| Releváns Doors-dokumentum |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. november 28. péntek, 01:00 |
|
Újabb legendás Doors-koncertfelvétel gördült ki a szállítósoron: az 1967 márciusában a San Francisco-i Matrix klubban adott két buli legjavát dobta most dupla CD formájában a karácsonyi piacra a Warner. A több mint kétórányi anyag korábban persze különböző bootleg-korongokon (és az internetes fájlcserélő hálózatokon) már elérhető volt, ez viszont nemcsak hivatalos kiadás, de a körülményekhez képest még jól is szól. „Mondjuk, hogy kitapogattam a valóság határait. Kíváncsi voltam, mi történik. Ez volt minden: puszta kíváncsiság” - jelentette ki anno a Doors énekes, Jim Morrison, akit teátrális érzéke és nagyfokú érzékenysége tökéletesen alkalmassá tette arra, hogy eljátssza, kifejezze, eltáncolja és kikiabálja a hatvanas évek amerikai fiatalságának képzeteit, látomásait, félelmeit. Amolyan táncoló dervis volt, aki a színpadon nem csak hallgatóságát, de saját magát is az önkívületbe kergette, átrepítette a másik oldalra, ahonnan azonban sokak számára már nem volt visszaút. A Doors olyan hosszabb lélegzetű dalai, mint az Apokalipszis Most című filmben is elhangzó The End, a When The Music's Over vagy a The Celebration Of The Lizard pedig nem csak rocktörténelmi jelentőségűek, de a korszak megértéséhez is elengedhetetlen dokumentumok.
A hatvanas évek második felének egyik legegyénibb és legextrémebb kaliforniai zenekara - Jim Morrison (ének), Ray Manzarek (billentyűsök), Robbie Krieger (gitár) és John Densmore (dob) - 1966-ban adta bemutatkozó koncertjét a Sunset Boulevard-on lévő London Fogban. Nevét Aldous Huxley The Doors Of Perception című könyve után kapta (amelynek címét pedig Huxley a tizennyolcadik századi lánglelkű angol költőtől, William Blake-től kölcsönözte). S bár a The End című ödipuszi ballada közönséget sokkoló előadása után Jim Morrisonékat kirúgták a Whiskey A-Go-Go-ból, a show-n jelen lévő Jack Holzman némi hezitálás után leszerződtette őket az amúgy folkzenékben erős Elektrához. A Doors 1967 januárjában megjelent címnélküli első lemeze pedig a korszak egyik legerősebb bemutatkozó albuma lett. A rock, blues, folk és jazzes elemekből építkező zene, hozzá Morrison szokatlan, néha látomásszerű szövegeivel revelációként hatott az amerikai, majd később az európai fiatalokra. S ettől kezdve a Doors vált az új generáció egyik legfontosabb szószólójává. Persze ők is folyamatosan konfrontrálódtak a felnőttek társadalmával. 1967-ben az Ed Sullivan Show rendezője megkérte Morrisont, hogy a Light My Fire-ben szereplő, a kábítószeres csúcspontra utaló „high” szó helyett a semleges „bettert” énekelje. Megígérte, majd az élő adásban tévénézők milliói előtt az eredeti változatot adta elő. (Nem is tehették be a lábukat soha többé a kor legnézettebb tévéshowjába.) Az extravagáns énekesnek a rendőrséggel is sűrűn gyűlt meg a baja, és az egyik ilyen történetét 1967-ben New Havenben a színpadon is előadta, megszerezve ezzel egy újabb kétes elsőséget - ő lett az első rocksztár, akit a rendőrök bilincsben vezettek le a színpadról. Morrison azonban nem csak a rendőri elnyomással szembeni ellenállásra buzdított a színpadról, de 1969 márciusában Miamiben közszeméremsértő viselkedéséért (elővillantotta férfiasságát) is perbe fogták. Az „ifjúsági forradalom” egyik vezetőjének kikiáltott énekes sztár ekkoriban döbbent rá saját korlátaira és kiszolgáltatottságára, ekkortól váltak egyre intenzívebbé a végtelen és féktelen láncivások, egyre hosszabbá és sötétebbé az átmulatott éjszakák és hajnalok, sűrűbbé a botrányok és pofozkodások. 1971 tavaszán egy dühös, depressziós, világviselt Morrison hagyta ott a Doorst, hogy Párizsba, Rimbaud, Céline, Baudelaire városába menjen, hátha ott ismét magára lel. A rockzene és költészet között félúton azonban a halál angyala csókolta homlokon: 1971. július 3-án hajnalban megállt a szíve egy párizsi fürdőkádban. Hat nagylemezt, két verseskötetet, tengernyi jegyzetlapot és számtalan gondolattöredéket hagyott az utókorra. Több könyv foglalkozik életével, van róla magyarul is, dalszövegei, szabadversei és gondolatai többféle fordításban elérhetők. Énekesi munkássága, kvalitása és karizmája pedig a zenekar első lemezének megjelenése óta vita tárgya. A Doors legendáját 1991-ben Oliver Stone filmben próbálta elmesélni - az eredmény siralmas és félrevezető. Az együttes két tagja 2003-ben újra összeállt, hogy Ian Astburyvel és Ty Dennisszel újraélesszék a Doors szellemét - finoman fogalmazva nekik sem sikerült. S bár az utóbbi években sorra megjelenő archív felvételek is jobbára csak a pótlék szerepét tölthetik be, mégis legalább releváns médiumok arra, hogy felidézzük a harminchét éve halott Jim Morrison szellemét. Ilyen volt például a tavaly megjelentetett 1970-es bostoni, detroiti és philadelphiai koncertek anyaga, s ilyen most ez az 1967 márciusában rögzített huszonnégy dal, amely ráadásul azt mutatja meg, milyenek is voltak élőben erejük teljében, alig két hónappal a korszakos bemutatkozó lemez után. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Releváns Doors-dokumentum >> - cikk, 2008. november Morrisonra emlékezve >> - cikk, 2001. július Doors, dobozolva >> - cikk, 1997. december |
