| Bergendy 70 |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. október 08. csütörtök, 00:00 |
|
"Nem diófát ültetünk, amelynek termését majd halálunk után értékesíthetik. Fő feladatunk az, hogy a napok eseményeit, problémáit, örömeit tolmácsoljuk - nyilatkozta még a hetvenes években. "Mi még a légypiszkot is lejátsszuk a kottából" - így egy másik alkalommal. "Nálam csak a hangszerelés, a stílusok tisztasága, a minősége számít" - tette hozzá épp tíz évvel ezelőtt itt, a Népszabadságban. Bergendy István, a magyar beat, pop, rock- és szórakoztatózene történetének egyik legrégebben dolgozó, legszélesebb műfaji skálán mozgó, egyben legtöbb vitát kiváltó alakja ma hetvenéves.
Róla mindenkinek, aki az elmúlt fél évszázadban minimális szinten érintkezésbe került a könnyűzenével, megvan a maga képe, a maga története. Nekem először a Pasaréti téren, az 5-ös busz megállójában tűnt fel, félig kopaszra nyírt fejjel, hozzá a bajsza és a szakálla is átellenben volt levágva, a kis kerek lencsék mögül pedig huncutul mosolygott a szeme. Pár hétre rá a család frissen vásárolt televíziójának szűk képernyőjén bukkant fel újra, persze még fekete-fehérben, sok bizarr kinézetű és öltözetű zenész között, akik közül a legbizarrabb épp arról énekelt, hogy Petinek "de nehéz az iskolatáska". Lehettem vagy hétéves, s mivel akkoriban hasonló cipőben jártam, alkalmanként hazafelé e slágert fütyörésztem. S bár pár évvel később e könnyed hangvételt nemcsak az életemből, hanem a hazai zenei színtérről is kisöpörte a lázadó vagy annak tűnő hard rock, Bergendyről az emlékezetemben sokáig ez a hetvenes évek eleji, rá amúgy jellemző gyermeki kép élt. Azóta persze interjúalanyként többször találkoztam vele, naphosszat mesélt és dohogott a diktafonomba, a műfajról szóló vaskos kötetek írása közben pedig komótosan újrahallgattam életműve fontosabb felvételeit, így most, a hetvenedik születésnapja apropóján sok minden bevillan vele kapcsolatban. Például az, hogy Bergendy egyik nagy tragédiája éppen a kora. Az a négy-öt-hat év plusz, ami elválasztja őt a beatgeneráció meghatározó figuráitól. Zenei gyökerei még az "elektromos zenekorszak" előtti érába nyúlnak vissza, a bigbandek fémjelezte szórakoztató zenei világba, ahol a muzsikus fő jellemzője a technikai felkészültség, a kottaolvasási készség és a stílusismeret volt. S ahol az akusztikus megszólalás miatt a hangszerek közötti arányok és a hangszerelési finomságok még alapvető fontossággal bírtak. Ebben a közegben Bergendy kifejezetten modern, nyitott szellemű muzsikus volt, a klasszikus és hagyományos szórakoztató zene mellett már az ötvenes évek végén izgatta a rendszersemleges éteren át érkező jazz és rock and roll. Akkoriban a Szolnoki Dózsa csapatában úszott és vízilabdázott, a világjáró olimpikon- társaktól mindig megkapta a legújabb lemezeket, így naprakészen ismerte a külföldi trendeket. Testvérével, Péterrel 1959-ben alapította meg a Közgazdaság-tudományi Egyetem Ifjúsági Jazz Együttesét, amely aztán a jazztől fokozotatosan az "új zene" irányába mozdult el, s amely - már Bergendy együttes néven - az akkor megnyílt Ifjúsági Park állandó zenekara lett, ott táncdalénekeseket, beatsztárokat kísértek. Ehhez a hatvanas évek elejének Magyarországán kivételezettnek számító pozícióhoz részben a zenekar sokarcúsága, részben Bergendy (egészen a budapesti KISZ-bizottságig érő) baráti kapcsolatai kellettek, utóbbit többször a szemére is hányták, pedig a politika sosem izgatta, még érdekből sem. Viszont egyáltalán nem volt az a lázadó fajta, se zenében, se színpadi aktivitásban, sosem kereste a balhét, ő mindig csak szórakoztatni akart. Úgy is fogalmazhatnék: azt szerette a legjobban, ha jókedvű emberek vették körül. Ezt szolgálta extravagáns megjelenése is, a már emlegetett, felemásra nyírt haj-bajusz-szakáll kombináció, a rikítóbbnál meghökkentőbb ruhák, a szüntelen színpadi gegek és fintorok. Ami óhatatlanul erős clownjelleget kölcsönzött személyiségének, s ez az idők folyamán sem változott, hetvenéves korára is megmaradt amolyan homo ludensnek. Mindeközben tagadhatatlanul a közösségért élt: nemcsak abban a korban különös jelentőséggel és felelősséggel bíró "bandagazda" volt, de bármilyen szakmai szervezkedéshez, érdekvédelemhez elsőként csatlakozott. Arról nem is beszélve, hogy a magyar könnyűzene talán legnagyobb felfedezője: olyan előadókat karolt fel, mint Demjén Ferenc és Latzin Norbert, olyan énekeseket segített az előrejutásban, mint Zalatnay Sarolta, Kozák Péter, Katona Klári, Balogh Ferenc vagy Janza Kata. Valószínűleg optimista világlátásában gyökerezik folytonos megújulási képessége, mondhatni, vérbeli túlélő és átváltozó művész. Első alkalommal a hatvanas évek derekán a beathullám sodorta el, ami gyakorlatilag újradefiniálta a színpadi zenész és zenélés addigi fogalmát. A Bergendy generációjára még jellemző szakmai felkészültség és hangszerelési tudás egyik pillanatról a másikra feleslegessé vált, a jórészt képzetlen fiatalok - az ő fogalmaik szerint - csak potmétereket tekergettek, nagy hangerőn torzított akkordokat zengettek és hozzá artikulálatlanul üvöltöztek. Ráadásul a korábban a hangzást meghatározó fúvósok helyett náluk az addig csak hangképszínező funkciót betöltő gitárok vitték a prímet. 1967-ben Bergendy ezért inkább az európai vendéglátóiparba menekült, majd 1970-ben újjászervezte zenekarát. Ekkor lett a csapat tagja a két kiváló dalszerző, Latzin és Demjén, s vette kezdetét a Bergendy 1977-ig tartó aranykora. Jöjj vissza vándor, Jelszó: LOVE, Úgy szeretném, Sajtból van a Hold, Iskolatáska, Ötödik sebesség, Darabokra törted a szívem - csak néhány dal, amely a hetvenes évek elején a legnépszerűbb zenekarok közé emelte őket. Ráadásul a konkurenciával szemben a hagyományos slágerhangzást fúvós, funkys, soulos, jazzes betétekkel és többszólamú vokállal dobták fel. Nem csoda, ha például 1971 és 1976 között nyaranként öt hetet játszottak a Balatonon a mindig telt házas Coctail hajón. Ahogy az sem, hogy az 1973-as miskolci popfesztivál - ahol aztán tényleg felvonult az akkori beat, pop, rockvilág színe-java - az ő fellépésükkel ért véget. Bergendy másik nagy tragédiája épp ennek a hét évig működő formációnak a súlya és öröksége - attól kezdve bármit csinált, mindenki ehhez mérte, ezt kérte rajta számon. Miközben a hetvenes évek második felében érkező kemény rockhullám az általa képviselt zenei világot ismét kíméletlenül elsöpörte. Bergendy válaszként újfent váltott: lévén a zenekarban többen lettek gyakorló szülők, a televíziós gyerekműsorok felé fordult. Többek között ekkor írta meg az azóta névjegyévé vált Süsü, a sárkányt, amelyről azóta is úgy nyilatkozik, mint élete legfontosabb művéről. (Apró szépséghiba, hogy nemrég kiderült: ez az 1975-ben írt dal szinte hangról hangra megegyezik egy itthon ismeretlen amerikai szerző, Willie Mitchell 1970-es Cherry Tree című számával.) Az utóbbi huszonöt évben szintén többször változott a név és a koncepció, de Bergendy István és csapata a mai napig aktív, igaz, mostanság tevékenysége kizárólag báli és privát rendezvényekre, illetve utcabálokra korlátozódik. Ahol társaival - több évtizedes kalandozás után - ismét azt játssza, ami igazán a sajátja: a rock and roll előtti korszak szvinges, dixielandes szalonzenéjét.
--------------------- Kapcsolódó anyagok: Bergendy 70 >> - Bergendy István portré, 2009. október Bergendy - Minden szinten, szinte minden >> - cikk, 2008. augusztus Pege vs Bergendy - Hatvan év >> - interjú, 1999. október Bergendy István: Tedd meg, amit meg kell tenned >> - interjú, 1996. november |
