| Gárdai Kaktusz György - Paks, blues, halászlé |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. július 04. péntek, 01:00 |
|
Tizenöt éve helyi kezdeményezésként indult, de szinte azóta országos jelentőségűvé a Gasztroblues fesztivál. Profilja 1993 óta fokozatosan bővült, a minőségi zene mellé ma már minőségi étel és ital dukál. Így lesz ezen a hétvégén is, a tizenhatodik ilyen jellegű találkozón, ahol többek között a Carl Palmer Band, az Ian Siegal Band, az LMT Connection és a British Blues Quintet ad koncertet. A fesztivál atyját és motorját, Gárdai Györgyöt, alias Kaktuszt faggattuk.
Paksról édesapám 1956-os múltja miatt kellett elmennünk, miután szabadult, a városban senki sem mert neki munkát adni, ezért az akkoriban gyűjtőhelynek számító Dunaújvárosban költöztünk. Nyugodt gyermekkorom volt, aztán középiskolában sokat hallgattam a Szabad Európa rádiót, belépett az életembe a beatzene, és teljesen a hatalmába kerített. Később beszálltam a dunaújvárosi magnós klub munkájába, a friss felvételekért a Fővárosi Művelődési Ház magnós klubjába jártunk fel, aztán egy rövid diszkós korszak után rávettem a helyi KISZ-titkárt, hogy a diszkó bevételét koncertek szervezésébe fektessük. Így sikerült elhívnunk a nyolcvanas évek elején többek között Török Ádámot, a Benkó Dixieland Bandet, a Bergendy jazzformációja és Kőszegi Imrét. Annak pedig, hogy 1986 októberében visszaköltöztem Paksra, elég prózai oka volt: barátaimhoz hasonlóan én is szerettem volna családi házat építeni, de az akkori lakásom árából maximum egy telekre futotta Dunaújvárosban. Ideiglenes megoldásként visszaköltöztem a nagyszüleim házába, de aztán itt ragadtam, hozzáépítettem, átalakítottam.
Úgy gondoltam, a konzervatívabb paksi közönség a névről a város büszkeségére, a Dunára asszociál, illetve arra, hogy ez nem olyan hely akar lenni, mint a többi. A zeneileg tájékozottabbnak persze más ugrik be erre a szóra. A magnós klubos éveim során amúgy már mindenki tudta, mit szeretek, hogy az én igazi világom a hatvanas-hetvenes évek rhythm & bluesa, a Rolling Stones, a Yardbirds, az Animals, Colosseum és a többiek. Nagyjából azok, akiket aztán - támogatóinknak köszönhetően - sikerült meghívnunk a Gastroblues fesztiválra.
Az egyetlen hangszer, amit életemben megszólaltattam, az a harang. Édesapám egy ideig csak templomszolgaként dolgozhatott, máshová nem vették fel. Így tízévesen néha én húzhattam a déli harangszót. De csak ennyi. Viszont büszke vagyok Viktória lányomra, aki elvégezte a Zeneakadémiát, jelenleg a Pannon Filharmonikusoknál játszik, illetve tanít a pécsi főiskolán. Mégis lett zenész a családban.
Persze, hogy megrendítő. 1967-ben amúgy magam is ott voltam a Kisstadionban a Spencer Davies Group koncertjén, én is szaladtam a lovasrendőrök elől, akik válogatás nélkül kardlapoztak mindenkit. Aztán 1998-ban Brády Márton segített őt elhozni Paksra. Marci rémülten telefonált, hogy Davies úgy döntött, hamarabb leutazik, és éppen a vonaton ül Paks felé. Hozzánk Budapestről két átszállással lehet csak eljutni, ráadásul három állomás van a városban. De sikerült megtalálnunk. S ott állt előttem gyerekkorom egyik bálványa, rövid nadrágban, papucsban, nylonszatyorral a kezében. Aztán eljött hozzánk egy kávéra, hozzászólt a Paks-Galánta ünnepélyes testvérvárosi szerződéskötéshez, adott egy fantasztikus koncertet, s amikor elment mellettem, barátságosan hátbaveregetett: „na, hogy vagy Kaktusz?”.
Hogy legyen mire emlékezni, legyen mit elővenni évek, évtizedek múlva. Ezekből a felvételekből minden évben összeállítottunk egy-két CD-t, illetve az utóbbi években már DVD-t is, a jobban sikerült koncerteket pedig a közszolgálati televízió is leadja. Az m2-n egész évben szombat délben magyar nóta helyett blues szól a jó ebédhez. Szerencsére mindenki hozzájárul a felvételekhez, még a legnagyobb sztárok is. A kevés kivételek egyike volt Keith Emerson, aki csak az első négy számot engedélyezte, s kérte, hogy a hangot utólag ő keverhesse. Elküldtük neki az anyagot, mire azonnal hívott, hogy megvan-e a koncert többi része is. Mondtuk, nincs, hisz csak ennyihez járult hozzá. De véletlenül nincs meg mégis, erősködött, mert annyira tetszik neki, hogy szeretné megjelentetni. Mi viszont tényleg nem vettük fel. Ez a négy szám azonban így is rákerül Emerson következő DVD-jére, s azt hiszem, ennél jobb reklámunk nem is lehetne.
A paksiak mindig is büszkék voltak a halászlevükre. Amikor 1993-ban elkezdtük, már évek óta nem tartottak főzőversenyt, gondoltuk, elevenítsük fel a hagyományokat. Roppant szerencsés választás volt, ahogy a borászok bevonása is, mert így valóban szép és harmonikus egységet alkot a fesztivál. Kiderült, az ország neves borászai között szép számmal akadnak bluesrajongók. Az elsők között kerestem fel Tiffán Edét, bekopogtam hozzá, mondtam, tisztelettel szeretném meghívni egy bluesfesztiválra. Mire bemutatta a fiát, Zsoltot, aki már akkor egy garázs-zenekarban játszott. De a többi borász is szívesen jön. S ezzel új elem jelent meg az életükben. A borásztalálkozók korábban mindig a folklórhoz, a néptánchoz, a népzenéhez kötődtek, de kiderült, hogy a bluesrajongók is fogékonyak rá, sőt, igazi szakemberek is vannak köztük. Idén amúgy tovább szeretnénk kedveskedni a gurmanoknak, s az országban elsőként hirdettük meg a borral készült ételek és borkorcsolyák főzőversenyét. A főzőmesterek összeálltak a borászokkal, a különböző ételeket különbözőm borokkal párosítják, s idén vasárnap már csak az a zenész játszhat, aki a kondér mellé is odaáll.
---------------------- Kapcsolódó anyagok: Mindhalálig Gastroblues >> - cikk, 2011. január Gárdai Kaktusz György: Paks, blues, halászlé >> - interjú, 2008. július Bluesbarométer >> - cikk, 2003. január Bluesos paksi halászlé >> - cikk, 1996. november |
