| Juhász Gábor - Líraibb Juhász-dalok |
| Megjelent: Népszabadság |
| 2009. február 20. péntek, 01:00 |
|
Egyik legtehetségesebb jazzgitárosunk, Juhász Gábor legalább két tucat formációban játszott az elmúlt húsz évben, többek között olyan prominens zenekarokban, mint a Tin-Tin Q, a Balázs Elemér Group és a Mirrorworld. 2006-ra azonban mindegyikből kilépett, megalakította a saját trióját, emellett több fontos projektet (Szakíts ha tudsz, Szájról szájra, Karády Dalok) indított be. Mostanság főként zenekarának új lemezanyaga foglalkoztatja, amelyet társaival a tervek szerint áprilisban vesz fel.
Mások lemezeinek hallgatása közben mostanság nem szeretem, ha valaki túlontúl harsány. Inkább a nyugalmat sugárzó, felemelő, szépen megformált zenék esnek jól, nyilván ezért lettek az új dalaim is ilyenek. De ebben az is benne van, hogy a trióm jelenlegi dobosa, Födő Sándor sokkal áttetszőbben, halkabban játszik, mint korábban Borlai Gergő. Akinek robbanékony energiája amúgy nagy kihívást jelentett számomra, hihetetlen izgalmas feladat volt arra ráülni, meglovagolni. Nagyon örülök, hogy Gergő el tudott lendíteni a hangosabb, energikusabb zene irányába. Sok mindent kinyitott bennem ezzel. A mostani számok viszont közelebb állnak ahhoz a hangképhez, amit egyébként hallok magamban.
Amikor a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján jazzt kezdtem játszani, majd ezzel párhuzamosan megmerítkeztem az etno jazzbe, a rock valóban hátrébb került. Nem feltétlen tudatosan történt, egyszerűen nem foglalkoztam annyit vele. A fiatalkori kedvenceimet nem hallgattam már, az újakat meg nem ismertem. 2004/2005-ben Dés László zenekarában azonban már tettem kisebb mozdulatokat a rockzene felé, néha használtam a torzítót, meg bedobtam néhány rockzenei fordulatot, kifejezésmódot, s ezeket ő kifejezetten szerette. Aztán amikor Borlai Gergővel elkezdtünk próbálni, ez az attitűd nagyon adta magát. Miként az is, hogy mostanra ebből - a már említett okok miatt - kicsit visszavettem.
Mindig szerettem azokat a zenészeket, akik koncertjeiket és a felvételeket egyetlen hangszert használnak. De néhány évvel ezelőtt elkezdett izgatni a Fenderekben alkalmazott egytekercses pick-upokban rejlő hangszín. A Gibsonoknál a két mágnestekercs mindenekelőtt a zaj, a zúgás, a gerjedés szűrésére szolgál, viszont ezzel a felhangok is részben eltűnnek. Egy jazzegyüttesben, amelynek hangzásában a zongora vagy a cintányér révén rengeteg a felhang, a Gibson szépen besimul. A mostani produkcióimban viszont egyszerűen vágyok ezekre a felhangokra. Először Bill Frisell felvételein figyeltem meg, hogy úgy tud meleg hangzást elérni, hogy közben ott van a csilingelés is. Ennek hatására tudatosan keresni kezdtem az ilyen hangszereket. Így jutottam el először a Stratocasterhez, majd végül a Telecasterhez, amely úgy rendelkezik az akusztikus gitár kvalitásaival, hogy közben mégis elektromosan működik, tehát lehet effektezni, loopokat, torzítókat, tremolót, delayeket használni. Mindent, amit annyira szeretek.
Korábbi zenekaraimban, mindenekelőtt a Tin-Tin Q-ban, a Balázs Elemér Groupban és a Mirrorworldben elég tág teret kaptam a bennem lévő kreativitás kiélésére. Különösen a Tin-Tinben, amelyet ugyan a nálam húsz évvel idősebb Szőke Szabolcs vezetett, mégis teljesen közös kreatív munka zajlott benne, írhattam dalokat, kipróbálhattam formákat, beleszólhattam lemezanyagba, koncertprogramba. Mindezt egyrészt igazi felelősség nélkül, másrészt nem is volt akkoriban több a tarsolyomban. Jól mutatja ezt, hogy amikor 2002-ben a BMC felkért rá, hogy a kiváló dán trombitással, Palle Mikkelborggal készítsek egy saját lemezt, arra nemcsak a kettőnk szerzeményeiből válogattam, hanem olyanoktól is, akikkel korábban játszottam. Ez csak részben volt főhajtás Charlie Mariano vagy Archie Shepp előtt, inkább arról szólt, hogy kompozícióikat erősebbnek éreztem a sajátjaimnál.
Mindig is óvatos fajta voltam. A megélhetési alapot valóban a tanítás adja, nem sok pénzt jelent, de minden hónapban biztosat. S éppen akkor, amikor pár éve bizonytalanná vált a Postás Zeneiskola léte (amely szeptember óta a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola része lett), akkor lett világossá számomra, hogy a tanítás számomra nem csak egzisztenciális kérdés. Hogy fontos része az életemnek, a pályámnak, hogy valóban felelősséget érzek azért, hogy a lelkes fiataloknak valamiféle tudást és szemléletet adjak át.
Úgy érzem, lesz. Amikor felkértek erre a szólókoncertre, úgy éreztem, nem elég egyetlen akusztikus gitáron eljátszani néhány szerzeményem. Mostanság amúgy is az elektromos Fender gitárjaim foglalkoztatnak. Ezért megkértem Vancsó Zoltán barátomat, a nagyszerű fotóművészt, akinek képei az én érzelemvilágomat is jól tükrözik, hogy csináljuk közös „vetítős” koncertet. Amelyen öt érzelmi kategóriába (időtlen tág tér, öröm, nyugalom, mozgás és blues) sűrítjük a fotóit és azokra játszom. Ez megfelelő formai keretet adna az estnek, ráadásul konkrét, érzelmileg megfogható történetek, hangulatok egymásutánja lenne. Hosszú órákon át nézegettem a Zoli által kiválogatott és sorrendben állított képeket, rögtönöztem rá, s ezekből tulajdonképpen öt kompozíció született, értelemszerűen sok improvizált betéttel. Ez a koncert mindkettőnknek rendkívül erős élményt adott, mint utóbb kiderült, a jelenlévőknek is. Ez a kísérlet tehát egy új, izgalmas út eleje lehet.
------------- Kapcsolódó anyagok: Nekem ez a díj a barátságról szól>> - interjú, 2009. október Egységesek és energikusak >> - lemezkritika, 2006. október Juhász Gábor - A jazz folyamatosan fejlődő nyelv >> - interjú, 2004. október |
