| PJ nyers, provokatív, zavarba ejtő |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. május 08. péntek, 01:00 |
|
Tizenhárom évvel a Dance Hall At Louse Point után újra közös albumot jelentetett meg PJ Harvey és John Parish. Ahogy elődje, ez is határozottan szembemegy minden zeneipari és rajongói elvárásnak: kísérletező kedvű, nyers, helyenként kifejezetten zavarba ejtő produkció. Ettől még lehetne szerethető. De jobbára nem az. A kilencvenes évek egyik legfontosabb angol dalszerző-előadója, PJ Harvey persze sosem tartozott a könnyen befogadható/értelmezhető esetek közé. 1991-es felbukkanása óta nyolc saját korongot jegyez, kettőt pedig régi barátjával, John Parishsel közösen, s ezek között nagy jóindulattal is nehéz találni két egymáshoz hasonlítót. „Új lemezen dolgozom, és a legfontosabb szempont, hogy ne ismételjem önmagam. Ez vezérel minden alkalommal” - nyilatkozta 2004 elején a Rolling Stone magazinnak, s ezt bármelyik albuma készítése idején mondhatta volna. De hát épp ezért szeretjük őt, ezért a rockbizniszben párját ritkító attitűdért. Mert ha van valami fix e démoni hölgy közel két évtizedes pályafutásában, az maga a változás. Zenében, image-ben, mondanivalóban.
A Londontól másfélszáz kilométerre dél-nyugatra egy birkafarmon felnőtt Polly Jean Harvey művészi érzékenységét szobrász édesanyjától örökölte, otthon állandóan blues, jazz és art-rock szólt, ez a zenei világ gyakorlatilag második anyanyelvévé vált. De hát persze hatott rá a kortárs rockzene is, a maga zajosabb, elektronikusabb kísérletezéseivel. Ez a kettősség már ott feszül első, tizenhét évesen írt dalaiban. S amikor a korábban nyolc évig szaxofonozni tanult, tinédzserként különböző lokális bandákba beugró, később a gitározásra és éneklésre átállt lány önbizalma is kellőképp megerősödött, 1991-ben megalapította saját rocktrióját. PJ kezdetben maga volt az antinő, csúnyácska, vékony, nagyszájú, ráadásul az a fajta, aki az adottságaira még három lapáttal rátesz. Maszkulin megjelenés, maszkulin attitűd, karcos, szúrós, provokatív. 1995-ben viszont száznyolcvan fokos fordulatot vett, jött a másik véglet, lett belőle túlspanolt rockdíva, kilónyi festékkel, rúzzsal, hajlakkal, hatalmas műszempillákkal, ahogy kell. Hozzá persze a provokatív felhang megmaradt. Az évtized második felében innen szelídült vissza folyamatosan, évről évre csökkent a hajlakk és a rúzs, vált egyszerűbbé a kiállás és a tekintet. A külső megjelenéssel egyenes arányban változott a zenéje is: a kezdeti karcos-harcos minimalizmust 1995-től a dúsabb hangszerelésű indie-blues-rock váltotta fel, aztán - miként az image - ez is megszelídült, visszalényegült direkt irányú és hatású purista rock and rollá. A 2000-es Stories From The City, Stories From The Sea már egy felszabadul, kisimult, önmagával és a környezetével kiegyezett PJ Harveyt mutatott. S amikor ezért a korongért egy évre rá - a nők közül elsőként - megkapta a legtekintélyesebb brit zenei díjat, a Mercury Prize-t, úgy tűnt, végképp megtalálta, kimozogta a maga helyét. De nem ő lenne, ha ezt követően nem csavart volna ismét néhányat a történet fonalán. Hosszas hallgatás után 2004 májusában megint egy kísérletező kedvű, egyben zavarba ejtő, igazi one-woman-show-s albummal (Uh Huh Her) tért vissza, melyen - a dob kivételével - valamennyi hangszeren ő játszott. Ennél nagyobb meglepetést és tanácstalanságot csak a következő opusza, a 2007-es White Chalk hozott, arra még a legelvetemültebb és legnagyvonalúbb PJ-rajongók is csak csóválták a fejüket és vélhetően tisztelettel felhelyezték a korongot a polcra a többi mellé, majd inkább betették a lejátszóba valamelyik korábbi kedvencet. Most meg itt van a legfrissebb munka, amellyel ráadásul - hosszú kihagyás után - megint turnézik (az áprilisi-májusi sorozat szinte minden előadására hetekkel korábban elkelt minden jegy), s hallatán megint csak jobbára hümmög az ember. PJ Harvey mindig következetesen és határozottan visszautasította azt a feltételezést, hogy szerzeményei önéletrajzi ihletésűek. Ezt nyilván nem könnyű elhinni neki. Azt talán inkább, hogy ő valójában csendes, otthonülős, az emberekkel nem nagyon érintkező személyiség, és nem az a démoni excentrikus hölgy, amit a dalai sugallnak. De ettől még albumai nyilvánvalóan tükrözik aktuális lelkiállapotát. S azt érzékelni, hogy mostanság nem lehet túlzottan a topon, elég meghallgatni ezt a mostani albumot. Pedig a kislemezen is megjelent, megklipesített Black Hearted Love még majdnem rádióbarát, mögötte a Sixteen Fifteen Fourteen a maga direkt, energikus és sötét hangulatával szintén rendben, de az utánuk következő dalok a kalandosabb kedvű hallgatókat is komoly próbára teszik. Pedig sok minden benne van, amit tőle megszoktunk/megszerettünk, kísérletező, nyers, provokatív hangvétel, szarkasztikus humor és nagyfokú irónia. Valahogy mégsem érezzük azt utána, hogy érdemes újrakezdeni.
---------------------- Kapcsolódó anyagok: PJ felrázza Angliát >> - cikk, 2011. március PJ nyers, provokatív, zavarba ejtő >> - cikk, 2009. május PJ Harvey - Nyaldost a lábam! >> - cikk, 2001. július PJ Harvey igazi nő lett >> - cikk, 1998. augusztus PJ Harvey - Nem tökéletes, de szerethető >> - cikk, 1998. szeptember |
