásait, hogy azokat aztán a lehető legtökéletesebbre csiszolja. Mindezt mindenfajta zenei előképzettség nélkül, autodidakta módon, csak a fülére és az érzéseire hagyatkozva. Talán ezért is vált igen fiatalon annyira kultikus hőssé, hogy rajongói már a hatvanas évek közepén „Clapton az isten” feliratokkal fújták tele a londoni metrómegállókat. Ekkoriban Clapton meglehetősen dogmatikusan gondolkodott, a blueson kívül gyakorlatilag nem létezett más zene a számára. S mihelyt úgy érezte, irányt tévesztett, otthagyta aktuális zenekarát. 1963-ban, alig tizennyolc évesen csatlakozott a brit rhythm and blues színtér egyik úttörőjének számító Yardbirdshöz, de 1965 tavaszán a For Your Love-val a mainstream pop felé forduló zenekar helyett inkább a „tisztább levegőjű”, John Mayall's Bluesbreakerst választotta. Mindössze egyetlen évig maradt itt, aztán 1966 tavaszán Jack Bruce énekessel-basszusgitárossal és Ginger Bakerrel dobossal megalapította a hatvanas évek első szupergroupját, a Creamet. Két és fél éves fennállásuk alatt mindegy 15 millió albumot adtak el, nagysikerű angol és amerikai turnék során szerepeltek, s Clapton a legnagyobb sztárok sorába emelkedett. 1968 végén azonban az erőltetett munkatempó és a tagok közti feszültségek a Cream feloszlásához vezettek. Ekkor Bakerrel és Stevie Winwooddal Blind Faith néven újabb szupergroupot hozott létre, majd amerikai muzsikusokkal Derek and the Dominos néven egy másikat, de mindkét formáció egyetlen nagylemezt bírt csak összehozni, mielőtt feloszlott. S 1970-re Eric Clapton gyakorlatilag a kábítószerek (mindenekelőtt a heroin) rabjává vált, hamarosan teljesen felhagyott a koncertezéssel és a lemezfelvételekkel. Önéletrajzában önálló fejezetet kaptak az ezt követő „elveszett évek”, meglehetősen önkritikusan vall e súlyos kilengésekkel teli korszakáról, a drogelvonókúra gyötrelmeiről, a Rainbow Theatre-ben tartott „visszatérő” koncertjéről, amely valóban fordulópontot hozott a pályáján. S az 1974-es 461 Ocean Boulevard című korongja óta karrierje többé-kevésbé töretlen, s gyakorlatilag még felejthetőbb nagylemezeivel és szerepléseivel is sikerült az élvonalban maradnia A nagyközönség szemében a mai napig ő a legnagyobb fehér bluessztár. Mégha három és fél évtizedes szólópályáját mindig is furcsa kettősség jellemezte: zenei szempontból a legjobb alakításait mindig mások bluesos szerzeményével aratta, miközben a legnagyobb slágerei szinte kivétel nélkül a saját érzelmes (helyenként kifejezetten érzelgős) popballadái közül kerültek ki. Lemezeinek zömén ugyanez a kétarcúság vonul végig: szentimentális ballada és lendületes gitárszóló, könnyed, bágyatag pop és karcos bluesrock egyaránt megtalálható rajtuk. De ahogy Fender Stratocasterén játszik, ahogy azon nyújtja a húrokat, az kétségkívül összetéveszthetetlen és utánozhatatlan. Önéletrajzi könyvében a szakmai pálya mellett persze legalább ugyanolyan mértékben enged bepillantást magánéletének történéseibe. Viszonzott és viszonzatlan szerelmeire, alkalmi szeretőkre és hosszú távú kapcsolatokra, az örömünnepekre és a megrázó tragédiákra. Kitér élete szinte valamennyi kényes vagy fájdalmas eseményére, 1991-ben elvesztett, fiáról, Conorról például egész fejezeten keresztül vall. S a kötet végére egy, a mennyet és a poklot egyaránt többször megjárt, de mindent túlélő férfi portréja rajzolódik ki előttünk, aki mellesleg maga az élet bluesrocktörténelem. |
