| Korfüggetlen rock and roll (Deep Purple) |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. július 10. péntek, 00:00 |
|
A Deep Purple minden idők egyik legkeményebben turnézó rockzenekara, gyakorlatilag létrejötte, 1968 óta folyamatosan úton van - leszámítva persze az 1976-1984 közti nemlétezés időszakát -, most is, mikor e sorok megjelennek, Gillanék éppen Németországban játszanak. Jelenleg amúgy még mindig a négy évvel ezelőtt megjelent legutóbbi stúdióalbumuk népszerűsítő sorozata, a Rapture Of The Deep Tour tart, melynek során öt kontinens több mint ötven országába jutottak el, bő ötszáz koncertet adtak, többek között 2007 novemberében a Budapest Sportarénában. S újfent bizonygatják, hogy a rock and roll tényleg korfüggetlen.
A Led Zeppelin és a Black Sabbath mellett a hard rock és a heavy metal alapjainak lerakásában elévülhetetlen érdemeket szerzett brit csapat elvben idén ünnepli megalakulásának negyvenegyedik évfordulóját. Azért csak elvben, mert az indulásnál a jelenlegi garnitúrából senki sem volt jelen. Sőt, a bemutatkozó nagylemezt jegyzők közül is csak a dobos Ian Paice maradt meg hírnökként. A hetvenes éves eleji klasszikus Deep Purple-felállásból viszont rajta kívül ketten is itt vannak: az énekes Ian Gillan és a basszeros Roger Glover. Amikor indultak, nem úgy tűnt, hogy stílusalapítók lesznek: első, progresszív rockos elemekben bővelkedő, de nem túl radikális hangvételű albumaikkal a stabil középmezőnybe tartoztak. Majd 1969-ben más jellegű szenzációval hívták fel magukra a figyelmet: szeptember 24-én, Londonban, a patinás Royal Albert Hallban mutatták be az együttes billentyűsének, Jon Lordnak háromtételes művét, a Concerto For Group And Orchestrat. Bár az estnek zenei szempontból nagyobb volt a füstje, mint a lángja, a műfaj történetében mindenképpen mérföldkőnek számít: ezen a koncerten játszott először élőben rockegyüttes szimfonikus nagyzenekari kísérettel. Amit viszont az elkövetkező három évben a Deep Purple produkált, az minden szempontból a hard rock/heavy metal legemlékezetesebb alkotásai közé tartoznak. Az 1970 nyarán megjelent, meglehetősen homogén hangzású In Rockon szinte minden megtalálható, ami a legfőbb erényük: Gillan elképesztő hangterjedelme, még a legmagasabb regiszterekben is tiszta éneke, Blackmore energikus, egyéni ízű, bár panelekből építkező gitárjátéka, Lord hol lírai, hol „tekerős”, hol klasszicizáló Hammond-futamai, s a ritmusszekció (Glover és Paice) megbízható, mégis színgazdag alapozása. Ezen a korongon hallható például a korszak egyik legenergikusabb hard rock dala, a Blackmore-féle kakofóniából kibontakozó Speed King vagy a rocker házibulik elmaradhatatlan „összebújós” száma, az epikus Child In Time. A homogén In Rockkal szemben az egy évvel későbbi Fireball inkább sokszínűsége, és zenei kalandozásai miatt figyelemre méltó, az 1972-es Machine Head viszont ismét rendkívül direkt és hatásos munka. Sokak szerint a Led Zeppelin címnélküli negyedik és a Black Sabbath Paranoid című albuma mellett ez a korong a brit hard rock/heavy metal harmadik legfontosabb lemeze. Ezen az LP-n található például a Smoke On The Water, amely nem csak az irányzat talán legismertebb dala, de amelynek riffjét minden rockgitáros az elsők között tanulja meg. Plusz ezen a korongon található a zenekar koncertjeinek számos további sikerdarabja, a Highway Star, a Space Truckin' vagy a Lazy. A legjobb Deep Purple-album azonban mégsem ez, hanem a szintén ebben az évben publikált dupla Made In Japan, melyet az 1972 augusztusában három egymást követő este felvett osakai és tokiói koncertek anyagából állítottak össze. Ez a fantasztikus intenzitású bő hetvenöt percnyi anyag minden idők egyik legerősebb élő rockalbuma, ahol Gillanék a korábbi lemezeiken 4-5 percben előadott dalaikat „dúsították” fel hosszas improvizációkkal, hangszeres felelgetésekkel 9-10, sőt a Space Truckin' esetében 20 percesre. Ami viszont ezután következett, annak rocktörténeti jelentősége már lényegesen kisebb, s bár a Deep Purple későbbi korszakai is hoztak egy-egy színvonalas alkotást, ezek a műfaj további irányára már alig gyakoroltak hatást. A kegyelemdöfést Ritchie Blackmore kiválása adta meg, s bár a többiek a jazzrock irányából érkező Tommy Bolinnak készítettek egy sokszínű és színvonalas, ám a hard rock rajongók számára hatalmas csalódást okozó korongot, ezt követően már nem erőltették, s 1976-ban a Deep Purple feloszlott. Mint kiderült, nem örökre: 1984 áprilisában a Friday Rock Showban bejelentették, hogy a klasszikus felállásban ismét összeállnak. A következő tíz évben a kvintett többször átalakult, a tagság csak 1994-re stabilizálódott, a négy veterán (Gillan, Lord, Glover, Paice) mellett a náluk tíz évvel fiatalabb Steve Morse lett a zenekar gitárosa. Azóta egyetlen ponton változtak csak, 2002-ben Jon Lordot Don Airey váltotta a billentyűknél, folyamatosan teljesítik a velük szembeni elvárásokat, korrekt lemezeket készítenek és rendszeresen turnéznak. S újfent bizonygatják, hogy a rock and roll tényleg korfüggetlen.
|
