| Önerőből, nemzetközi szinten (Subscribe) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. augusztus 14. péntek, 00:00 |
|
Februárban volt tíz éve annak, hogy az egyik legnépszerűbb hazai metálzenekar, a Subscribe - még THC néven - az első koncertjét adta, stílszerűen idén februárban a Petőfi Csarnokban tartották a jubileumi bulit (várhatóan ősszel jelenik meg DVD-n), nem sokra rá pedig egy kávéházi fotókiállításon elevenítették fel a múltat. Azóta viszont teszik, amit eddig is tettek: folyamatosan koncerteznek. Új lemez leghamarabb jövő őszre várható.
Klasszikus középiskolai rockzenekari születés az övék: a Táncsics Gimnázium folyosóján öt lelkes tinédzser osztogatta ki egymás között a hangszereket. Zenei előélete igazából csak kettejüknek van, egyikük kórusban énekelt (persze ő lett a dobos), a másik meg pár évet járt zongoraórára (ő meg a basszeros), de ebben az életkorban, ebben a műfajban a kottafejek keveseket érdekelnek. Ilyenkor sokkal inkább az energia számít, meg a vágy, hogy a színpadról lássák, miként őrülnek meg értük a csajok. Négy hónapot adtak maguknak, hogy mindenki összegyűjtse a hangszerre valót, 1999 januárjában álltak neki próbálni, s februárban már túl is estek a bemutatkozó koncerten. Kezdezben akkoriban népszerű csapatok (Tankcsapda, Nirvana, Green Day, Blur) népszerű dalaiból válogattak, persze kivétel nélkül olyanokat, amelyek nem haladták meg a tanulj-meg-három-akkordot-és-alapíts-zenekart követelményrendszerét. Ma már persze vicces visszanézni az első korszakból fennmaradt VHS-felvételeket (fenn van a youtube-on is), az ember el sem hiszi, hogy ez ugyanaz a csapat, mint amelyik két éve az utóbbi időszak egyik legerősebb hazai metálalbumát, a Stuck Progress To Moont készítette. „Ha ma hallok gyengébb zenekarokat, mindig azzal biztatom őket, hogy az elején mi is csapnivalóak indultunk - magyarázza Anga-Kis Miklós zenekarvezető. - De nagyon szerettük csinálni, nagyon hittünk benne, s rengeteget dolgoztunk azon, hogy minél jobbak legyünk. Amikor először megkerestük a Cry Full Life énekesét, Csongor Bálintot, hogy csatlakozzon hozzánk, kedvesen mosolyogva nemet mondott. Amikor fél évvel később látott koncerten minket, csak nézett, hogy mennyit fejlődtünk. Azóta velünk van.” Mindez 2000-ben történt, ekkor keresztelték át az addig - a marihuána hatóanyaga (tetrahidrokannabinol) ihlette - THC-t Subscribe-ra. Majd beneveztek egy tehetségkutató versenyre. Aztán el is feledkeztek róla, épp mulatoztak, amikor hívták őket. De legalább sikerült elintézni, hogy másnapra tegyék a meghallgatásukat. A neves szakmabeliekből álló zsűri pedig a végén egyhangúan őket hozta ki győztesnek. Mindez értelemszerűen erős löketet adott a csapatnak, az ott nyert egyheti stúdióidőt maximálisan kihasználták, „váltott műszakban” napi huszonnégy órában rögzítették első tíz számukat. Az eredmény annyira nem tetszett nekik, hogy ez legyen a bemutatkozó album, viszont promócióra remekül lehetett használni, még a honlapjukról is letölthetővé tették. Ezen a demofelvételen lényegében már minden ott van, ami a Subscribe-nak ma sajátja: thrash metál alapú, de sokrétű zenei világ, ahol a meglehetősen összetett struktúrájú, fura belassulásokkal, szokatlan tempóváltásokkal teli dalokban a zúzós riffek simán megférnek a funky-val, a reggae-vel vagy egy rövid népdalbetéttel. A két énekes felállás pedig tökéletes alkalmas lett mindenre, harmonikus vokálra éppúgy, ahogy hörgésre, kiabálásra vagy rappelésre. Mire az első nagylemez 2004-ben az Edge Recordsnál megjelent, már többszörösen bejárták az országot, gyakorlatilag mindent elvállaltak, hogy eljuttathassák a zenéjüket az emberekhez. Emellett már ekkor rendszeresen megfordultak külföldön, például Hollandiában. „Azt mondták a kiadóban, hogy a lemezből legyártanak ezer darabot, ami életünk végéig elég lesz - emlékszik Anga-Kis. - Fél évvel később azonban már újra kellett nyomni. Pedig sosem harcoltunk a letöltés ellen, csak arra figyeltünk, hogy a CD olcsó legyen, mégis igényes, szép borítóval, vastag füzetkével. Aki szeret minket, úgyis megveszi, de azzal sincs bajunk, ha valakinek nincs rá pénze és inkább letölti, mert legalább hallgatja.” Az első lemez után sokkal könnyebben tudtak eljutni a fesztiválokra, nagyobb vidéki klubokba. S egyre tudatosabban szervezték, hogy mikor, hova, miért mennek, milyen promócióval, milyen kommunikációval. Odafigyelnek, hogy még a legkisebb vidéki klubban is minőségben szólaljanak meg, inkább viszik mindenhová a saját hang- és fénytechnikát, az elengedhetetlen színpadi kiegészítőket. Ezért is tartanak ott, ahol: miközben a média gyakorlatilag tudomást sem vesz róluk, ahol járnak, teltházas koncerteket adnak, legyen az egy vidéki klub, a Zöld Pardon vagy a Petőfi Csarnok. Három évre az első után, 2007 novemberében jelent meg a második lemezük, Stuck Progress To Moon, mely minden túlzás nélkül az utóbbi időszak egyik legerősebb hazai metálalbuma, kellően összetett és ötletes dalok sora, s ha nem lenne a hazai zenei életben a folytonos skatulyázás, egyes számok simán beférhetnének még a Petőfi kínálatába is. A korongért kapott tavalyi Fonogram-díj az életükbe sok változást szintén nem hozott, de legalább egy jelzés arra, hogy a szakma szintén értékeli, amit ez a szextett önerőből, mégis nemzetközi szinten végez.
|
