| Szörényi Levente - Megjelenésem oldalfüggetlen |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2006. január 13. péntek, 00:00 |
|
Áprilisban ünnepelte hatvanadik születésnapját, a napokban vaskos kötet (De ki adja vissza hitünket?) jelent meg a rendszerváltás utáni nyilatkozataiból, írásaiból, jövő márciusban pedig bemutatják új operáját, az Árpád népét. Szörényi Leventével volt hát miről beszélgetni.
Nem az én ötletem volt, sőt, amikor évekkel ezelőtt felvetődött, nem is nagyon hittem benne. Aztán, ahogy gyűlt az anyag, magam is meglepődtem. 1989-90 előtt még nem sok nyilatkozatot adtam, ha igen, akkor is csak aktualitásokról, lemezekről, turnékról beszéltem. A rendszerváltás után viszont egyre több riporter faggatott társadalmi, világnézeti kérdésekről. Később újabb területek váltak fontossá az életemben: a szőlőművelés és a régészeti munka. Az ezekkel kapcsolatos nyilatkozataim, illetve a felkérésre született írásaim, előadásaim anyaga színesítik a kötetet. Valamint belekerült 40 oldalnyi rám vonatkozó III/III-as anyag, ami talán sokaknak jelenthet újdonságot. A könyvet pedig a szerkesztő, Kocsis L. Mihály velem készített mélyinterjúja zárja.
Ezt úgy is mondhatnám: a megjelenésem oldalfüggetlen. Büszke vagyok rá, hogy képes voltam megőrizni azt a fajta szellemi és erkölcsi szabadságot, ami szerintem a művészvilágban elkerülhetetlen. Nem lehet úgy dolgozni, hogy közben hagyjuk, hogy erőszakkal kifessenek minket valamilyen színre. Hisz akkor nem tudjuk a véleményünket hitelesen elmondani. A mai áldatlan helyzetben persze ehhez kellenek azok az újságírók is, akiknek, bár talán más a világnézetük, a gondolatviláguk, ugyanakkor bíznak az értékítéletemben, és tényleg kíváncsiak a véleményemre. Nem a saját előítéleteiket igyekeznek a beszélgetésbe belevetíteni.
Köszönöm, jól. Mert ez is csak azt igazolja, amire az imént rávilágítottam. Miért kellene tudomásul vennünk a politikai kényszert, hogy csak az egyik oldalhoz tartozunk, vagy hogy csak az egyik oldalra számíthatunk? A régi demokrata fórumos időkben egyszerűbb volt a helyzet, mert akkor egyáltalán nem törődtek velünk. Később, a Horn-korszakban találták ki kínjukban egyes újságírók, hogy mi sokat köszönhetünk a Kádár-rendszernek. Ami persze úgy csúsztatás, ahogy van. Röhejes. Az Illés, a Metro és az Omega akkoriban mindenki kedvence volt. Ahogy a mai huszonévesek, harmincasok, negyvenesek sem hajlandók politikai szempontok szerint értékelni a Goodbye Londont vagy a Little Richardot. Csak tetszik nekik, vagy nem. Így aztán létrejönnek ezek a politikailag érthetetlen helyzetek. Hogy az támogat minket, akitől nem várnák sokan, miközben azok, akikhez esetleg közelebb tartozónak gondolná az ember az adott feladatot, a füle botját sem mozdítja. Miért? Merem remélni, hogy egyszerűen csak nemtörődömségből.
Most rakom rá a díszítéseket, varrom el a szálakat. Mire ez az interjú megjelenik, már kész leszek vele. Talán ez az eddigi legizgalmasabb drámai szövetű operám. Remélem, a közönség elég nyitott lesz rá.
A kortárs alkotó egyre kétségbeesettebben látja a magyar társadalom teljes széthullását. Ebben a helyzetben nem teheti meg, hogy csak az egyik szeletét, bármelyik szeletét vizsgálja. Ennél sokkal nagyobb a baj. Én valójában szeretem ezt a népet, régről hozott kultúráját és az őstörténetét. Aki pedig meg akarja érteni, hogy hogyan jutottunk idáig, az nem lehet liberális, baloldali vagy konzervatív. Csak egyszerűen magyar. Ezt kimondani könnyű, de a felismerésig eljutni nehéz. Az ember világlátásának alapja, hogy ő valamibe beleszületett. Nem hazudtolhatja meg önmagát. Szánom azokat, akik nagy hangoskodással, de kellő identitás-tudat hiányában próbálják a maguk igazát ráerőltetni a másikra.
A premier időpontját a Zikkurat Színpadi Ügynökség az elmúlt évben - különböző okok miatt - többször módosította. Legközelebb ekkor volt szabad a Sportaréna. Hova halasszuk még? Nyárra? Vagy őszre? Politikai csetepaték akkor is lesznek. Az Árpád népében amúgy sincs senki biztonságban. Nyilván mindenki majd a maga igazát véli kihallani belőle. De lesznek benne meglepetések. Számomra is voltak. Például a mű drámai csúcspontján döbbentem rá, hogy ezer éve is volt egy '56. A történet Vászoly két fiáról, Andrásról és Leventéről szól. Közel vagyunk még István uralkodásához és halálához. Utána - mint a Veled, Uram! című darabban is bemutattuk, - István nővérének fia, Orseolo Péter került a trónra, aki kifejezetten nemzetellenes programot hajtott végre, hátat fordítva az istváni törvényeknek. És ez önmagában elég volt ahhoz, hogy egyesítse ellene az országot. Majd amikor a várva várt összefogás létrejön, és az egyesült magyar hadak elűzik a zsarnokot, azonnal szétszakad a nemzet a már kialakult/alakított határvonal mentén: úgynevezett pogányokra és keresztényekre. Úgy látszik, ezer év sem volt elég változtatni ezen. --------------------- Kapcsolódó anyagok: Bródy János: Egy rezignált nyugger vallomásai >> - interjú, 2011. október Bródy János: Dalba sűrített üzenetek >> - interjú, 2008. augusztus István, a király >> - 303 magyar lemez, 2008 Illés - Ősök és tisztelgők >> - kritika, 2005. augusztus Szörényi Levente: Ha már kézben a gitár >> - interjú, 2005. április Nem járt le a Fonográf >> - cikk, 2004. június István, a király - Koppány, a szupersztár >> - cikk, 2002. augusztus Rosta Mária: Szörényi Levente untermanja vagyok >> - interjú, 2001. augusztus Szörényi Levente: A darab vállaltan eklektikus >> - interjú, 2000. szeptember Szörényi Levente: Másféle hangvételt akartunk >> - interjú, 2000. március Szörényi, Bródy, Boldizsár: Nem akartunk igazságot osztani >> - interjú, 1997. augusztus A körülmények áldozata volt (Kun László) >> - cikk, 1997. április Bródy János: FifTini szép lassan visszavonul? >> - interjú, 1996. március Szörényi Levente: Nem értékek alapján dőlnek el a dolgot >> - interjú, 1994. július Bródy János: Éltetőm, hogy a dal elpusztíthatatlan >> - interjú, 1994. március Szörényi Levente: Csak azt látom, hogy folyik a festék >> - interjú, 1992. december |
