Ha lehet, kerüli a nyilvánosságot. Szívesen beszélget, de nem szívesen ad interjút. Inkább ír. Az elmúlt negyven évben közel hatszáz dalszöveg fűződik a nevéhez, A padlás című, Presser Gáborral közös darabját a Vígszínházban már több mint hatszázötven alkalommal játszották el. Ráadásul Sztevanovity Dusán végre engedett a közkívánatnak, és nemrég önálló kötetben megjelentette legfontosabb dalszövegeit.

• Évek óta halogattad ezt a gesztust. Miért?

Hallottam magamban a saját ítéletemet: ha verset akarok olvasni, előveszem Pilinszkyt, Weörest vagy József Attilát. Persze, sokan hivatkoztak arra, hogy minden valamire való szövegíró sorra megjelenteti nyomtatásban is a munkáját. Gondoltam, nem ez lesz az egyetlen sor, amiből kimaradok. De teltek az évek. Apám, aki ezt a könyvet nagyon szerette volna kézbe venni, meghalt. Az első példányt a kiadóból egyenesen édesanyámhoz vittem. Zorán legutóbbi lemezén, és a kötetben is az utolsó dal címe: A sziget. Amikor megírtam, akkor éreztem először, hogy „megadom magam”.

• Úgy tudom, eredetileg azt tervezted, hogy minden szöveg mellé pár soros rövid írást, az évek során összegyűlt kis jegyzetet - ahogy te fogalmazod: „firkát” illesztesz, ami nem feltétlenül kötődik az adott dalhoz, inkább ahhoz a korhoz és közérzethez, amelyben a sorok anno megszülettek. Most mégis csak a szövegek jelentek meg.

Sokáig próbáltam összeilleszteni a „firkákat” a dalokkal, de nem segíttetek egymáson. Javasoltam a kiadónak, hagyjuk az egészet. De nem adták fel: akkor legyenek csak a szövegek. Közben megszületett két Zorán- egy Presser-, egy Miklósa Erika-album. Mintegy harminc új szöveg. Mondjuk, a firkák helyett. Miközben beszélgetünk, kötete a vers kategóriában, Weöres Sándor és Dsida Jenő előtt, a toplista élén áll.
Ettől még nem próbálok meg a vízen járni. Lehet, hogy ez a néhány pillanat az enyém, de az igazi költészet másik fegyvernem. Nem rozsdásodik.   

• A kötetbe csak a megjelent dalszövegeidből válogatottál. A lemezekről - különböző okok miatt - lemaradtak közül miért nem került bele egy sem?

Ami nem jelent meg lemezen, abból csak véletlenül maradt meg néhány sor, esetleg oldal. Ha valamelyik felügyeleti szerv - sanzonbizottság, hanglemezgyár, rádió - visszadobta a szövegemet, azt kihajítottam. De akadt kivétel. A Hé, 67! című Kern-Zorán nóta eredetileg Hé, 68! volt. A Prágai Tavaszról lett volna benne pár versszak. Nem ment át. Akkor megalkudtam. A címben visszaléptem egy évet. Így már szinte semmi értelme nem volt a dalnak. De az énekesek már ott álltak a stúdióban a mikrofon előtt. „Mentségemre” a szöveg végére odabiggyesztettem két sort: „Azt hitted, mint annyi jó bohóc; hogy a lényeghez is hozzászólsz.” A rendszerváltás után sokáig divatos volt hivatkozni arra, hogy csak a rendszert bíráló műveket nem engedték a Kádár-érában megjelenni. Szerintem a silány, dilettáns, ízléstelen ugyanúgy fennakadhatott a rostán. Ha valamelyik dalunkat visszadobták, ügyetlen voltam. Aki a sorok között akar üzenni, írjon úgy, hogy az megjelenhessen. Az igazi haragot bennem az váltotta ki, ha ezt a „feladatot” nem sikerült megoldanom. A nyílt szembenállás, az üldözöttek terepe nem a rock, hanem a „szamizdat” volt. A többi mese. Ráadásul szövegeimnek csak töredéke politikai töltésű.

• Papírkosaradban is elég sok szöveged szokott landolni. Egy idő után Presser Gábor rájött, hogy a szerinte legjobb sorokat onnan lehet kihalászni. Mint mondta, jó pár dalszövegíró megélne abból, amit te kidobálsz.

Ez a munkafolyamat része. Általában első nekifutásból és lelkesedésből születik egy szöveg, amit aztán javítgatok, és újra előállok vele. Eleinte gyakran követtem el azt a hibát, hogy nem ürítettem ki a papírkosarat. S hiába írtam később szerintem jobbat, meggyőzött, hogy az előző változat az igazi. Gábor többnyire - és ezt, bár megértem, elég rossz néven veszem - először el sem olvassa a szöveget, hanem azonnal leül a zongora mellé, és énekelni kezdi. Ha egy új sort, egy szót nem érez azonnal a magáénak, kijelenti, hogy az előző jobb volt. Aztán sokszor megegyezünk egy harmadik változatban.

• Sok szövegíró panaszkodik, hogy egyes, általa annyira szeretett szövege vagy nem kapta meg a megfelelő ruhát, vagy a közönség nem díjazta igazán.

A ruhára sohasem panaszkodnék, de a sikerről eszembe jut egy régi zenész-mondás: egy számot addig kell játszani, amíg sláger nem lesz. Sajnos Gáborral szerzett legkedvesebb dalaim, nemcsak hogy slágerek nem lettek, de sokszor még ismertek sem. Nem játszották a rádiók. Ma már úgy mondanám, nem rádióbarát darabok. A Mindenki másképp csinálja csak egy játékos csasztuska, mégis hónapokig vezette a listákat. Más, számomra messze fontosabb dalaink - például a Mozi (LGT, Katona Klári) vagy a Prológ és trialóg (LGT) - szinte észrevétlenek maradtak. De hát a dalok nem attól lesznek népszerűek, hogy a szerző szereti őket.

• Ha már a népszerűségről beszélünk, nemrég volt Presser Gáborral való együttműködésed legsikeresebb művének, A padlásnak a hatszázötvenedik előadása. Úgy tudom, annak idején nem volt könnyű rávenni a megírására.

A nyolcvanas évek közepén megkeresett bennünket a Vígszínház, hogy írjunk egy, a Képzelt riporthoz, vagy a Harminc éves vagyok-hoz hasonló sikerdarabot. Ez az, amit én nem akartam. Felszedtem némi sznobizmust a TV Zenés Színházában mint dramaturg, és azokat a zenés műveket szerettem, ahol a történetet nem lehet elválasztani a zenétől. Magyarán, az az igazán jó zenés mű, amely, ha kiemelik belőle a dalokat, értelmetlenné válik. A Képzelt riportban a dalok zseniálisak, de nem a történet szerves részei. És politizálni sem akartam. A színházat nem éreztem az aktualitások, a könnyen elévülő történetek megfelelő terepének.

• Végül mégis megírtad.

Gondoltam, bízzuk a sorsra. Leírom, amit én szeretnék, aztán vagy kell, vagy nem. És ehhez a rendhagyó történethez Gábor nagy lelkesedéssel írta a dalokat. Csak úgy áradt belőle a zene. Igaz, a dialógusok sok vita, valamint Marton László, Horváth Péter és a színészek segítő közreműködésével álltak össze a premierre. A mi mesés darabunkat nem lehetett semmilyen kaptafára ráhúzni. Talán ez volt az oka, hogy némi félelmet, aggodalmat éreztem azokban, akik elhatározták, hogy bemutatják. Sokan nem is értették, miről szól. Ahogy gyakran a próbákon a színészek sem. De szerették, és mindent beleadtak, és a tehetségüknek köszönhetően remek előadás kerekedett belőle. A közönség pedig a végén több mint húszperces vastapssal fogadta. Aztán izgatottan vártam a kritikákat. Mindegyik szeretettel beszélt a darabról, de nagyon óvatosan. És valójában a mai napig egyetlen írásban sem olvastam azt, amit én A padlásról igazán gondolok. De lehet, hogy a legfontosabb tartalmi, érzelmi elemei úgy működnek, hogy közben nem mutatják meg magukat. Talán olyan, mint a vers: a sorok között, mögött ott van valami, amit nem kell megmagyarázni, elemezni. Elég, ha megérint.

• Vagy csak később esik le az embernek. Sokan mondják, hogy a dalszövegeidben minden újrahallgatásnál felfedeznek újabb sorokat…

Ez néha az előadókkal is előfordul. Zorán egyszer odajött hozzám - úgy másfél évvel az után, hogy az adott dalt lemezre énekelt -, hogy „te, csak most éreztem rá, hogy ez a versszak valójában miről is szól”.

• Nyilván korábban ezt nem merte bevallani. Úgy hírlik, ilyenkor könnyen összetéped a szöveget.

Tudom, nem mindig könnyű velem: ha az első próbán az előadók megnézik a szöveget, és megkérdezik valamelyik sorról, hogy mit jelent, azonnal kihúzom. Pedig csak azt kérték, magyarázzam el. Ez részemről nem valamilyen gőg. Egyszerűen azt gondolom, ha magyaráznom kell, akkor az a sor rossz, hisz az énekesnek sem lesz módja a felvételen széljegyzeteket illesztenie a dalhoz. Néha aggódom, hogy az előadók esetleg az ilyen reagálástól tartva, nem kérdeznek tőlem semmit, miközben aggodalmuk indokolt lehet. A szerelemnek múlnia kell például egy második szöveg. Amikor az elsőt bevittem a rádióba, Pici leült, eljátszotta, majd szótlanul, de sokatmondóan, hosszan bámult a papírra. Mire mondtam, sziasztok, és ment a szemétbe. Aztán megírtam a másodikat, ami végül siker lett. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha marad az előző változat.

• Mostani köteted negyven évet ölel fel. Ebből az első tíz év viszont tíz oldalra elfért.

A Metro-korszak olyan mértékben válik le a válogatás többi részéről, amennyire magam is megváltoztam az alatt a hét év alatt, amikor nem voltam se muzsikus, se szövegíró. Más irányba mentem, színházzal, televíziózással foglalkoztam. Aztán, egy szép napon, leült velem szemben Gábor és Zorán, és azt mondták, hogy újra dalszövegeket kellene írni. Mit válaszolhattam a testvéremnek? Innen ismert a történet. Igaz, a kötet arról is árulkodik, hogy a továbbiakban mikor voltam lusta, és mikor voltam lendületben.

• Viszont sosem bizonytalanodott el a kezed. Lehetnek persze jobban és kevésbé jobban sikerült műveid, de számos pályatársaddal ellentétben a te életműved minősége kevésbé ingadozik.

Az baj, ha a „konkurencia” gyengélkedik, mert engem inspirál, ha a többiek magasra teszik a mércét. Az 1989-es váltás kihívásaihoz nem mindenki tudott alkalmazkodni. Megértem, ha egy-két pályatársam elfáradt, kimerült. Ha valaki dalszövegírásból akar megélni, mindenáron törekednie kell a sikerre. Ez ritkán tesz jót a minőségnek. Én talán szerencsésebb vagyok. Az 1970-ben lezárult Metro-korszak és Zorán 1977-es első lemeze között kitanultam egy olyan szakmát, ami aztán pénzkereseti lehetőséggé vált. Rendezhettem hatvan komolyzenei műsort a Magyar Televízió számára, készítettem videoklippeket, sőt reklámfilmeket is. Ez megmentett attól, hogy kompromisszumokat kelljen kötnöm a szövegírásban, amit ma sem tekintek munkának. Egyszerűen jó, hogy időnként elmondhatom, amit érzek, gondolok. S megválogathatom, hogy kivel dolgozom. Hálás vagyok érte a sorsnak.

------------------------------------

Kapcsolódó anyagok:

Presser Gábor - 1 koncert erejéig>> - interjú, 2008. december

Presser Gábor - Nagyon tudok szöszmötölni >> - interjú, 2007. december

Presser Gábor - Kevés líra, sok rock and roll >> - interjú, 2007. július