| Bittová deleje (Iva Bittová portré) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2011. augusztus 10. szerda, 08:33 |
|
Bármit vesz a kezébe, abból rögvest zenét fakaszt, a legellenállhatatlanabb mégis ezerfényű hangja, amellyel oly kreatívan, szabadon és meggyőzően bánik, mint - más műfajban - Björk vagy Meredith Monk. Zenéje öntörvényű és önazonos, máséhoz nehezen mérhető, máséval nehezen rokonítható, szinte kizárólag saját szerzeményeket játszik, melyek annyira hozzá kötődnek, annyira belőle fakadnak, hogy előadásukra mások kísérletet sem tesznek. Bátran bebarangolja a végleteket, egyszerre nyers és kifinomult, vérbő és intellektuális, szenvedélyes és decens. Persze, tudjuk, Iva Bittová múltjában, vérében erősen ott a színészet, előadásaiban mégsem idegen jelmezekbe bújik, végig önmagát mutatja, csak közben más és más oldalát villantja.
A zene esetében, mondhatni, családi vonás, felmenői között számos muzsikus akad. Mindenekelőtt édesapja, a felvidéki Galántáról származó, szlovákul és magyarul egyaránt beszélő Koloman Bitto (Bittó Kálmán), a messze földön híres roma nagybőgős, aki a falusi lakodalmakban éppúgy pengette a talpalávalót, miként a nagyvárosi koncertpódiumokon a klasszikus darabokat. Nem csoda, hogy lányait születésüktől fogva körülvette a zene és - anyai örökségként - a színjátszás mindent átható szeretete. A Morvaország északi részén, Bruntálban élő családban a kamarazenélés mindennapi eseménynek számított, legfeljebb abban változott, hogy hol jazzt, hol folkot, hol klasszikus zenét játszottak. Érthető hát, hogy mindhárom lány megmaradt zeneközelben: a legidősebb testvér, Ida ma sikeres énekes és Európa-szerte workshopokat tartó énektanár, a legfiatalabb, Regina főként gyermekekkel foglalkozó, zenés darabokat jegyző színházi rendező, míg a középső, Iva generációja egyik legeredetibb hangú szerző-előadója. Útja persze közel sem volt egyenes irányú és intenzitású. Sőt, tinédzserként nagyon úgy tűnt, a zenélést teljességgel feladja. Édesapja álma, hogy belőle hegedűművészt faragjon, „s úgy játsszon, akár egy férfi”, túlságosan frusztrálta, tizennégy évesen közölte, inkább a maga útját járja, szögre akasztotta a hangszert, elment Brnoba és a következő tíz évben kizárólag a színházra fókuszált. Elvégezte a színművészetit, sorra kapta a felkéréseket, tucatnyi filmben szerepelt, számos hazai és nemzetközi díjat gyűjtött be. De nem érezte úgy, hogy igazán a helyén lenne, hogy a rá osztott karakterekkel kellőképp azonosulni tudna. Rájött, mégiscsak a korábban annyira terhesnek érzett zene az ő ideális művészi terepe. S huszonnégy évesen megint fordított egyet a keréken, újra felvette a hegedűt, sőt megtámogatta az énekhangjával, amit sosem képzett, emiatt teljességgel szabadon szárnyalhatott felette. Azóta sem győzi hangsúlyozni, hogy akkor, 1982-ben élete legfontosabb döntését hozta. Mégha további tíz évnek kellett eltelnie, hogy a benne és körülötte kavargó ezerféle hagyományból, élményből és hatásból kifejlessze azt a teljesen egyéni zenei nyelvezetet, amitől a művészete a kilencvenes évek elejétől olyannyira ellenállhatatlanná vált. Azt a nagyobbrészt kortárs és klasszikus zenéből, roma folkból, kisebb részt kísérleti jazzből táplálkozó személyes világzenét (ahogy Lois Viktor mondaná: perszonál etnót), amely miatt sokan érezzük úgy, Iva Bittová régóta méltó arra, hogy hivatalosan is a világörökség részének nyilvánítsák. Persze az ő pályájának is megvoltak a maga szonikus szakaszai, karakteres korszakai, markáns mérföldkövei. A korai útkeresős évek, melyeket főként ex-élettársa, a dobos Pavel Fajt jobb híján alternatívnak besorolható rockzenekarában, a Dunajban töltött el, rajta keresztül került kapcsolatba az akkori angolszász kísérleti avantgárddal, lehetett Fred Frith, Chris Cutler, Tom Cora és John Zorn partnere, szerepelhetett a Step Across The Boarder című kultikus dokumentumfilmben és az ahhoz kapcsolódó dupla lemezen. Mindkét fronton emlékezeteset alkotott, de továbbra sem érezte őket igazán a sajátjának. Aztán kisebbik fia születése után egy időre eltűnt a reflektorfényből, s csak a kilencvenes évek derekán tért vissza a színpadokra, akkor már egyértelműen szólistaként, kiforrott, karakteresen egyéni hanggal. Azóta alapvetően ezt csiszolja, finomítja, gazdagítja újabb és újabb árnyalatokkal. Mégsem mondhatni, hogy beleragadt volna a saját stílusába. Sőt, koncertről koncertre, lemezről lemezre tartogat újdonságokat, meglepetéseket. A leginkább azzal, hogy éppen kivel és miben kollaborált. 1998-ban a Mediawave Fesztivál fedezte fel magának és nekünk újra, hozta el mindjárt két különböző műsorral: az egyikben Vladimir Vaclavek gitárossal adta elő a saját darabjait, a másikban Dorothea Kellerovával értelmezte újra Bartók hegedűduóit. Azóta szinte nem telt el olyan év, hogy valamilyen formában ne jött volna vissza. Győrbe, Budapestre vagy épp Őriszentpéterre. Gyakorlatilag minden alkalommal más-más projekttel. Hol egy cseh dj-vel, hol egy holland rezesbandával, hol egy német zongoristával, hol egy brit kortárs zenekarral, hol meg egyszerűen a falubeli gyerekek társaságában. Meg persze jópárszor úgy, ahogy mind közül a legerősebb: egy szál magában. S hogy miért e gyakori partnerváltás és mennyire tudatos számára a zenei impulzusok ilyetén csereberéje? „Túl sok lehetőségem adódik ezekkel a remek zenészekkel és zenekarokkal játszani, s egyszerűen egyiket sem akarom kihagyni. Amúgy is meglehetősen gyorsan dolgozom” - válaszolta nevetve régebben a diktafonba. Miközben a mai napig folyamatosan vágyik az újabb kihívásokra, inspirációkra. Többek között ezért hagyta ott -évtizedek után - Brnot és telepedett át 2007-ben az Egyesült Államokba. Jelenleg New York-hoz közel él, kisebbik fiával, akire roppant büszke és akit időközben felvettek a híres Bard Collage-ba, tehát megint szaporodott egy zenésszel a családi tabló. A Hudson folyó mentén él és alkot tehát Iva Bittová, egy erdővel körülvett házban, párórányira a világ egyik legfontosabb zenei központjától. Miként hangsúlyozta, mások a zenészek, mások a hallgatók, mások az elvárások, mások a tapasztalatok. Nem beszélve arról, hogy az életben az ilyen horderejű változások önmagukban is rengeteg impulzust és energiát generálnak. Ez tartja meg őt nyitottnak, frissnek, fiatalosnak, ettől játszik ma is ugyanazzal a tűzzel, humorral és érzékenységgel, mint tette mondjuk húsz évvel ezelőtt. Más kérdés, hogy közben hol érzi magát igazán otthon. S őt ismerve biztos nem a kötelező udvariasság mondatta vele, amikor legutóbb Őriszentpéteren kijelentette, miután átvette a fesztivál Párhuzamos Kultúráért díját: „Akárhányszor a Mediawave-re jövök játszani, úgy érzem, hazaérkeztem. Csehországban ugyan az emberek elismerik és tisztelik a művészetem, de - talán Bartók Béla zenéje, talán apám vére miatt - az itteni közönség tökéletesen érti is azt, amit játszom. Többször kaptam már díjat a cseh zeneakadémiától, de sosem voltam ott az átadáson. Erre azonban nagyon büszke vagyok. Mutatja ezt az is, hogy itt vagyok”. ---------------------- Kapcsolódó anyagok: Bittová deleje >> - portrécikk, 2011.augusztus MW 2010 - Szelektált világörökség >> - cikk, 2010. május Bittová és a vámpírok bálja >> - cikk, 2002. szeptember Iva Bittová egész testével zenél >> - cikk, 1998. október * * *
|
