| Gaya - Amit a szívünk diktált |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2008. augusztus 01. péntek, 01:00 |
|
Moszkvában született, örmény szülők gyermekeként, de közel egy éve Budapesten él. Építészmérnöknek tanult, szabadidejében fest, de Gaya Arutyunyan mindenekelőtt az örmény, orosz és magyar muzsikusokból álló Deti Picasso énekese-frontembere. Az etno-rock együttes új, Turbo Mairik (Turbó anyácska) című, sorrendben negyedik nagylemeze nemrég jelent meg.
Nem álltunk kapcsolatban a moszkvai örmény kolóniával, teljesen orosz környezetben nőttünk fel, s gyerekkorunkban nem foglalkoztatott minket a származásunk. Anyukám otthon sokathallgatott örmény népzenét, de minket ez akkoriban még nem érdekelt, az öcsém a keményebb rockzenét szerette, engem meg tinédzserként inkább a festészet vonzott. A nyaralónkban például több nyarat is azzal töltöttem, hogy híres huszadik századi festők képeit másolgattam.
Nagyon ritkán látogattuk a nagyszülőket. Csak később, tizennyolc éves korom körül kezdett fontossá válni az örmény származás, meg az, hogy az egyik nagymamám énekét ma is őrzi az jereváni etnográfiai múzeum. Panik, ahonnan a család származik, amúgy egyike a legrégebbi örmény katolikus falvaknak, s az utóbbi években többször is elmentünk a környékre dalokat gyűjteni.
Alapvetően Karen, az öcsém volt az, aki a zenébe belehúzott. Egy szép reggelen megállt a szobám ajtajában, s csak annyit mondott: te leszek a zenekaromban az énekes! Mindezt nekem, akinek - leszámítva néhány iskolai zongoraórát - korábban semmi közöm sem volt a zenéhez. De ő elkezdte játszani az akkordokat, én meg improvizáltam gyorsan hozzá szöveget és dallamot. Tíz perc alatt kész volt egy dal. Az első próbára meghívtunk pár ismerős zenészt, s mindjárt született további 4-5 szám. Az ötödik próba után pedig már fel is léptünk. Ráadásul azonnal a mélyvízbe kerültünk, egy avantgárd zenei fesztivál „újoncszínpadon” játszhattunk többezer ember előtt. Elsőre kifejezetten rosszul éreztem magam a színpadon. De nagyon vágytam rá, hogy minél előbb újra ott legyek.
Sokat hezitáltam, mint mondtam, elég későn kerültem bele, s ennek a hátrányát ma is érzem. Amúgy is építészmérnöknek készültem, elvégeztem az egyetemet, de hamar kiábrándultam belőle. Láttam a kollégákat, mennyit szenvednek amiatt, hogy nem tudják az elképzeléseiket érvényesíteni a megrendelőkkel szemben. Fiatalon azt hittem, mindenki úgy gondolkodhat, ahogy Antoni Gaudí, merész, fantáziadús házakat, palotákat tervezhet, közben meg általában mindenki egyszerű, gyakorlatias, hétköznapi épületeket akar. Így otthagytam az építészmérnök pályát, s közben a zene mellett a festészet is eléggé háttérbe szorult. Néha persze rámtör az alkotási láz, olyankor 20-30 festmény is születik, főleg, ha valami határidőt is szab, mint tette például Bognár Attila tavaly októberben a K. Bazovszkij galériában rendezett kiállításom előtt. De sokszor hosszú hónapokra, akár egy évre is elfelejtem a festék szagát.
Akkoriban már büszkék voltunk arra, honnan jövünk, izgatott az örmény népzene, de még nem tudtuk, milyen formában közelítsük hozzá. Első dalainkat amúgy orosz nyelven írtuk, hisz abban a környezetben nőttünk fel, úgy gondolkodtunk, Karennal egymás között is oroszul beszélünk, meg hát az orosz fiatalokhoz akartunk szólni. Bár később felhasználtunk/előadtunk örmény népdalokat, új szövegeket azokhoz sosem írtam.
Felfigyelt ránk néhány zeneipari szakember, akik elvállalták a menedzselésünket. Nem szóltak bele a zenénkbe, de próbáltak minket a mainstream rockélet különböző fórumaira bejuttatni. Az ő ötletük volt, hogy ismert és kevésbé ismert moszkvai zenekarok régi orosz dalokat dolgozzanak fel. Nekünk egy nyolcvanas évekbeli ifjúsági film betétdalát adták, amelyet vidám, táncos, ska stílusban adtunk elő. Meglepetésre folyamatosan játszották a rádiókban, s óriási sikert aratott. Mindenhova hívtak az országban, nagy fesztiválokra, önálló koncertekre, mert mindenhol azt hitték, ilyen zenét játszunk. S persze az ominózus számot mindig előadtuk, meg a zenekar sem volt annyira kísérletező, mint az utóbbi pár évben, de nem sokáig tudtuk élni ezt a kettős életet.
Igen, próbáltuk azt csinálni, amit a szívünk diktált. Ennek révén egyrészt a szakma is rájött, hogy mi mást képviselünk, másrészt kialakult a magunk kisebb, de értő közönsége. S ezt követően nőtt meg az érdeklődést irántunk Európában, így jutottunk el többek között 2004-ben Magyarországra is, ahol a Sziget Wan2 színpadán játszhattunk.
A népdalokra épülő örmény program mellett folyamatosan születtek teljesen saját dalok, s ezeket, ugye, oroszul írtam. Vonósnégyessel rögzítettük őket, önálló színpadképet készítettünk hozzá: teljesen olyan volt, mintha egy másik zenekar játszana. 2006-ban a Sziget Bahia színpadán szerencsére mindkét programunkat előadhattuk, de ez a kettősség sokszor okozott gondot. A legutóbbi, Turbo Mairik című lemezünk pedig ismét örmény népdalokra épül. Lehet, hogy ideje lenne már eldönteni, hogy akkor etno-rock csapat vagyunk vagy sem, de nem szeretném, hogy kiszámíthatóak legyünk. Most is van 5-6 új, orosz nyelvű számunk, amit érdemes lenne esetleg jövőre, amikor tízéves a zenekar, külön megjelentetni.
Lehet, hogy túlzásnak hangzik de korábban így képzeltem el az a várost, ahol lakni szeretnék. Ideális, mindene megvan, amire szükségem van. A Hold színétől a hömpölygő Dunáig, a zenei élettől az építészetig. Az eső sem idegesít itt úgy, mint Moszkvában. Az ételek pedig… Közel tíz kilót híztam, amióta itt élek! ------------------------------------ Kapcsolódó anyagok: Picasso örmény gyermekei >> - cikk, 2006. szeptember |
